Smrek, Ján: Pieseň

Pre očú tvojich drahocenný svit
hodno je žiť
nekonečne.
Nádherná moja milá,
ty si mi na srdce liek položila,
dala si môjmu životu
mladosti svojej teplotu.
Neviem, jak sa to stalo:
oko moje si
náhle ťa zamilovalo.
Už len tak bolo nám súdené,
ináč dni boli by studené,
márne by pučali agáty —
jaro sa musí nanosiť do sŕdc,
len tak nám celý svet pozláti.

Pozri,
moje dlane nie sú nešetrné:
vynesiem na nich lásku tvoju
na slnce, na lúky,
pod jedle, pod buky,
celú ju obložím kvetami jarnými,
budem ju kolísať piesňami svojimi.

V hore sa ťahá kosodrevina
a machu je tu celé jazero;
ty, milá moja jedna jediná,
máš, prečo by ťa srdce bolelo?
Kde by sa smútok vzal?
Kde by sa smútok vzal?
Načo by život lhal?
–- Mladosť zahynúť nedá!

Hľa, volá luh,
slnce spod oblakov ziera,
nad nami dobrý duch
perute rozprestiera,
k nám nakláňa sa breza,
nám patrí hudba lesa,
takí sme bohatí, bohatí!
a hoci poklady priehrštím rozdávame,
ni jeden z nich sa nám nestratí.

Ach, hora, hora,
pred nami, za nami, dookola,
kto to tak nádherne vedie tvoj spev?
znie to jak z hrdiel tisícich diev
a tak nám do duší vniká
jak milosť preveliká.

Šťastní sme spoznali,
čo v tomto speve dýše,
že je to hudba večitá
sŕdc mladých zlatej ríše.

Ó zvuky sladké, nebeské,
mladistvé, svieže, jarné:
kolíšte si nás v náručí
sťa rieky vlny valné!

A két szemednek drága gyöngye
kedvéért érdemes már élni
mindörökre.
Én drága szépem, mindenem,
orvosságodat érzem szívemen:
az életemnek adtad rég
ifjúságodnak melegét.
Nem tudom, mi történt velem,
oly hirtelen
szeretett beléd a szemem.
Ez már így volt megírva,
enélkül napom jég-fagyos,
az akácrügy hiába nyílna,
vetni kell a szívbe a tavaszt,
s akkor mindent bearanyoz.

Nézd: tenyerem nem
könyörtelen, kiviszem rajta
szerelmedet
a rétre, napsugárra,
fenyő és bükk árnyába,
tavaszi virággal körös-körül rakom,
tavaszi dalommal álomba ringatom.

Száz törpefenyő vigyáz a hegyen,
nagy mohatenger terít szônyeget
Én drágaságom, szép egyetlenem
mi oka volna, hogy fájjon szíved?
Bú ugyan mi érhet téged?
Hogy sújthat itt a baj?
Mért lenne hazug az élet?
- Az ifjúságunk diadal!

Lám, hív a rét,
felhőkből a nap előtűnt,
szárnyait tárja szét
egy jó szellem fölöttünk,
felénk hajlik a nyírfa, felénk,
erdő zenéje a mi zenénk,
oly gazdagok vagyunk, oly gazdagok,
szórhatjuk kincseinket tele kézzel,
egyetlen csöpp se vész el.

Haj, erdő, erdő,
körös-körül ezer dalt zengő,
ki vezényli csodaszép kórusod?
Mint dal, mely ezer lányajkról buzog,
lelkünkbe úgy tör hirtelen,
mint valami nagy kegyelem.

Boldogan megértjük,
szava mögül mi cseng ki:
Arany szívek ifjú honának
örök zenéjét zengi.

Ó, édes, égi, ifjú dal,
zengj tavaszt muzsikálva,
ölelj, ringass, mint a folyó
hömpölygő szent hulláma.