Jadviga párnája (1. részlet) (Hungarian)
Két héttel esküvésünk után, Február 21-én Jadviga vallomása, az az egy mondat. (Fölkeltem némán, az ablakhoz álltam, ő utánam jőve átölelt. Kibontakozván pirkadatig róttam föl-alá a szobában. Utána tettem föl csak az első kérdést.) Írni is, szólni is képtelen vagyok.
Mit tagadnám magam elől, hogy mielőtt följebb csavartam a kanócot, hogy e lapokon vergődő szívem hű krónikása legyek, fölhajtottam két pohárik terkelyica-snapszot,* s hogy ne vesszenek össze, egy butélia vadkerti savanyát hoztam ki még a komorából.** Muszáj szaporáznom a kortyokat, oly nervózus vagyok, s a merszhez is kell a bor, jegyezni efféle intim dolgokat. Jadviga alszik, én meg nem bírok. Beleszagolok a kezembe… Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi s lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem. (Mamovka süt-főz annyi temérdek kaporral olykor, hogy csömöröm támad és undor fog el, s az asztaltól is föl kell állnom néha, de nem mondom.) Hogy Jadviga vallomását leírhassam majd, ahhoz hátrébb kell lépni. Nászéjszakánknál kéne kezdenem, hisz odakint Stralsundban a csókig volt csak előrehaladhatás, az is jó darabig ajkaink tapadása lehetett csupán, mert nyelvvel furakodni fogacskái közé egyedül a hazautazásunk előtti estén engedett. (S arcomat szorítani keble közé, pruszlikon át, de tenyérrel markolni még úgy sem.) Itthon legtöbbet Mamovkára hivatkozott, hogy beléphet. De soha nem taszított el, hanem mosollyal, szelíden tolt el magától, noha rendre pirulni, forrósodni látszott, légzése szaporázott, és csípője is megremegett lassúdan, kicsi vonaglásokkal. A lakodalomból szobába későn kerülhettünk. A násznép kitartóbbja hatalmasan mulatott, barátaim, Rosza Pali, Szvetlik meg a többiek hajnal felé már csak marsol fúvattak, s csizmáikkal úgy rúgták a padlatot, hogy majd beszakadt, de utána előcsalták még a leányokat újra, és szlovák dalolósokra kezdtek forogni. Mi akkor hagytuk ott őket, pillantást váltottunk, és uzsgyi. (Csak Buchbinder Mikinek szóltam, Mamovkának nem, mert éppen hátul volt a konyhán.) Kézenfogva futottunk haza, mostantól a mi kettőnk új otthonába, s fölfrissített a fagyos levegő. Szándékosan alig ittam egész éjjel, nehogy kába, erőtlen legyek s gyomorpanaszos, és bár alaposan bevacsoráltam (kivált Boszák fejedelmi pörköltjéből), mielőtt hazaszöktünk, sikerült könnyítenem is magamon, s lohasztani a már-már kínzó puffadáson. (Eltöprengtem én már, kibocsátván esténként egy-egy megváltó szelet a dunna alatt – hisz ezzel bizony nem úgy van az ember, mint a vizeléssel, hogy könnyít magán és kész, mert emezt ki kell türelemmel várni, no de nem őrizheti az ember a félreeső helyet órákig! –, hogy hát miként lesz ez, ha párosan kerülünk az ágyba. S hogy a puffadás, mely igen kínzó bír lenni olykor, nem fogja-e zavarni a test szerelmi cselekedeteit, melyek altesti izgalmaikkal a béltevékenységet is serkenthetik…? S akkor kiábrándító iszkolás lesz majdan kifelé? Vagy hogyan?) Nem kezdtünk vetkezni rögtön (őrajta különben „újasszony”-ruhája volt már, hisz éjfélkor átöltözött), hanem a langyos kemencéhez és egymáshoz dűlve sugdolóztunk a jól sikerült lakodalomról (én előtte lerúgtam a csizmát és lejjebb csavartam a lámpát). Később Jadviga a konyhába osont, és a sötétben tisztálkodott a mosdó porcellán táljában. Utánalestem, s noha semmit se láttam, rám szólt. No, addig megbontottam az ágyat. Felöltözve jött vissza, és mikor már én is kiöblítettem a hónom alól az izzadságot, sőt, amit máskor csak nagymosdáskor, alulról is meglötyböltem sebtiben magam, s bejöttem, ugyanúgy ült a díványon. Akkor megcsókoltam, rögtön engedett, de azt a hevülést, amit legutóbb, nem éreztem rajta. Ahogy elkezdtem motozni elöl a mellin a gombokkal, elvonta a kezem. Csak lassan, azt súgta, s hogy inkább egyedül, és az a másik a maga oldala, Ondrisko, tolt el magától. Hallottam, vetkőzik, s alsóingben ült le az ágyra. Letoltam a nadrágot, tétovázás után magamon hagyva az inget-gatyát, túlnanról bemásztam, s megérintettem. Nyakára hajolva öleltem át, kicsit ülve maradt még, aztán, hogy döntöttem is, hátrahanyatlott végre. Ettől akkor rögtön görcsbe rántott a teljes merevedés. De ő, buzgóbb műveleteimet lecsitítva kérte, hogy ne is mozduljunk, átkarolva melengessük csak egymást. Nem bántam, illatától eltelve simultam hozzá, és hogy nem heveskedtem, hagyta is. S noha ez tetszett, meg amúgy se vagyok egy sturmos alkat, mégis elindult lassan a tenyerem az arcán, nyakán, karján, majd lentről, a térdétől fölfelé is óvatosan. De ő visszafogta a kezem. Jöjjek inkább közelebb. Eltol és hív egyszerre, gondoltam. S most már bátorságot vettem teljesen ráborulni a jobb oldalára (ő hanyatt feküdt, én meg a balomon), vigyázva odafektettem vágyakozó tagomat is a csípőjéhez, amit ő megérezve, mi tagadás, megrezzent, s el is húzódott, de utóbb a moccanatlanságban e rátapadásommal már nem dacolt. Ám az ingét fölhajtó jobb kezemet, bár hevesen csókoltuk egymást, megintcsak lefogta. S így ment ez tovább. Csókolni, heves lélekzettel odasimulni engedve volt – utat lelni az öléhez, az nem. Kérleltem, vetkőzzünk le, rajtam ing már akkor nem volt. Hosszas rábeszélésre ráállt, hogy az alsóinget keresztülhúzzam a fején, ellenben a selyem nadrágocska korcába beakasztotta az ujját, azt nem hagyta, s meg is kellett ígérnem, hogy egymás mellett maradunk csak fekve, ugyanígy. Abban nem gátolhatott, hogy én közben megszabaduljak a gatyától is, hát a mennyekben éreztem magam, ahogy csupaszon odasimultam (amennyire a bugyiszár felcsúszása engedte) fedetlen combjához és a jobb kebeléhez, meg ahogy kisvártatva a balt pedig meg is tapinthattam. Simogathattam aztán mindenütt, csak a nadrágderékhoz nem hagyott nyúlni, csak az öléhez nem engedett, hiába a heves ölelés, és combjait is hiába feszegettem térddel. Erős hevület borította el pedig őt is, erről bizonyos vagyok, nemcsak engem. Felejthetetlen szavakkal becézett ő maga is, ugyanúgy, ahogy én őt, de a türelmemet kérte, szokjuk meg egymást, és a többi, elégedjünk meg ennyivel. De hát én, természettől fogva érthető, alig-alig bírtam már magammal, és amikor ő azt érezte, hogy légzésem mind hevesebb, és igen erősen tapadok már a csípőjére, átfogta derekamat, még közelebb szorított, lassan ringatni kezdte magát és engem is, azt lihegte, hogy hagyja csak!, nyugodtan, Drágám!, takto, takto!, így!, s miközben én remegő kézzel sodorgattam lejjebb a derekán a bugyikát, hogy legalább a csupasz bőréhez tapaszthassam merevedésemet, addig szorítottuk egymást gyorsuló ringásban, amíg vágyamnak nedve ki nem folyt a csípőjére. Forgott velem az ágy, belémszakadt a lélegzet, hálatelt öröm töltött el, bár némi szégyen is, de ahogy ott fújtattam a vállán, Jadviga úgy nyugtatgatott, csitított és ölelt, mint egy kisgyermeket, és azt súgta, dobre, jól van, jól van, Drágám. Dobre, Milyí moj, dobre!
* Két stampedlivel törköly pálinka. ** Akkor még a komorát is ide, hogy kamra.
Publisher | Magvető Kiadó |
Source of the quotation | p. 20-24. |
|
|
Jadvigin vankúšik (1) (Slovak)
Dva týždne po našom sobáši, 21. februára sa mi Jadviga zverila len jedinou vezou. (Mlčky som vstal, postavil som sa k oknu, ona podišla ku mne a objala ma. Vymanil som sa jej a premával sa izbou hore-dolu až do brieždenia. Až potom som jej položil prvá otázku.) Nemám síl ani písať ani hovoriť.
Načo mám pred sebou tajiť, že než som vykrútil knôt lampy, aby som sa na týchto stranách stal verným kronikárom svojho zmietajúceho sa srdca, vyzunkol som zo dva poháriky terkelyice, a aby sa nepovadili, doniesol som si z komory ešte i za buteľku vadkertského vína. Hojne a často musím glgať, taký som nepokojný. A víno tiež potrebujem, aby som nabral odvahu zapísať také intímne veci. Jadviga spí a ja zaspať nemôžem. Pričuchnem si k dlani... Ak mi po večeroch úsmev mojej, inak gáfrom voňajúcej Jadvigy dovolí dúfať, pokožka mojej ženy mi zavonia rozmarínom, no na svítaní, po úmornom telesnom a duševnom mordovaní, akoby sme zapáchali kapustou. (Mamovka vypeká a vyvára s takou nesmiernou hŕbou kôpra, že sa ma chytá odpor, zmára ma hnus a občas musím i vstať od stola, no nevravím nič.) Aby som mohol napísať, s čím sa mi Jadviga zverila, musím spraviť niekoľko krokov späť. Mal by som začať svadobnou norou, veďvonku v Stralsunde sme sa dostali len k bozkom, aj tie značili len zlepenie našich pier, lebo jazykom vkĺznuť medzi jej zúbky mi dovolila len večer pred našou cestou domov. (I pritisnúť svoje tvár medzi jej prsia iba rez pruslík, no dlaňou miagať ani tak.) Doma sa vyhovárala najmä na Mamovku, že by mohla vojsť. No nikdy ma od seba neodsotila, len ma s úsmevom, nežne odtisla, i keď sa zakaždým červenala i rozplamenila, dych sa jej zrýchlil, aj boky sa jej pozvoľna zachveli v nepatrnom vlnení. Z veselia sme sa mohli do izby uchýliť len neskoro. Tí vytrvalejší svadobčania preveselo mulatovali. Moji kamaráti Paľo Rosza, Szvetlik a ostatní si na svítaní dávali hrať už len marš, čižmami dupali do dlážky, dobre že sa nepreborila, no potom opäť vylákali i dievky a začali ich vykrúcať na slovenské pesničky. Vtedy sme ich nechali tak, vymenili sme si pohľady a poďho. Len Mikimu Buchbinderovi som povedal, Mamovke nie, lebo tá bole práve vzadu v kuchyni.) Držiac sa za ruky, utekali sme domov, do nášho odteraz spoločného domova. Osviežoval nás mrazivý vzduch. Náročky som celý večer sotva čosi vypil, aby som nebol omámený, umdlený a nemal pokazený žalúdok a hoci som sa poriadne navečeral (obzvlášť z Boszákovho kolosálneho perkeltu), ešte než sme ubzikli domov, podarilo sa mi uľaviť si a zmierniť už-už trýznivú nadmutosť. (Premýšľal som po večeroch, keď som pod perinou vypustil zopár oslobodzujúcich plynov – s nimi je to celkom iné ako s močením, keď si človek uľaví a je to, veď na ne treba trpezlivo vyčkať, lenže nedá sa na odľahlom mieste čakať hodiny! –, a ako to bude, až budeme v posteli ležať dvaja. Či azda nadmutosť, ktorá vie byť občas veľmi nepríjemná, nebude hatiť telá v ich ľúbostných úkonoch, ktoré by svojimi vzruchmi v podbtušku mohli podnietiť i pohyby čriev...? Čo bude potom? Rozčarujúce náhlenie za dvere? Alebo ako?) Nezačali sme sa hneď vyzliekať (mimochodom ona mala na sebe už „šaty mladej nevesty“; veď o polnoci sa prezliekla), ale opierali sme sa o seba i o vlažné kachle a šepkali sme si o dobre vydarenej svadbe (predtým som zhodil čižmy a stočil knôt lampy). Neskôr Jadviga vykĺzla do kuchyne a potme sa začala umývať nad svojou porcelánovou misou. Nazrel som za ňou, a hoci som nevidel nič, ohriakla ma. Tak som zatiaľ odostlal posteľ. Vrátila sa oblečená, ba keď som si už i ja opláchol pot spod pazúch, i zospodu som sa napochytro očvachtal, čo inak robievam iba pri veľkom kúpaní, ona stále rovnako sedela na diváne. Vtedy lom ju pobozkal, hneď sa podvolila, no to vzplanutie čo posledne, to som u nej nepocítil. Keď som začal mackať gombíky vpredu na jej prsiach, odsunula mi ruku. Len pomaly, zašepkala, vraj radšej ona sama, a tá druhá je vaša strana, Ondriško, a odtisla ma od seba. Počul som, ako sa vyzlieka a sadá si na posteľ v spodnej košieľke. Stiahol som si nohavice, po krátkom zaváhaní som si nechal košeľu i gate, vliezol som z opačnej strany a dotkol som sa jej. Priklonil som sa k jej krku a objal som ju, ostala ešte v polosede, no potom, že som ju i ja ťahal, napokon sa uložila dozadu. To stačilo, aby sa ma naskutku kŕčovito zmocnilo stoporenie. No ona schladila oje rojčivé úkony a prosila, aby sme sa len v nehybnom objatí navzájom zohrievali. Nedbal som, opojený jej vôňou pritískal som sa k nej a kedže som viac nebol náruživý, dovolila mi to. A hoci sa mi to pozdávalo, veď nie som ja šturmovná povaha, predsa len sa pomaly pohla moje dlaň cez jej tvár, krk, rameno a potom i opatrne zospodu od kolena nahor. No zadržala mi ruku. Nech radšej idem k nej bližšie. Odstrčí ma i volá zároveň, pomyslel som si. Teraz som už nabral odvahy a priľahol som jej pravý bok (ona ležala na znaku a ja na ľavom boku), opatrne som uložil i svoj roztúžený úd k jej boku, keď ho pocítila, zachvela sa, načo zapierať. Odtiahla sa, no pozdejšie, keď sme len nehybné ležali, už sa nevzpierala tomuto môjmu primknutiu. Ba i keď sme sa náruživo bozkávali, moju ruku, ktorá zdvíhala jej košieľku, opäť len zastavila. A tak to i pokračovalo. Bozkať, prudko dýchať a privinúť sa bolo dovolené – nájsť si cestu k jej lonu nie. Drankal som, vyzlečme sa, vtedy som už nemal na sebe košeľu. Po dlhom prehováraní pristala, aby som jej košieľku pretiahol cez hlavu, no zakvačila svoj prst do lemu svojich hodvábnych nohavičiek, a tle si nedala. Musel lom prisľúbiť, že budeme vedľa seba naďalej iba ležať, tak ako aj doteraz. No aby som sa sám vyslobodil z gatí, v tom mi zabrániť nemohla. Cítil som sa ako v siedmom nebi, keď som sa nahý privinul k jej odkrytému stehnu (pokiaľ mi to dovoľovali vyhrnuté nohavičky), k jej pravému prsu, a keď som si krátko na to ľavé mohol i siahnuť. Potom mi dovolila hladkať ju všade, len nohavičiek lom sa nemohol dotknúť, len k svojmu lonu ma nepustila, darmo sme sa vášnivo objímali, a nadarmo som kolenami páčil jej stehná. Pritom i ju zaplavovala prudká vášeň, nielen mňa, o tom som presvedčený. Častovala ma nezabudnuteľnými prezývkami, takisto ako ja ju, no prosila ma o trpezlivosť, zvyknime si na seba a podobne, uspokojme sa i s týmto. Ibaže ja, čo je prirodzené a zato pochopiteľné, takmer som sa už neovládal, a keďcítila, že môj dych je čoraz prudší a priveľmi silno sa tlačím na jej bok, chytila ma okolo pása, pritisla sa ku mne ešte silnejšie, začala sebe i mňa pomaly pohojdávať, zavzdychala, nechajte!, pokojne, mojdrahí!; takto, takto! Ja som sa zatiaľ usiloval roztrasenými rukami zvinúť nohavičky z jej drieku, aby som svoje stoporenie mohol potlačiť aspoň k jej nahej pokožke, stískali sme sa v zrýchľujúcom sa hojdaní dovtedy, kým mok mojich vášní nevytiekol na jej boky. Posteľ sa so mnou krútila, zasekol sa vo mne dych, napĺňalo ma šťastie i vďačnosť, aj keď i zamak hanby, no ako som tak odfukoval na jej pleci, Jadviga ma upokojovala, utišovala a objímala, ako malé dieťa a šepkala, dobre, dobre, drahý môj. Dobre, milyí moj, dobre!
Publisher | Kalligram |
Source of the quotation | p. 24–27. |
|
|