Fabry, Rudolf: Éjszaka — denevérszárnyakon (Noc na krídlach netopiera in Hungarian)

Táto noc je sasanka mäsožravka,
je z čierneho mäsa, ktoré samo seba
pojedá. Mäsožravka noci je noc,
hltajúca svoje zuhoľnatené útroby a
fialovú pečeň a veľa krvi trasúcej sa
v lonách mŕtvych bohorodíc.
To je noc jediná a pletúca vence smrti
pri vidine na zrkadlách netopierích krídel,
pletie vence z viničných listov na jeseň,
z čistého zlata jesene, keď v réve zreje žiaľ,
ktorý zanechalo absurdné slnko pri západe,
na mori zafarbenom studom čučoriedok,
na mori pozlátenom vencami, ktoré uplietla noc.
Celý tento obraz je pochovaný v rakve,
zamorený dymom tymianu, plaziacim sa z kadidla.
a balzamovaný dychom mŕtvych,
čo zomreli pri západe slnka v lone krvi,
keď veľká hviezda bolesti po prvý raz zažmurkala.
Vtedy sa mi vkĺzol dych vesmíru do záhrenia
a vtedy som precitol, trasúc sa od zimy,
a v ruke som držal vence, čo uvila noc,
ktorej sa boja všetci spasitelia
modliaci sa k Ikarovmu slnku,
k rozpustidlu všetkých voskov,
k postrachu všetkých Ikarov.

Ez az éjszaka húsevő tengerirózsa,
falja önmaga fekete húsát.
Az éjszaka húsevő virágállat,
önmaga megszenesedett zsigereit nyeldesi,
a lila májat meg a sok vért, ami kocsonyásán remeg
a halott istenanyák ölén.
Ez az éjszaka páratlan.
Denevérszárnyon tükröződő látomások
fényénél ez fonja a halál koszorúit.
Őszi szőlőlevelekből vannak e koszorúik,
az ősz színaranyából. A tőkén beérik a, bánat,
melyet az abszurd napkorong sugároz, amint alábukik
a tengerbe, melyet bearanyoznak az éjszaka fonta koszorúk.
Ezt a látványt koporsó rejti magában,
lassan szivárgó tömjénfüst borítja el,
s holtak lehelete bebalzsamozza.
E holtak a napnyugta vértől áradó ölén haltak meg,
a szenvedés csillaga akkor halványult el először.
Akkor kúszott be az űr lehelete keblembe,
s én felriadtam, hidegtől vacogva,
kezemben koszorúk, az éjszaka fonta őket,
az, amelytől retteg minden megváltó,
aki Ikarosz napjához könyörög:
minden viaszok megolvasztójához,
minden Ikaroszok rettegtetőjéhez.