Študentským láskam (Slovak)
Ktorá z nich najprudkejšia holá? Či v jednej všetky vzbĺkli ste, ako keď veľké slnko jagá sa v kvapke rosy na liste?
Kedy tá prvá prišla? Kedy posledná opustila ťa? Ženú sa vlaky viaduktami, hučia a späť sa nevrátia.
Hrdzavozlaté vlasy mala a v očiach plameň belasý. Hej, bola pravou dcérou polí, z nich všetky krásy brala si.
Voľná jak vánok. Rozvlnená jak pred zožatím pšenica. Dych rezied, na perách krv makov nevädze, kúkoľ v zreniciach.
Chodila vlakom. Každodenne v tisíckach iných stratená. Nikdy som nepobozkal ústa tej dávnej lásky bez mena.
* * *
Len belosť zubov stále vídam a v drieku ladnosť šakala; do orientálnych pláten vtkaná jej pôvabná tvár bývala.
Magickou nehou hlas jej zvonil — za ním jak zmyslov zbavený v snách kráčaval som sférou výšin a prachom diaľok po zemi.
Pri poľných cestách, v šere hájov jak pohanský kňaz vznešene sťa žertvu na jej oltár kládol som pokoj svoj aj trápenie.
Bývala v meste. Tmavá hviezda, žiariaca blkom plameňa. Nikdy som nepobozkal ústa tej dávnej láske bez mena.
* * *
Jak jabloň rozozvučaná, ked kvety sa v nej zapália, taká si bola — ako pieseň, taká si podnes ostala.
Hodvábnolesklé tvoje vlasy i bitie srdca plnia mi dodnes dedinskú malú chyžu poéziou i smútkami.
Najprv vidina, potom blízko nad moje ústa sklonená tak ako matka nad kolískou — ty láska stále zelená.
Úvrate tvojich bielych údov oddychom častým boli mi, keď kolenačky za preludom od jari šiel som do zimy.
Z dediny prišla si a v meste do mojich dverí vstúpila. Jabloň. Hodvábne vlasy. Pieseň. Koľko si lások prežila.
Uploaded by | Répás Norbert |
Publisher | Slovenský spisovateľ, Bratislava |
Source of the quotation | Július Lenko – Stužková slávnosť, nová poézia |
Bookpage (from–to) | 62-64 |
Publication date | 1974 |
 |
|
Diákszerelmeknek (Hungarian)
Közülük melyik a legbujább pőre? Benne kaptatok lángra esetleg, ahogy kiterjedt napnak fénye levél harmatcseppjében rezeg?
Mikor jött az első? Mikor intett búcsút az utolsó? Vonathad völgyhidakra tipor, zúgó hangja távozó.
Rozsdaarany hajfürtje lebbent szemében égnek azúrja lobogott. Ej, mezők igaz lánya rezzent s tőlük minden gyönyört ellopott.
Szellőként szabad. Tajtékos hullám, mint aratás előtti búzatábla. Rezedák sóhaja, mákvér pampulán konkoly pupillák égvirágja.
Vonattal utazott. Naponta ezernyi idegen között elveszve. Ajkát nem csókoltam soha, távoli édesnek kinek nincs neve.
* * *
Egyre csak foga fehérjét látom és derékban sakál kellemét; távol-keleti kelme és vászon őrzi arcának kecses tekintetét.
Bűvös tapintat csengett hangján - álmomban érzelmektől fosztva lépdeltem utána dombok sávján távlatok porán, földön araszolva.
Erdei útszéleken, berkek alkonyán, mint pogány pap fenségesen, ahogy áldozatot emelt oltárán békém vagyok és próbatételem.
Városban lakott sötét csillaga, tűzoszlop lángjában tündökölve. Ajkát nem csókoltam soha, távoli édesnek kinek nincs neve.
* * *
Sziporkázva zendülő almafa, mely lángokban virágzik, olyan voltál - akár a muzsika, így maradtál mindmáig.
Selymesen csillogó hajkoronád és szíved dobbanása tölti meg még ma is apró falusi szobám, mely lírától és bánattól remeg.
Kezdetben ábránd, majd közel ajkaim fölé hajoltál miként egy anya bölcsőt ölel - és örökzöld rügyet bontottál.
Hajlataiban fehér tagjaidnak menedéket leltem gyakran, mikor délibábot követve térden tavaszból télbe baktattam.
Faluból jöttél és városban ajtóm előtt leptél meg. Almafa. Selyemhaj. Dallam. Hány románcot éltél meg.
|