Rába György: A fa - katona monológja

Roppant erdők vak mélyéből

    vágott mesterem,

keze el nem múló nyomát

    hordom testemen.

Színpadára aztán biztos

    ujjal állitott,

rajta élek, merek, félek,

    játszom, harcolok.

Fejem fölött elvonulnak

    tarkán az egek,

színes csodák, miket uram

    maga készitett.

Könnyű dróton kénye-kedve

    forgat ügyesen…

Tán ő az is, ki meggyujtja

    éjjel kóc-szivem.

Néha fentről mennydörgés kél,

    zúg az égi had

s én kirántom a vész ellen

    bükkfa-kardomat.