`(anyámnak)`
A könnyed hang!
A parton megállsz,
csak úgy, könnyedén,
és eközben, gondolatban,
hagyod a toll-futást,
a mozdulat könnyed
ívét, a jókedvű,
nyugodt szaladást
a papír végtelen
hulámzó felületén,
simaságán-fehérségén,
hagyod, mikéntha
szaladnál tengeren,
lábad hullámokon
tapod, hullámcsúcsokon,
-völgyeken, tarajos
hullámhegyeken ível
végig a toll, tollad,
félálmodón, ringatva
szinte, és mégis:
majdnem-éberen.
Megállsz a parton.
Előtted végtelen víz,
végtelen vízfelület,
és lesed, figyeled
a hullámok életét,
feltámadását-elbukását,
lélegzését és futását,
csúcsokról zuhanását,
és fönn!, a légben
sirályok, albatroszok
és egyéb madarak
vijjogását-sivítását,
repülését és siklását
nézed: könnyedségüket,
papírjaikon-szaladásukat,
és irigyled őket;
tollad szaladását
figyeled papírodon,
a nevetést, ahogy
futnak, szaladnak
elő a semmiből
szavaid, a víz,
a tenger mélységeiből
talán, a hullámzás
ritmikus ismétlődéseiből,
az új és új elbukásból,
a hullámcsúcs-zuhanásból
és a vágyból,
a vágyból, hogy
egyszer végre tudnád
kimondani, leírni,
magadból kitépni,
kiszakítani, hogy
mi ez? A végtelen víz - - -
A tenger mozdul,
a tenger mozdulatlan.
A könnyed hang!
A tengert nem lehet
kimondani, sem súlyosan,
sem könnyedén, hiába
ez a játékos toll-futás.
Nézd a madarakat!
Ők tudják, mi végre,
mi célból röpködnek
itt, ki az, ki hívta
őket, és ki az, ki
szépségük múltán
elmúlásukról is
gyöngéden gondoskodik.
