This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Švantner, František : A havasok menyasszonya (Nevesta hôľ in Hungarian)

Portre of Švantner, František

Nevesta hôľ (Slovak)


Vtedy zažiaril a roztvoril sa i najvyšší kvet a spomedzi jeho lupeňov vystupovala Zuna.
Bola zaodetá iba závojom pavučín, preto sa jej mladé telo na mesačnom svetle ľahko zabronievalo ako púčik pod bieluškými machutinkami okvetia. Na hrotoch pŕs chveli sa jej dve perly rosy. Svojím pohybom rozvlnila povetrie. Hladký vietor zbehol z hôľ a rozlial sa po zahmlených tudolu. Na žitných poliach zacvendžalo pod jeho nárazmi zrno, lebo bolo už dosť tvrdé. Zvažovalo klasy nad pukliny zeme. Čím ťažšie boli klasy, tým viac sa rozširovali pukliny. Vietor toto všetko zistil, a keď sa vrátil hore, bol teplejší a plnší. Zahúdol mi pri ušiach dumnú pieseň Dolniakov. Potom zvíril sa nad Zunou, bozkal ju na úsmev a odkryl jej žiarivý lesk bielych zubov.
V tej chvíli zahorelo mi celé telo mocnou túžbou, ako zahorí i oparom vlhkého brieždenia ošľahnuté telo jeleňa, čo zvetril teplotu mäkkej srstí a roztúžený dych osamelej lane. Oči mi vzbĺkli, boky sa mi triasli nedočkavosťou, ústa mi zvlhli a na jazyku som cítil pálčivú chuť sladiča.
Vietor vošiel do trávy. Nesmierna tíšava rozhostila sa okolo mňa. Bola na oblohe i v mojej hrudi, akoby všadiaľ umieral život. Stromy stáli meravo, povetrie tuhlo a hniezdy mrzli, ale sotva som po nej vztiahol ruky, všetko sa náhle pohlo. Hviezdy poskočili, povetrie sa zvírilo, stromy zhučali a z hlbokých hôr i zo šírych polí náhle sa vyrútili proti mne hordy divých jazdcov.
Nebolo kedy im uniknúť. Hnali sa ani víchor.
Vystúpili vari priam z útrob zeme, lebo naraz ich bola plná rúbaň, akoby sa bolo vrece s nimi roztrhlo: zoskakúvali z hôľ, zletúvali z oblohy, vyhadzovali ich skalné pukliny, diery, padali z hviezd. Hu, bučali ani hovädá a z očí im sálala divá radosť nad tým, že ma pristihli.
Keď sa trochu utíšili a urobili okolo mňa pevnú hradbu, štyria najprednejší zoskočili z koní, zacupkali čižmami a priblížili sa ku mne.
Ach, poznal som ich po zakrvavených kozích briadkach a ohlodaných ušiach. Doparoma, ešte nikdy som nebol v takej urodzenej spoločnosti.
– Prepáčte, je to nepríjemná vec, no, pravdaže, ale musíte nám našu smelosť odpustiť, odpusťte nám, prosíme. – Ospravedĺňali sa preúctivo.
Ponáhľali sa povedať mi všetko naraz, aby ma dlho netrápili, a boli pritom ohľadní, jemní, samé ospravedlnenie a poklona.
– Aj náš zjav neberte vážne, zastihlo nás malé nešťastie, nemali sme sa ešte kde zotaviť, áno. – Uklonili sa naraz spôsobne a pokračovali: – Hádam sa vám nemusíme predstavovať, pán Tavo vás už istotne náležite poinformoval o našom kriminálnom prípade, a nazdávame sa, že ste našu slabosť už stačili ospravedlniť, najmä keď sa ponúkate do nášho pokrvenstva.
Ach, o tom nemohlo byť reči, vyžadovala to moja synovská úcta. Uklonil som sa i ja hlboko a podával som im radom ruku. Oni ju srdečne stískali, zubili sa a podľa pravoslávneho spôsobu bozkávali ma priam na ústa. – Cheche, urastený mladík, – vraveli a ohmatávali mi ramená. Dávno už nemali možnosť pocítiť pod svojím hmatom teplé ľudské telo.
– Nerobte si z toho nič, že sme vás takto našli, – ponáhľali sa utíšiť moje rozčúlenie. – Odpusťte, že vám tým odkrývame myšlienky. My vlastne proti tomu nič nenamietame. Ach, veď je to celkom prirodzené: mladá krv, potreba tela, ako keď si chceš naplniť prázdny žalúdok, áno, celkom tak, poznáme sa. Ani my sme neboli inakší. Možno ešte trochu búrlivejší, ako sa vezme, cheche. Čo by sme vám nedožičili trochu radosti, cheche. Ale ide o povesť dievčaťa. Hádam chápete naše otcovské starosti, keď sa ponáhľame zavčasu upraviť pomer a zaistiť právny stav. Len nás rozumejte. Tým nič nestrácate. Naopak, práve naopak, dostáva sa vám ešte jedna sladká omáčka. Či ste ešte nepobadali, že všednosť je najbeštiálnejší vrah vznešených citov? A potom je tu ešte jedna zvláštna záležitosť. Hej, nič netreba premeškať. Veď treba najprv zistiť a na verejnosť vyhlásiť bezúhonnosť, aby sme sa presnejšie vyjadrili, poctivosť, cheche, poctivosť nevesty. Nemienime tým urážať vašu jemnocitnosť. Božechráň, ale ide o vážnu vec, ktorá má ďalekosiahle následky. Pre ženícha, ako sa vezme, ale pre otca, pre otcov v tomto prípade, je to obchodná vec, áno, obchodná vec. Len si spomeňte na Akuľkinho muža, aká paskuda, naničhodník, a je to iba obyčajný literárny prípad. Nechceme vás vystríhať, nemáme na to príčinu, ale aj pre vás bude vari lepšie, keď sa budete pridŕžať zvyklostí a keď všetko dosiahnete poriadkom: najprv k popovi a potom príde plachta! Neurážajte sa, cheche, plachta tu hrá dôležitú úlohu, to je starý slovanský zvyk, cheche, len ráčte, už je všetko pripravené.
Priviedli dva kone. Jedného pre mňa, jedného pre Zunu a pomohli nám vysadnúť. Všetko urobili obratom ruky. Nepocítil som nijaké násilie. Bol som úplne spokojný. Chacha, akúže som si ešte želal mať svadbu? Štyri regimenty kozákov so svojimi atamanmi robili mi čestný sprievod. Hoja hoj.
Povetrie sa zatriaslo, akoby sa oň víchry ruvali, hory zručali a moja duša sa stočila do klbôčka.
Pekný rehot tisícich konských papúľ a divý rev tisícich chlapských hrdiel zlieval sa do jednej ohlušujúcej melódie, prapodivnej svadobnej piesne, ktorá vústila do priestorov širočizným a strhujúcim tokom. Hohóóój.
Prudký vietor podchytil mi kabát a nafúkal košeľu. Zem, ako priestranná šedivá plachta, zakvačená na štyroch koncoch a previsnutá do hlbín, vzdula sa a padala. Povedľa sa mihli hory, hole, balvany, veľké kvádre, tľapkavé skaly, holé i potiahnuté lišajníkom. Zostupovali a zošmykovali sa ani na čiernom súkne. Občas vystrčil spomedzi nich hlavu prekvapený hvizdák. Gúľal očkami, zapískal na výstrahu a mykol do diery.
Hohóóój!
Keď sme prechádzali povedľa strmých skalných stien, kŕdle netopierov povyletúvali z puklín a chceli sa mi zamotať do vlasov. Podobali sa dojčatám, zavinutým do vankúšikov, s dengľavými hlávkami a s mľandravými rúčkami, ktoré víchrica povytrhúvala materiam z chrbtov i s odedzami, lebo boli čierne a pišťali tenuško ako myši.
Hohóóój!
Ako zostupovali bralá, vietor zaujúkal, lebo tu už boli hrebene s končiarmi, vystrčenými dohora, aby preorávali mračná. Premkla ma zima až do koštiaľov, lebo sme boli v tých výškach, kde mrazy šľahajú aj v lete. Pod nami sa kolembali hlbiny. Otupno bolo letieť nad nimi. Chladili omamným dychom, v ktorom telo strácalo sily a človek mal dojem, že visí nad roztvoreným hltanom odporného plaza. Biele svetlo blízkych hviezd ma oslepovalo. A naraz sa mi oči chytili bledým plameňom. Voľačo ma prudko šiblo po tvári, a keď som sa obzrel, videl som dlžizné svetlo kĺzať sa priestorom. Aha, kométa, čo roznáša nešťastie po ľuďoch. Uvedomoval som si a bolo mi ešte zimšie.
Hohóóój!
Oj, aká si malá, zem. Mohol by som si ťa prišiť na košeľu miesto gombíka. Kde sú Prietržiny, Pálenice, Tavo, kdeže ste, há?
Šialeným výstupom potratil som rozum, a predsa naša rýchlosť sa ešte každú chvíľu zväčšovala, akoby to už nebol výstup, ale pád, závratný a hrozný.
Nehanebný vietor vyzliekol ma cestou úplne. Bol som ani Adam. V úzkosti hľadal som spôsob, ako zakryť svoju nahotu. Ale keď som zistil, že i Zuna sa hnala vedľa mňa už iba v Evinom rúchu, nerobil som si nijaké starosti. Chachacha. Pred kým sme sa tu mali hanbiť? Keď zostupuje človek do večnosti, vracia sa mu do srdca rajská čistota. To je najväčší dar smrti.
V tú chvíľu vynorila sa z hlbín ozrutná postava praducha.
– Predstupujem pred tvoju velebnú tvár, otče! – bľabotal som napochytre kajúcne.
– Modlime sa, – zadunel jeho hlas.
Poznamenal som sa pobožne svätým krížom na čelo, na ústa i na bradu, aby božiemu slovu znamenie umučenia otvorilo dokorán moju hriešnu dušu.
Veľký hlas dunel:
– Svätý Rafael...
– Tavo!
– Hu!
– Roztrepem ti kotrbu, – reval som, ako mi hrdlo stačilo.
– Pst, – vytrčil chlpatý prst do nebies a šeptal:
– P-o-t-k-a-n-y!


PublisherTatran
Source of the quotationFrantišek Švantner, Nevesta hôľ, p. 105–111.

A havasok menyasszonya (Hungarian)


A liliom utolsó virága hirtelen fölfénylett, kinyílt, és szirmai közül Zuna lépett elő.
Csak egy pókhálóból szőtt fátyol volt a ruházata, azért fiatal testét a holdfényben gyenge pír öntötte el, mint a rózsabimbót a pelyhes viráglepel alatt. A mellbimbóján két gyöngyös harmatcsepp remegett. Mozdulatai lágy hullámokat vertek a levegőben. A könnyű szél leszökött a havasi rétekről, és elárasztotta a párás térségeket. Az árpaföldeken megcsendültek nyomában az összecsapódó kalászfejek, mert a mag már eléggé megérett. A kalászok a talaj repedései fölé hajoltak. Minél nagyobb volt a kalász, annál nagyobb rések támadtak a földben. A szél mindezt megszemlélte, s mikor visszatért, melegebb és illatosabb volt. Az alföldek szomorú dalait énekelte a fülemüle. Aztán megforgott Zuna felett, megcsókolta mosolygó száját, és láthatóvá tette fénylő, fehér fogát.
Abban a pillanatban hatalmas vágy lobbant testemben, mint a hajnal párás leheletében megremegő szarvas testében, ha megérzi a puha szőr melegét, és a magános szarvasünő forró leheletét. A szemem kigyúlt, lágyékom megremegett a belső türelmetlenségtől, a szám megnedvesedett, és nyelvemen a vadalma fanyar ízét éreztem.
A szél a fűbe gázolt. Végtelen csend támadt köröttem. Ott honolt az égbolton és bennem is, mintha mindenütt haldokolt volna az élet. A fák mozdulatlanul álltak, a levegő megdermedt, a csillagok megfagytak, de alighogy feléje nyúltam, minden újra megmozdult. A csillagok táncra kerekedtek, a levegő örvénylett, a fák fölzúdultak, s az erdők mélyéről és a mezőkről hirtelen vad lovasok csapata rontott felém.
Nem volt merre menekülnöm. Robogtak, akár a vihar.
Talán a föld gyomrából törtek elő, mert hirtelen betelt velük az irtás, mintha egy tömött zsák repedt volna meg: a havasokról ugráltak le hozzám, az égboltról ereszkedtek alá, a föld és a sziklák repedései vetették ki magukból őket, vagy a csillagokból hulltak le.
Mikor kissé lecsillapodtak, és falként körülvettek, a négy legelőkelőbb leszállt a nyeregből, dobbantottak néhányszor csizmás lábukkal, és felém közeledtek.
Megismertem őket vérharmatos kecskeszakállukról és lerágott fülükről; az ördögbe is, még sose voltam ilyen előkelő társaságban.
– Bocsánatot kérünk, kellemetlen egy dolog, ne vegye rossz néven, hogy bátorkodtunk, még egyszer elnézését kérjük – mentegetőztek nagy tiszteletteljesen.
Siettek, hogy mindent egyszerre megmagyarázzanak, nem akartak sokáig gyötörni, ugyanakkor tapintatosak és finomak voltak, csupa mentegetőzés és hajlongás.
– Külsőnket se vegye komolyan, egy kis baleset ért bennünket, és még nem volt időnk felépülni. – Egyszerre, ildomosan meghajoltak, és így folytatták: – Talán nem is kell bemutatkoznunk, Tavo úr már bizonyára tájékoztatta önt kriminális esetünkről, s reméljük, felmenti gyöngeségünket, különösen, hogy vérségi kapcsolatba kíván keveredni vélünk.
Az ellenkezőjéről szó se lehetett, ezt fiúi tiszteletem megkövetelte tőlem. Mélyen meghajoltam, és sorra kezemet nyújtottam nekik. Ők örömmel szorongatták, és pravoszláv szokás szerint egyenest szájon csókoltak, hehehe! Derék legény, mondogatták a vállamat tapogatva. Már rég nem volt alkalmunk meleg emberi testet érinteni.
– Ne vegye túlságosan a szívére, hogy ennyire siettünk felkutatni – csillapították izgatottságomat –, bocsánat, hogy ennyire felfedjük gondolatait. Nekünk tulajdonképpen nem is volna semmi ellenvetésünk. Hiszen ez egészen természetes: fiatal vér, a test szükséglete, akárcsak, mintha üres gyomrát akarná megtömni az ember. Igen, éppen olyan ez. Hisz jól ismerjük egymást. Mi sem voltunk különbek. Talán még hevesebbek is voltunk. Ahogy vesszük. Hehehe. Miért irigyeljük öntől ezt a kis örömet. Hehehe. Csakhogy itt a leány jó híréről van szó. Talán megérti atyai aggódásunkat, ha sietünk, hogy idejében a rendes mederbe tereljük a dolgot, és jogilag biztosítsuk. Csak értsen meg jól. Ezzel ön semmit se veszt. Ellenkezőleg, épp ellenkezőleg, még egy édességgel több jut önnek. Nem tapasztalta, hogy a hétköznapi szürkeség a nemes érzések megölője? S végül, van itt még egy különleges ügy. Igen, semmit nem szabad elmulasztani. Hiszen előbb meg kell állapítani, és ország-világ előtt kinyilvánítani a menyasszony szüzességét, hehehe. Ezzel nem akarjuk megsérteni az ön gyengéd érzéseit. Isten ments, de komoly ügyről van szó, melynek messze kiható következményei vannak. A vőlegény számára, hát ahogy vesszük, de az apa számára, ebben az esetben az agák számára csak üzleti ügy, igenis, üzleti ügy. Emlékezzék csak Akulka férjére, micsoda lator, semmirekellő volt, pedig csak közönséges irodalmi ügyről van szó. Nem akarjuk figyelmeztetni, nincs rá semmi okunk, de önnek is jobb lesz talán, ha ragaszkodik a szokásokhoz, s mindent a maga rendje szerint kerít sorra: előbb az oltárhoz, aztán a lepedőre! Kérem, ne sértődjék meg, hehehe, a lepedő szerepe itt nagyon fontos, hehehe, ősi szláv szokás, hehehe, parancsoljon, már mindent előkészítettünk.
Elővezettek két lovat. Egyiket az én számomra, a másikat Zunának, és fölsegítettek a nyeregbe. Mindent nagyon ügyesen csináltak. Nem éreztem semmiféle erőszakot. Elégedett voltam. Hahaha, hát kívánhattam volna ennél különb esküvőt? Négy regiment lovas kozák volt a díszkíséretem. Huja hó!
A levegő megrendült, mintha viharok keltek volna birokra. Az erdő fölzúdult, és a lelkem kis gömböccé zsugorodott.
Ezernyi ló nyerítése és ezernyi férfitorok vad üvöltése egyetlen süketítő vad melódiává olvadt össze, egy szörnyűségesen furcsa nászénekké, mely széles, mindent elsodró áradatként robbant bele a térbe.
Hohóóój!
Az erős szél megemelte a kabátom szárnyát, és megduzzasztotta az ingemet. A föld, mint egy tágas, szürke, négy sarkánál fogva összemarkolt, középen alácsüngő lepedő, hirtelen megduzzadt, és zuhanni kezdett. Mellette elsuhantak az erdők, a havasok, a sziklák, nagy kőoszlopok, és repkénnyel befuttatott hatalmas szirtek. Alászálltak és lecsúsztak a mélybe, mint valami fekete posztóra karcolt ábrák. Olykor egy meglepett ürge dugta ki közülük a fejét. Megforgatta a szemét, füttyentett egyet figyelmeztetésképpen, s hamar visszabújt a lyukba.
Hohóóój!
Mikor a meredek sziklafalak mellett suhantunk el, a repedésekből egy nagy sereg bőregér röppent föl, és a hajamba akartak kapaszkodni. Párnákba csomagolt, hosszúkás fejű csipás csecsemőkre emlékeztettek, akiket a vihar pólyástól elragadott anyjuk hátáról, mind fekete volt, és vékony egérhangon cincogtak.
Hohóóój!
Mikor a sziklák is süllyedtek már, a vihar sikoltozni kezdett. A sziklák tulajdonképpen hegygerincek és hegycsúcsok voltak, a magasba ágaskodtak, és beleszántottak a felhőkbe. Csontomig mart a fagy, mert oly magasan szálltunk már, ahol nyáron is fagy dermeszti meg az életet. Alattunk ott ringatódzott a mélység. Vigasztalan élmény volt elszállni felettük. Kábító fagyos leheletet küldtek felém, érintésére kiveszett belőlem minden erő, úgy éreztem, hogy egy undok hüllő tátott torka felett szállunk el. A közeli csillagok fehér fénye elkápráztatott, s a szemem hirtelen sápadt lángot vetett. Valami éles ostor gyanánt végigcsapott az arcomon, hátranéztem, és egy hosszú fénycsóvát láttam a térben. Ni csak, üstökös, szerencsétlenséget jósol. Erre gondoltam, s még jobban dideregtem.
Hohóóój!
Ó, milyen kicsi vagy te, föld. Fölvarrhatnálak az ingemre egy gomb helyett. Hol van Prietržina és az Égető, Tavo, hol vagytok?
Az őrült repülés következtében szinte eszemet vesztettem, sebességünk mégis percről percre növekedett még, mintha nem is repülés lett volna a repülésünk, de szédületes, szörnyű zuhanás.
A szégyentelen szél útközben egészen levetkőztetett. Olyan voltam, mint Ádám apánk. Kétségbeesetten kerestem a módját, hogyan rejtsem el meztelenségemet. Mikor megállapítottam, hogy már Zuna is csak Éva jelmezében rohan mellettem, nem törtem többé ezen a fejemet. Hahaha, ki előtt kellene itt szégyenkeznünk? Mikor az örökkévalóságba száll alá az ember, szíve visszanyeri paradicsomi tisztaságát. Ez a halál legnagyobb ajándéka.
Abban a pillanatban egy ős szellem bukkant fel a mélységből.
– A te fenséges színed elé járulok! –– dadogtam hirtelen eltelve a bűnbánattól.
– Imádkozzunk – dördült a szellem hangja.
A szent kereszt jelét rajzoltam homlokomra, számra és államra, hogy a kínszenvedés jele teljességgel kitárja lelkemet isten igéje előtt.
A hatalmas hang pedig ekképpen dörgött:
– Szent Ráfael...
– Tavo!
– Hu!
– Szétverem a fejedet – ordítottam teli torokkal.
– Pszt – az ég felé döfött szőrös ujjával, és ezt suttogta:
– P-a-t-k-á-n-y-o-k!


PublisherSlovenské vydavateľstvo krásnej literatúry
Source of the quotationFrantišek Švantner, A havasok menyasszonya, p. 258–262.

minimap