Lenko, Július: Diákszerelmeknek (Študentským láskam in Hungarian)

Ktorá z nich najprudkejšia holá?
Či v jednej všetky vzbĺkli ste,
ako keď veľké slnko jagá
sa v kvapke rosy na liste?

Kedy tá prvá prišla? Kedy
posledná opustila ťa?
Ženú sa vlaky viaduktami,
hučia a späť sa nevrátia.

Hrdzavozlaté vlasy mala
a v očiach plameň belasý.
Hej, bola pravou dcérou polí,
z nich všetky krásy brala si.

Voľná jak vánok. Rozvlnená
jak pred zožatím pšenica.
Dych rezied, na perách krv makov
nevädze, kúkoľ v zreniciach.

Chodila vlakom. Každodenne
v tisíckach iných stratená.
Nikdy som nepobozkal ústa
tej dávnej lásky bez mena.

* * *

Len belosť zubov stále vídam
a v drieku ladnosť šakala;
do orientálnych pláten vtkaná
jej pôvabná tvár bývala.

Magickou nehou hlas jej zvonil —
za ním jak zmyslov zbavený
v snách kráčaval som sférou výšin
a prachom diaľok po zemi.

Pri poľných cestách, v šere hájov
jak pohanský kňaz vznešene
sťa žertvu na jej oltár kládol
som pokoj svoj aj trápenie.

Bývala v meste. Tmavá hviezda,
žiariaca blkom plameňa.
Nikdy som nepobozkal ústa
tej dávnej láske bez mena.

* * *

Jak jabloň rozozvučaná,
ked kvety sa v nej zapália,
taká si bola — ako pieseň,
taká si podnes ostala.

Hodvábnolesklé tvoje vlasy
i bitie srdca plnia mi
dodnes dedinskú malú chyžu
poéziou i smútkami.

Najprv vidina, potom blízko
nad moje ústa sklonená
tak ako matka nad kolískou —
ty láska stále zelená.

Úvrate tvojich bielych údov
oddychom častým boli mi,
keď kolenačky za preludom
od jari šiel som do zimy.

Z dediny prišla si a v meste
do mojich dverí vstúpila.
Jabloň. Hodvábne vlasy. Pieseň.
Koľko si lások prežila.

Közülük melyik a legbujább pőre?
Benne kaptatok lángra esetleg,
ahogy kiterjedt napnak fénye
levél harmatcseppjében rezeg?

Mikor jött az első? Mikor
intett búcsút az utolsó?
Vonathad völgyhidakra tipor,
zúgó hangja távozó.

Rozsdaarany hajfürtje lebbent
szemében égnek azúrja lobogott.
Ej, mezők igaz lánya rezzent
s tőlük minden gyönyört ellopott.

Szellőként szabad. Tajtékos hullám,
mint aratás előtti búzatábla.
Rezedák sóhaja, mákvér pampulán
konkoly pupillák égvirágja.

Vonattal utazott. Naponta
ezernyi idegen között elveszve.
Ajkát nem csókoltam soha,
távoli édesnek kinek nincs neve.

* * *

Egyre csak foga fehérjét látom
és derékban sakál kellemét;
távol-keleti kelme és vászon
őrzi arcának kecses tekintetét.

Bűvös tapintat csengett hangján -
álmomban érzelmektől fosztva
lépdeltem utána dombok sávján
távlatok porán, földön araszolva.

Erdei útszéleken, berkek alkonyán,
mint pogány pap fenségesen,
ahogy áldozatot emelt oltárán
békém vagyok és próbatételem.

Városban lakott sötét csillaga,
tűzoszlop lángjában tündökölve.
Ajkát nem csókoltam soha,
távoli édesnek kinek nincs neve.

* * *

Sziporkázva zendülő almafa,
mely lángokban virágzik,
olyan voltál - akár a muzsika,
így maradtál mindmáig.

Selymesen csillogó hajkoronád
és szíved dobbanása tölti meg
még ma is apró falusi szobám,
mely lírától és bánattól remeg.

Kezdetben ábránd, majd közel
ajkaim fölé hajoltál
miként egy anya bölcsőt ölel -
és örökzöld rügyet bontottál.

Hajlataiban fehér tagjaidnak
menedéket leltem gyakran,
mikor délibábot követve térden
tavaszból télbe baktattam.

Faluból jöttél és városban
ajtóm előtt leptél meg.
Almafa. Selyemhaj. Dallam.
Hány románcot éltél meg.