Beniak, Valentin: Válasz a sírból (Ozvena zo záhrobia in Hungarian)

Posledný z rodu igricov,
pevec môj pozdný, za mnou mrúci,
pod vyblednutou zornicou
syrinx ti dal Pan prchajúci,
pofúka vietor k Dunaju,
marí sa mi v ňom tvoj stesk bôľny,
ale stoletia dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Prečo mi chodíš zúfalý,
prečo zrak k starej skale spínaš,
nábrežie plné krásnych žien
a v kaviarni hrá nový primáš,
hľadáš ma v oknách sutiny
a na pavlačiach medzi krovmi,
kde len stoletia dumajú,
jak srne my v hrobe všetci rovní.

Šla stará sláva k oblakom,
šla k stavom dolu panna hradná,
nemyslíš, že i pod dachom
nájde si človek tú, čo rád má?
Spí nostalgia súmraku
tavená s jagavými kovmi,
ale stoletia dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Za hradbami je tma a múr
holý čnie hore k nemým hviezdam,
umrela madame Pompadour
a dvory kráľov padli bez dám,
kto by nás dvoch tu miloval,
kdeže sú dávni princi dvorní?
Už len stoletia dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Boli rytierske turnaje,
stavali landsknechtov do štvorcov,
keď odtiahol Mars do poľa,
Diana prišla v čele lovcov,
igric bol zvaný k hostinám,
jak medzi vlkov pes poľovný,
stoletia o tom dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

V čiernokňažníckom habite,
tajomný trošku, trošku biedny,
kord a bambitky nabité
na zlých duchov, čo boli siedmi,
nosil si, proti vedmám bič,
s kaplánom hradným málo svorný,
stoletia o tom dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Kde zobral si tú odvahu
hodiť zrakom do komnát vyše?
Či stratiť si chcel podlahu
a skúsiť, šibeň jak sa kníše?
Zamilovaných igricov
dvorani naháňali kolmi,
stoletia o tom dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Tvoj spev sa páčil temnotám,
poddajné boli hradné múry,
bo Donne bolo smutno tam -
hradný pán ako diviak zúril.
Slovo o ženskej praktike
vždy padne medzi rozhovormi,
stoletia o tom dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Čo vidieť z neba na zemi?
Viď iskry umu Pána nebies
a mŕtvych, jak sú blažení,
keď napájajú korene briez;
kolesá vodu dvíhajú,
s vlahou v ústach sa prihovor mi,
jak tam stoletia dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Prosíme kúsok života,
čo, ako motýľ na slniečku,
zakuklí sa a vymotá
s materským znakom na srdiečku,
príde, odíde, vráti sa,
či pod psa je, či na úrovni,
nech stoletia si dumajú,
bo my sme v hrobe všetci rovní.

Kedysi bol som igricom,
a či som teraz menším pánom?
Šat zabodli mi vidlicou
a smrť ma honí pod Kriváňom.
Dlho mi, pani, ležala
vaša pozvánka na pustovni,
stoletia o tom dumajú
a my sme v hrobe všetci rovní.

Čo zmenilo sa vo svete,
človek zmocnel, či živly skrotli?
Pre romantiku nevidí,
Čo si to ľudia varia v kotli.
Igrici búšia na bubon,
z postiliónov sa stali clowni,
stoletia nech si dumajú,
a my sme v hrobe všetci rovní.

Miláčik, nebuď ospalý,
ohoľ si rýchlo koziu hriadku,
k patrole sme sa dostali
a náš pasport je v neporiadku.
Jak cez hranice prejdeme?
Aj ty si stokni za pás brovning,
a nech stoletia dumajú,
že my sme v hrobe všetci rovní.

Horela lipka, horela
na bratislavskom cintoríne,
pod ňou panenka sedela
a plakala, jak tvrdo spíme,
v belostný mramor vtelená
v mrákavy čnie už medzi rovmi,
a nech si stoletia dumajú,
či sme my v hrobe všetci rovní.

Čo vidieť zhora na zemi?
Ach, stopy ťažké Pána nebies
a mŕtvych, jak sú blažení,
keď prikrmujú korene briez.
Dvíhajú vodu kolesá,
zvlažená sa zas prihovor mi,
jak stoletia tam dumajú,
a my sme v hrobe všetci rovní.

Utolsó igric-sarjadék,
ki keseregsz a mester haltán,
midőn hajnalra gyűlt az ég,
sípot adott az inaló Pán.
A Dunán felszél sír, nyüszít,
dalodban éppen ennyi kín van,
de merengnek a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Miért vagy kétségbeesett?
Miért bámulsz föl a vén sziklára?
A parti korzón hölgysereg,
s a bárban új prímás cifrázza.
Engem kutatsz a rom falán,
loggiáin, ott, hol fecske illan,
hol merengnek a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Az ősi dicsőség oda,
leszállt a póthoz a várkisasszony.
Minden viskó és rossz szoba
terem olyat, ki simogasson.
Nosztalgiát dajkál az ég
fémmel ötvözött esti pírban,
míg merengnek a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

A sáncon túl az éj az úr,
s csupasz fal int a néma égre,
rég elhunyt madame Pompadour,
s bukott az úr, ha nem hölgy védte.
Vajh ki szeretne minket itt?
A sok királyi herceg hol van?
Merengnek rajt’ a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Lovagi tornák voltának,
zsoldosok álltak léniákba,
ha Marsszal síkra szállt a had,
vadászok élén jött Diána.
Lakomázott az igric is -
vadászeb, farkastorba hittan.
Merengnek rajt’ a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Varázslógúnyád fölvevéd,
rejtélyes voltál, s szánni kellett,
karddal, mordállyal övezéd
magad, mert hét gonosz közéigett,
banyákra ostort hordozál,
a vátkáplánt utáltad nyíltan:
merengnek rajt’ a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Hogyan volt merszed, öregem,
szemed várablakra emelni?
Untad a padlóköveken,
s vélted, jobb bitón lengedezni?
Minden szerelmes igricet
husángos szolgák űztek vígan,
merengnek rajt’ a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Meggyőzte szavad a homályt,
átrepült a falon az ének,
a bús Donna nótát kívánt,
a várúr meg nyelte a mérget.
Kis női praktikák felől
egy-egy könnyed szó könnyen illan.
Merengnek rajt’ a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Mit látni fentről idelent?
Lásd bölcs eszét az ég Urának,
s lám, boldogok a holtak, mert
táplálhatják lentről a fákat.
Forog az öntözőkerék,
mondjad megint, bár szádban víz van,
hogy merengnek a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Könyörgünk egy kis életért,
amely - miként a játszi pille
gubót sző és megint kikéi,
és jeggyel ékes szárnya íve -
közelget, elszáll, visszajő,
néha mogorván, néha vígan.
Merengnek rajt’ a századok,
egyenlők lettünk mind a sírban.

Igric valék én hajdanán:
e percben kisebb úrnak látsz tán?
Villával döfték át ruhám,
s űz a kaszás a Kriván táján.
Meghívód, úrnőm, itt hevert
sokáig e remetelikban:
merengnek rajt’ a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Mi változott a földtekén?
Az ég gyöngébb, vagy erőnk nőtt meg?
Bohó vagy, s nem látod, szegény,
hogy mások konyháján mi főhet.
Veri az igric a dobot:
a postillon bohóccá hibbant.
Merengjenek a századok,
egyenlők lettünk mind a sírban.

Ne légy álomszuszék, szívem,
le azzal a kecskeszakállal,
pátriához érünk íziben,
s tossz a pecsét, nem enged által.
Hogy járhatnánk túl az eszén?
A browningod, remélem, itt van!
Merengjenek a századok:
egyenlők lettünk mind a sírban.

Égett a hárs, lángolt a hárs
az ős pozsonyi temetőben,
alatta gyönge szűz vigyáz
könnyét hullajtva, ontva bőven;
fehér márvánnyá merevült,
sírunk fölött felhőkre villan,
míg merengnek a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.

Mit látni fentről idelent?
Lábnyomait az ég Urának,
s lám, boldogok a holtak, mert
táplálhatják lentről a fákat.
Forog az öntözőkerék,
mondjad megint, bár szádban víz van,
hogy merengnek a századok,
s egyenlők lettünk mind a sírban.