Mindig tágas, laza formákra vágytam,
ne legyen túl költészet, se túl próza,
a megértést szolgálja, senkit se téve ki,
se szerzőt, se olvasót, fennköltebb gyötrelemnek.
A költészet mélyén ott a szégyen:
fakad valami belőlünk, s nem tudtuk, hogy bennünk honol,
pislogunk, mintha tigris ugrott volna ki jobbkezünkből
s megállna fényben, farkával csapkodva oldalát.
Joggal mondják ezért, hogy a verset démon diktálja,
túlzás, hogy égi angyal.
Bajos megérteni, honnét a költők gőgje,
ha szégyellik, hogy démonuk kilátszik.
Melyik észlény óhajtana lakóhelyévé válni démonoknak,
kik benne otthonosan mozognak, ezerféle nyelvet beszélnek,
s az sem elég, hogy száját s kezét ellopják,
maguk kedvére akarják alakítani végzetét.
Mivel korunkban a betegeset értékelik,
valaki azt hiheti, tréfálok csupán,
kitaláltam mégegy módot,
hogy a művészeten ironizáljak.
Hajdan a bölcs könyveket szerették,
ezek segítettek elviselni a kínt, a kudarcot.
Merőben más, mint belémerülni
a bolondházból származó megannyi műalkotásba.
De a világ más, mint amilyennek mutatkozik,
és mink is mások vagyunk, mint lázálmainkban.
Az emberek megőrzik hallgatag tisztességüket,
rokonság-szomszédság megbecsülését.
A költészet haszna, hogy eszünkbe hozza,
míly nehéz megmaradnunk ugyanazon személynek,
mert házunk nyitva, nincs kulcs,
láthatatlan vendégek járnak be-ki.
Amit itt dadogok, nem költészet.
Verset írni csak ritkán s kelletlen szabad,
elbírhatatlan kényszer alatt, abban a reményben,
hogy jó és nem rossz szellemek eszközei vagyunk.
