Hányszor kell még magadban megtagadnod azt, aki ütni, ordítani szeretne?
Mennyi kell még, hogy holtodig kiteljék benned a szív türelme?
Hányszor kell megtagadnod őt, ki csalán-marta gyerekkorodat őrzi,
Mikor még semmit le nem nyeltél hazugul és fegyelmezetten?
Rokont, barátot is megütöttél, ha felszökött a láb (láz?) a szívedben.
Ordítottál! Rugtad az ajtót. Sírtál óra hosszat. Tüzelt a szemed.
Harsogtál konokul.
Gyáva fegyelmed ma naponként megadóztat.
Hol van a düh, ami sose csitul?
Őt tagadod meg, kiben nem lohad le se gyűlölet, se bántalom, se oktalan ütleg.
Ki nem szégyenli és nem fojtja vissza haragját, és visszaüt, ha ütnek.
A pillanatot fenékig kiissza.
Hányszor kell őt fulladva megtagadnod, mosolyokkal sebezned, felszabdalnod arcod, hogy aki rád néz, ne lássa, ne hallja, ne értse.
Szívedben váltig óvod azt a régit, kiből a harag felszállt, mint a vércse, fel, magas égig.
Meddig csikorog fogad közt tűrés homokja?
Meddig mélyed körmöd tenyeredbe, hogy fontolgatva és beosztva kiteljék benned a szív türelme?
Meddig nyelsz? Mondd, meddig vigyázol, hogy az a lobogás föl ne törjön?
Szemedben meg ne látsszon? Hogy azt se üsse, ki holnap tán megölne.
Símogasd, ki készül ellenedre?
Országnyi gázkamrába vitetne?
Hogy bírod el, hogy őt se köpd le?
S ki téglánként lopja el fejed felől jövődet, megöleld, testvérnek fogadd, s kivívott jussodat vissza ne pereld.
Hogy suttogva, titokban innenis, egyetlen hazádból kitagadjon, hogy magát tolja fel magyarabbnak, ki a népet vágta arcon?
Meddig tudsz topogni kételyeidben összeziláltan, holott kigyulladt világok füstjét érzed már a szádban.
S a harag körmöd alatt parázslik.
Meddig bírod, hogy benzinnel leöntött testeddel ne világíts? Meddig még?
Életed lobogó szelekre kötözd rá. Ne várj a robbanásra.
Ne legyen elég a szív türelme! Kiálts! Üvölts!
Nincs jogod belehalni a némaságba!
