Beniak, Valentin: Halucinácia (Úryvok I.)

Múčku ti osievam chleba ti upiecť mám
snáď na kar posmrtný alebo k zásnubám
noviny napíšu ty buď si pyšný na mňa
v umení výsostná a v milovaní klamná
ja svet som pre seba pár nepár deň a noc
čo boli pred tebou tých bolo sto a moc
prídu i po tebe tak ako dej je vecný
lež z tejto múky tu upečiem koláč mliečny
po tebe s artistmi pritiahnem k dedine
lež v tejto podobe tvojou som jedine
tvojou som jedine a v osievaní múky
vlnia sa pahorky a zakvitli mi lúky
do lona zlietnem ti ako jar z jarabín
puzdro i drahokam korbáč i karabín
povedz mi môj milý povedz akou ma chceš mať
či nocou zákernou jak furor ma chceš prehnať
či v tanci lietavíc mám vzplanúť v zlatý klas
jak vankúš hodvábny podložím svoj ti vlas
by sa ti prisnilo o slasti ktorú viem dať
Budem ti dávať tón i výstrahou ti cvendžať
ja tvoje páža som i tetiva i luk

Lenže raz zrazím ťa jak vlna besných múk
a budeš zvíjať sa a budeš dušu dáviť
na prahu večnosti prosiť o afidavit
ako had ako had na dvoje preťatý
najväčší z básnikov je básnik prekliaty
v nerestiach topí sa o Bohu blábolí
posledný v predpolí posledný v zápolí
ale na bojisku kole sa vlastným mečom
aj ty raz zaskučíš Žofia povedz kde som
Aj ty raz zaplačeš zradený životom
suchý tŕň bez lístia suchý tŕň za plotom
v pazúroch zániku v kostrbách choré vtáča
lež ja vták zelený čo poľom k tebe kráča
prídem ti zatlačiť oči a vziať si ťa
umyť a učesať ukojiť dosýta
ukojiť divokú žízeň a z kŕčov vypnúť
a ešte jeden hit z úst svojich dám ti chlipnúť
bo vo mne blaženosť a vo mne útecha
vo mne sa filtruje a po mne uteká
jak voda hodvábom bežiac do nekonečna
nesmrteľnosti sen vavrín a túžba večná

Lež láska odíduc zanechá v kúte úst
trpkú chuť života a márne chcel bys ujsť
ujsť mrazy večnosti s kamennou tvárou znášať
ja dám ti podobu a budeš so mnou kráčať
ako tieň blednúci až zmizneš docela
zaplatíš že som ti raz na rtoch visela
visela bezvládne a tys’ bol krutý ku mne
jak si ma odrážal a hľadal krásky v humne
a jak som plakala na tvojich zásnubách
slúžtičku Žofiu v hanbe a v otrubách
nechal si ma sto ráz a blatom si ma hádzal
po hladomorniach kryl a hetéry si zvádzal
zaplatím odplatím Ach až ma prešla hrôza

Ale veď životom našiels’ ma ako bôža
jak bôža stratené jak perlu k podivu
jak haras k výšivke jak člnok k pradivu
tkala som tkala som a vyšívala rúče
lež prečo dal si mi od srdca všetky kľúče
bohatstvá básnikov v oblakoch plávajú
na hlavu básnikov ľadovce padajú
ľadovce padajú dažde sa sypú chladné
čas červík z ocele než zastaví sa na dne
vŕta sa v kĺboch a vŕta sa do duše
v skleníkoch snívajú záhony storužie
na slnku snívajú a nevyhnú sa mrazom
kvet dajte básnikom a mizerére kňazom

Lisztet szitálok én süssem kenyeredet
tor lesz vagy esküvő mikorra kész lehet
megírják a lapok légy büszke rám ki lettem
fenség-művésze nő s csalárd a szerelemben
párban páratlanul külön világ nap éj
voltam előtted is százszám az út a cél
a történés örök akadnak még utánad
de most itt ez a liszt neked tejeskalácsnak
s ha elmégy vár reám vándor artistanép
meglétem jelene tudd egyedül tiéd
egyedül a tied s amíg e lisztszitálás
dombhullámzás e föld tarkálló rétvirágzás
berkenyéről tavasz öledbe hullok én
korbács és karabély tok s drágakő kemény
hogy a tiéd legyek mondd kedvesem miképpen
hajszolnál tébolyos alattomos vak éjben
csillagnak táncos ágy aranykalász legyek
hajam párnaselyem hogy támassza fejed
álmodhasd a gyönyört mely tőlem lesz a részed
Hangodként pendülök jöttén férfiveszélynek
az apródod vagyok húrod-íjad vagyok

De én ledöntelek dúlt kín-áradatod
hogy fetrengesz majd belé kiokádod a lelked
öröklét küszöbén esengesz engedelmet
kettévágott kígyó tekeregsz kétfelé
költőnk a legnagyobb költőnk az átkoké
fetreng bűneiben Istenről motyorogva
végső ha vívni kell és végső futamodva
testét a harcmezőn átjárja kardvasa
nyüszíted hol vagyok te is még Zsófia
Sírni fogsz te is hogyha az élet elárul
száraz kertben tövis mely levéltelen árvul
a tarlón egy madár halálosan beteg
mezőben zöld madár ím feléd lépeget
szemed lezárni majd jövök mert sose hagylak
mosdatlak illően fésüllek jóllakatlak
feloldom görcseid oltom vad szomjadat
a számból ím a korty mintha volnál magad
mert bennem az öröm a vigasz a szerencse
rajtam szűrődik át futván a végtelenbe
a selymem mint a víz öröklét álma így
halhatatlan növő babér akárha frigy

Ám a tűnt szerelem a szájunk szegletén oly
űző keserű ízt hagy noszítása téboly
futnál kő-arc vihesd a nem-múló jeget
s majd formád én adom moccantom léptedet
árnyék legyél fakulj tűnj el ködökbe vessz el
fizess hogy ajkadon önrontón csüngtem egyszer
dúltál kegyetlenül mert nem volt ott erőm
más nőcskéket csak így kurkásztál csűrökön
s az eljegyzéseden mit sírtam még miattad
szolgáló Zsófiád világ csúfjára hagytad
elhagytál százszor is szórtál reám sarat
kínzókamrádban én hetérákon magad
mindért megfizetek ó nem iszonyodom már

Hogy megleltél pedig voltam bálványos oltár
tűnt bálvány mely tied s leltél gyöngyöt csodát
bársonyt hímezhetőt vetélő fonalát
s én egyre szőttem én szőttem és varrogattam
ó szíved kulcsait kézbe mi végre kaptam
úsznak felhők között a költők kincsei
a poéták fejét jég zápora veri
veri jég zápora hideg esőben ázik
acélférged idő belém fúr sose vásik
lelkem ízületem járva ágyásain
tömérdek rózsa nyit üvegház álmain
álmodnak a napon de fagy görbíti horgát
rózsát költőknek adj papok szájába zsoltárt