Rába György: A költő halálára

Sz. L. emlékének

Fegyveredet te is leraktad,

csontkeretes szemüveged.

Ezt nem hittük volna rólad,

értelem cinkosa, bátyánk.

Késeiddel

héjakat hasogattál,

s mutogatták szemérmetlen sárga belsejük.

Írásaid kettészelt molekulák rendje, –

szörnyű rend

köszönti a várt végtelent.

Ki ad nekünk majd a lábadozó

világról röntgenképeket?

Hegyes orrod

vásznak embertelen nyugalmát,

menekülésed

tudásunk pályaudvari

rendjét bontotta meg, –

iratlan műveidben

torkukban rekedt tanuvallomással

hallgatnak költők, szerelem sáskái

és motortalan repülőgép.

Őrségen,

behúzott nyakkal

a támadás jelszavát fülelve

lézengtél felelőtlen civilek között.

S ágyúk össztüze dördült…

Most,

mikor fellebbezni mégy

a nagy egyetem szikár gyönyörébe

az ártatlant sújtó ítélet ellen,

mi magunkra maradva

kucorgunk a sarokban,

álló falak között,

de szabad ég alatt,

mint akinek feje fölül

légnyomás sodorta le a tetőt,

s védtelenekre,

eső tör ránk és téli fagy.