Pilinszky János: The French Prisoner (Francia fogoly in English)

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva éppen visszanézett,

s hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.

Nyers marharépát evett, de a torkán

még alig ért le, jött is a falat;

és undorral és gyönyörrel a nyelvén

az édes étel úgy találkozott,

mint telhetetlen testi mámorukban

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra

és úgy adott, hogy maga is evett!

Az egymás ellen keserülő szervek

reménytelen és dühödt szégyenét,

amint a végső összetartozást is

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről

a suta lábát ahogy lemaradt,

és semmisülten kuporgott a testnek

vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, - azt feledném egyszer!

Ha fuldokolva is, de falt tovább,

és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is a kertben

az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

"Csak azt feledném, azt a franciát..."

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él! És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

most már a szívemet követeli.

If only I could forget him, the Frenchman

I saw outside our quarters, creeping round

near daybreak in that density of garden

as if he’d almost grown into the ground.

He was just looking back, peering about him

to check that he was safe here and alone:

once he was sure, his plunder was all his!

Whatever chanced, he’d not be moving on.

He was already eating. He was wolfing

a pilfered turnip hidden in his rags.

Eating raw cattle feed. But he’d no sooner

swallowed a mouthful than it made him gag;

and the sweet food encountered on his tongue

delight and then disgust, as it might be

the unhappy and the happy, meeting in

their bodies’ all-consuming ecstasy.

Only forget that body… Shoulder blades

trembling, and a hand all skin and bone,

the palm cramming his mouth in such a way

that it too seemed to feed in clinging on.

And then the furious and desperate shame

of organs galled with one another, forced

to tear from one another what should bind them

together in community at last.

The way his clumsy feet had been left out

of all that gibbering bestial joy; and how

they stood splayed out and paralysed beneath

the body’s torture and fierce rapture now.

And his look too – if I could forget that!

Retching, he went on gobbling as if driven

on and on, just to eat, no matter what,

anything, this or that, himself even.

Why go on? It turned out that he’d escaped

from the prison camp nearby – guards came for him.

I wander, as I did then in that garden,

among my garden shadows here at home.

'If only I could forget him, the Frenchman' –

I’m looking through my notes, I read one out,

and from my ears, my eyes, my mouth, the seething

memory boils over in his shout:       

'I’m hungry!' And immediately I feel       

the undying hunger which this wretched creature

has long since ceased to feel, for which there is

no mitigating nourishment in nature.

He feeds on me. More and more hungrily!       

And I’m less and less sufficient, for my part.

Now he, who would have been contented once

with any kind of food, demands my heart.