Hideg tél lehet arra felétek,
ha még a lélek sem elég váltópénznek
e hosszú szerelemhez.
Hideg tél.
Itt viszont virágzik az élet;
álültetvények hirdetik,
mi lehettünk volna,
s hogy –
még mik lehetnénk.
Ám ha közelebb hajolsz:
a szirmok áporodott dezodort...
És nincs a tested!
Amit szerettem.
Szagolni is.
*
Az elhatározások késve születnek.
Mint a lelkem,
kong itt a parancs:
viselkedjék a helyzethez lapulva.
Tiltakoznék.
De nekem van múltam.
És talán lészen majd
jövedőm is.
Egy kő
a kövön.
*
Érdekes módon
még mindig szeretlek.
Annak ellenére.
És azzal együtt.
És hogy elfelejted,
mit várok tőled.
Valószínűleg ezt
a múlni nem tudó
várakozásom
szeretem benned
a legmakacsabbul.
Meg hogy
azt hittem:
számíthatok rád –
midörökkig.
*
Amikor meztelen feküdtél,
és hozzám bújtál:
az lett a vége.
Mert annál több,
úgy látszik,
nem futja erőnkből.
Amikor meztelen feküdtél,
hátamra rajzoltad a lelked.
S persze
a tested is.
Ott volt.
Úgymond a tenyeremben.
Amikor meztelen
velem feküdtél,
és tehozzád én odabújtam:
ez lett a vége.
Amikor lefeküdtél.
Mint akárkivel.
*
Volt egy alkunk:
Hisszük a másikat.
Volt egy alkunk:
Bírjuk a másikat.
De
elerőtlenedtünk.
*
Fölszegeztem, kedves,
a tányérokat.
Immáron majdnem otthon vagyok.
Csupán az hiányzik,
hogy ne szólj hozzám,
rám se nézz,
észre se vegyél,
amikor itthon vagy
te is.
*
Remeg a lelkem,
s beszélek összevissza,
mintha e szókkal akarnám
helyrehozni minden bűnömet.
Tudom: hülyeség.
Tudom, hogy nem megy.
Mert meg nem bocsátasz.
A régen vétettekért.
És az újakért sem!
Ennek ellenére:
e szókkal szeretném.
Nagyon.
