Móra Ferenc: Der goldene Sarg, Roman aus der Zeit des Kaisers Diokletian (Aranykoporsó in German)

A császár megkönnyebbülten sóhajtott. Az istenek megint a kezére jártak, sőt megelőzték a szándékait. Megbüntették Quintust, ha már bűnös volt, és ha még nem volt az, elejét vették annak, hogy az lehessen. Az asszony kevésbé nyugtalanította, s az egyébként is végzete elé ment, ha Apatéba telepedett át. Galerius azt jelentette, hogy aránylag kevés áldozattal teljesen lecsöndesítette a keletet. Mindössze Apatét kellett porrá égetni a beléje zárt istentelenekkel, és Melitenében megtizedeltetni a katonaságot. Ellenállás alig volt: az istentelenek fajzata csak addig szemtelen, míg urat nem érez maga fölött, a parancs előtt meghunyászkodik, mint a megostorozott eb. Az antiochiai csőcselék is csak egy napig zavargott, aztán visszabújt a csatornákba. Itt Maxentius princeps nagyon hősiesen viselte magát, úgyhogy – a császár jóváhagyásával – engedélyt is adott neki az Alexandriába való visszatérésre. A császár beleegyezését akarja ott megnyerni, miután az övét már megkapta, egy olyan tervhez, amelyet a családi tűzhely istenei sugalltak neki. Constantinus princeps sebesülten fekszik Nikomédiában; hátába fúródott a nyíl, úgy látszik, menekülés közben.
A caesar jelentése annál inkább megnyugtatta a császárt, mert Alexandriában sem következtek be azok a kavarodások, amelyekkel számot vetett, mikor az utolsó edictumot kiadta. A keresztények vagy elszéledtek, vagy a félelem észre térítette őket. A hivatalos jelentésekben olvasott ugyan újabb letartóztatásokról, de egyetlen kivégzésnek se találta nyomát. Ezt csak azzal lehetett magyarázni, hogy a régi és az új befogadottak elméjét egyformán megvilágosították az istenek. Inkább választották az áldozatok megadásával az életet, mint a babonáikhoz való konok ragaszkodással a kínos és rút halál céltalanságát.
Éppen kapóra jött, hogy Tages, a főaugur kihallgatásra jelentkezett. A császár arca derűs volt, a főpapé komor és gondterhelt. Nem színészkedett, se nem keneteskedett; viselkedésén őszinte megrendülés érzett.
Azon kezdte, hogy nem szívesen vállalkozott erre a lépésre, amely, tisztában van vele, nemcsak szent hivatalát, hanem életét is kockára teszi. De mivel a félelem mindenkit elnémított, neki kötelessége megszólalni. A keresztények ügyéről van szó, ami nem egyszerű közrendészeti ügy. Az istenek tekintélyével és a császár tekintélyével együtt a birodalom üdve is veszélyben van.
– Mit akartok még? – kérdezte ingerülten a császár. – Olyan parancsot adtam ki, amely pallos gyanánt lóg minden keresztény feje felett.
A főpap azt válaszolta, hogy nem ér semmit az olyan parancs, amit nem lehet végrehajtani, és nem volt értelme olyan pallost fölemelni, amellyel nem lehet lesújtani. A börtönök úgy tele vannak, hogy már néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a foglyok számára. Ezren meg ezren vannak letartóztatva, férfiak és nők, aggastyánok és gyermekek, előkelő, gazdag polgárok és szemétről szedett rabszolgák. Egy se hajlandó babonáját megtagadni, valamennyi szidalmazza az isteneket és a császárt, és egynek se lehet a hajaszálához érni. Egyetlen keresztény miatt, aki oly magasan van a halandók feje felett, hogy lehetetlen elérni.
– Ki az? – kiáltott sápadtan a császár.
– Egyenrangú az istenekkel.
– Azt kérdeztem, ki az?
– Feleséged őistensége.
A főpap széles melle megkönnyebbedve vette a lélegzetet, hogy kimondta a két súlyos szót. A császár lehorgasztotta a fejét, és egymásra tapasztotta a két kezét.
– Tett vagy mondott valamit?
A pap az igazságot felelte. A császárné nem tett és nem mondott semmit, s éppen ezzel akadályozta meg a törvény végrehajtását. Nem avatkozott semmibe, csak nem vett részt az udvar nyilvános áldozattételein. Kétségbeesés és fölháborodás viharzott végig az egész városon. Először csak azt zúgták, hol a császárné. Később már olyan kiáltások is hangzottak: kezdjétek a császárnén! S most az egész világ visszafojtott lélegzettel lesi, mit fog tenni a császár.
– Értsd meg, legszentebb úr, hogy nem az istentelenek azok, akik rávallanak a császárnéra. Ők nem helyezik maguk elé pajzsul a Dominát, mert ők esztelenségükben csak a vértanúságot kívánják, és annak siettetését kérik istenüktől együgyű imádságaikkal és zavaros énekeikkel. Az istenhivők azok, akik azt kiabálják, hogy kezdjük a császárnén, és ezért nem nyúlhatunk a keresztényekhez addig, amíg...
– Beszélj bátran – mondta a császár nyugodtan. – Tudom, hogy kötelességed teljesíted, és te is tudod, hogy én nem szoktam büntetni a kötelességteljesítést.
A főpap térdre esett, és megcsókolta a császár saruját.
– Legszentebb úr, a forradalom palotád kapujában van. Vagy áldozni fog az augusta, vagy te leszel az áldozat.
A császár azzal bocsátotta el a papot, hogy a császárné áldozni fog, bár beteges, s addig is csak betegeskedése tartotta vissza az istenek előtt való megjelenéstől.
Sokáig járt le s fel dolgozószobájában, s rájött, hogy az istenek közt való harc csak most kezdődött meg igazán. Belátta, hogy Tagesnak igaza van, itt az istenek sorsával együtt dől el az övé és a birodalomé is, amely nemcsak az ő birodalma, hanem a fiáé is. Épp a fia miatt vette biztosra a halhatatlan istenek győzelmét. Hogyan teljesedne a jóslat, ha nem ők diadalmaskodnának? S azt hitte, a feleségét is jól ismeri ahhoz, hogy mellé álljon a harcban, amelyben az istenek szeszélye döntő szerepet juttatott az asszonyi szeszélynek. Eddig nem sokat törődött vele, milyen istenhez imádkozik élettársa, mert mikor az erős istenek az ő szövetségesei, az erős férfié, nem jelenthet semmit, hogy az asszonyi nádszál merre hajlik. Tudta, hogy felesége húz az asszonyoknak való új istenhez, aki őt is majdnem félrevezette, addig, míg ki nem ismerte. Babonáskodását elnézte neki akkor is, mikor ő már rájött arra, hogy az új isten, noha a varázslatban jártas, inkább alattomos, mint ügyes, s nem erővel, hanem ravaszsággal akarja megdönteni a régi isteneket. Talán elnézésével bűnt is követett el, de örült neki, hogy az asszony beteg lelke kínzó démonai elől el tudott menekülni a keresztény mágusok könyveibe. Most már azonban többről van szó, mint asszonyi idegekről és fejszaggatásokról. Most már életre-halálra vetik a kockát. Nem volt benne kétsége, hogy a felesége nem fog ellene játszani.
Egyedül találta a császárnét, de sírástól kivörösödött szemmel.
– Mi történt megint, Prisca? – ölelte magához gyöngéden. – Megint gonosz álom kínzott?
A császárné nem tudott szóval válaszolni, csak átnyújtotta a lánya levelét. Valeria halott gyermeket szült.
A császár azt hitte, ez a legjobb alkalom arra, hogy arra az útra terelje feleségét, amelyen együtt kellett haladniok.
– Ne sírj, anyácska, majd meglágyítjuk az istenek szívét. Engesztelő áldozatot mutatunk be Vestának, Juno Lucinának és a Magna Maternak.
Prisca hevesen rázta a fejét az ura vállán.
– Vagy eljössz velem Memphisbe, Isis szent kútjához, és leborulunk együtt a sugaras arcú istennő előtt, aki ölében ringatja Lorust, a keble után kacagva kapkodó kisdedet?
Az asszony most már felemelte a fejét, és szívszaggató könyörgéssel nézett az urára.
– Diocles! Ne bánts engem az isteneiddel, akik elvették a fiamat, és anyja méhében megölték az unokámat!
A császár csak a felesége szívével vetett számot, az anyáéval nem. Most már tudta, hogy nehéz küzdelem lesz. Szelíden, de elszántan vette védelmébe az isteneket. Az ember sohase tudja, mivel bántotta meg őket. Szerencse, hogy buzgó áldozatokkal mindig megengesztelhetők.
– Soha, soha! – kiáltotta az asszony. – Ők voltak a gonoszak, én soha nem vétettem nekik.
Diocletianus nagyon óvatos és halk célzást tett arra, hogy az istenek rossz néven veszik, ha elhanyagolják őket egy másik istenért. A császárné elértette, és nem titkolt sértődéssel válaszolt.
– Igazságtalan vagy, Diocles. Én még akkor semmit se tudtam arról az új istenről, akit célzasz, mikor a te isteneid már elrabolták tőlem a fiamat. Ha nem bántottál volna, hallgattam volna. Most már kimondom, hogy temiattad ver bennünket az Isten. Te vagy az oka, hogy a lányunk halott unokát szült.
– Én? – ütött a mellére a császár.
– Te! A hamis isteneiddel, a bálványaiddal, az egy igaz Isten gyűlöletével!
Szó szót ért, míg a szavakból parazsas végű nyilak lettek, amelyek lángba borították a múlt mennyezetét, amely alatt a két ember megöregedett. Már nem a minden gyöngédségét egy seb gyógyítására összetakarító férfi állt szemben a feleséggel, akinek minden örömtől elszokott szívében csak az uráért való rajongás tartotta az életet. Két lángoló kard csapott össze a halálos párbajra kiállt istenek kezében. Szelíd rábeszélésre, okokkal való meggyőzésre itt már nem lehetett gondolni.

Der Kaiser seufzte erleichtert auf. Abermals sind die Götter für ihn eingetreten, ja sie waren ihm sogar zuvorgekommen. Sie hatten Quintus bestraft, wenn er schon straffällig war, und war er dies noch nicht, hatten sie im vorhinein verhindert, daß er es werden könnte. Die Frau beunruhigte ihn weniger, sie ging ohnedies ihrem Schicksal entgegen, wenn sie nach Apate übersiedelte. Denn Galerius berichtete, er hätte die östlichen Provinzen mit verhältnismäßig geringen Opfern vollständig zur Ruhe gebracht. Alles in allem mußte nur Apate mit den darin eingeschlossenen Gottlosen eingeäschert und in Melitene das Militär dezimiert werden. Widerstand wurde kaum geleistet; die Brut der Gottlosen war nur solange unverschämt, wie sie keinen Herrn über sich verspürte, vor einem festen Willen jedoch unterwürfe sie sich wie ein geprügelter Hund. Auch der Pöbel in Antiochia sei nur einen Tag lang in Aufruhr gewesen und habe sich dann wieder in seine Kanäle verkrochen. Hier hätte sich der Princeps Maxentius heldenmütig gehalten, so daß er ihm - die Genehmigung des Kaisers vorausgesetzt - erlaubt habe, nach Alexandria zurückzukehren. Maxentius wollte dort die Einwilligung Diokletians zu einem Plane einholen, der ihm von den Göttern des heimischen Herdes zugeflüstert worden sei; der Cäsar hätte ihm seine Zustimmung hierzu bereits erteilt. Der Princeps Konstantin liege verwundet in Nikomedia; ein Pfeil war ihm, offenbar auf der Flucht, in den Rücken gedrungen.
Der Bericht des Cäsaren beruhigte den Kaiser um so mehr, als auch in Alexandria die Unruhen ausgeblieben waren, mit denen man nach Verkündung des letzten Ediktes hatte rechnen müssen. Die Christen hatten sich entweder zerstreut, oder die Furcht hatte sie zur Vernunft gebracht. In den amtlichen Meldungen war wohl von neuerlichen Verhaftungen die Rede, von Hinrichtungen jedoch nichts enthalten. Dies war nur so zu erklären, daß die Götter den Geist der alten und neuen Bekehrten in gleicher Weise erleuchtet hatten; sie retteten also lieber ihr Leben durch Darbietung der Opfer, als durch hartnäckiges Festhalten an ihrem Aberglauben einen zwecklosen, abscheulichen und qualvollen Tod erleiden zu müssen.
Es traf sich gut, daß Tages, der Oberaugur, gerade in Audienz erschien. Das Antlitz des Kaisers war heiter, das Gesicht Tages' aber schien ernst und sorgenbeschwert. Er verstellte sich nicht und gab sich auch nicht salbungsvoll; aus seinem Gehaben war deutlich tiefe Erschütterung zu erkennen.
Er begann seinen Vortrag, indem er sagte, er hätte diesen Schritt nicht gern unternommen, mit dem er - darüber sei er sich im kla ren - nicht nur Sein heiliges Amt, sondern auch sein Leben aufs Spiel setze. Doch da die Angst alle verstummen ließ, sei es seine Pflicht zu sprechen. Es handle sich um die Christen und diesmal nicht um bloß allgemeine Sicherheitsverfügungen, denn das Heil des Reiches und das Ansehen der Götter wie des Kaisers befänden sich in Gefahr.
„Was wollt ihr denn noch?" fragte der Kaiser gereizt. „Ich habe doch einen Befehl erlassen, der wie ein Richtschwert über dem Haupt eines jeden Christen schwebt."
Der Oberpriester erwiderte, ein Befehl, den man nicht vollstrecken könne, nütze nicht, und es hätte keinen Wert, ein Richtschwert zu erheben, wenn man es nicht niedersausen lassen könne. Die Gefängnisse wären so überfüllt, daß man schon mehrere staatliche Fabriken für die Häftlinge freimachen mußte. Tausende und aber Tausende befänden sich in Haft, Männer und Frauen, Greise und Kinder, vornehme, reiche Bürger und vom Kehrichthaufen aufgelesene Sklaven. Kein einziger wäre bereit, seinem Irrglauben zu entsagen, alle lästerten die Götter und den Kaiser, aber keinem könnte auch nur ein Haar gekrümmt werden. Und das alles wegen einer einzigen christlichen Person, die sich in solcher Höhe über den Häuptern der Sterblichen befände, daß niemand sie erreichen könne.
„Wer ist diese Person?" rief der Kaiser erbleichend.
„Sie steht mit den Göttern auf gleicher Stufe."
„Ich frage, wer es ist."
„Ihre Heiligkeit, deine Gemahlin."
Die breite Brust des Oberpriesters atmete erleichtert auf, als diese schwerwiegenden Worte ausgesprochen waren. Der Kaiser ließ den Kopf sinken und preßte die Handflächen aneinander.
„Hat sie etwas getan oder gesagt?"
Der Priester erwiderte wahrheitsgemäß, die Kaiserin hätte nichts getan, auch nichts gesagt, aber gerade dadurch die Vollstreckung des Gesetzes verhindert. Sie menge sich in nichts ein, nur nähme sie nicht an den öffentlichen Opfern des Hofes teil. „Verzweiflung und Empörung brausen durch die ganze Stadt. Zuerst raunte man sich nur fragend zu, wo die Kaiserin bliebe. Später hörte man schon Rufe: Fangt bei der Kaiserin an! Und jetzt lauert man mit angehaltenem Atem darauf, was der Kaiser tun würde."
„Begreife, heiligster Herr", setzte der Priester fort, „es sind nicht die Christen, die die Kaiserin beschuldigen. Diese stellen sich nicht hinter den Schild der Domina, denn sie verlangen ja in ihrer Torheit nichts anderes als den Märtyrertod, mit ihren albernen Gebeten und tollen Gesängen erflehten sie von Gott sogar die Beschleunigung der Urteilsvollstreckung. Die wahren Gläubigen sind es, die verlangen, man solle mit der Kaiserin den Anfang machen, und deshalb können wir nach den Christen nicht greifen, bevor..."
„Sprich es nur ruhig aus", sagte der Kaiser gelassen. „Ich weiß, daß du nur deine Pflicht erfüllst, und auch du magst wissen, daß es nicht meine Gewohnheit ist, Pflichterfüllung zu bestrafen."
Der Oberpriester fiel aufs Knie und küßte des Kaisers Sandalen. „Heiligster Herr, der Aufruhr steht vor den Toren deines Palastes. Entweder die Augusta opfert, oder du fällst selbst zum Opfer." Der Kaiser verabschiedete den Priester, indem er sagte, die Kaiserin werde an den Opfern teilnehmen, obgleich sie kränkle und auch bisher nur ihre Krankheit sie davon abgehalten hätte, vor den Göttern zu erscheinen.
Lange schritt er in seinem Arbeitszimmer auf und ab und kam zum Schlusse, daß der Kampf zwischen den Göttern eigentlich jetzt erst richtig begonnen habe. Er mußte Tages recht geben, hier entschied sich mit dem Geschick der Götter gleichzeitig auch sein eigenes und das Geschick des Reiches, das nicht nur sein Reich war, sondern auch das seines Sohnes. Und eben seines Sohnes wegen nahm er den Sieg der unsterblichen Götter für verbürgt an. Wie könnte sich ihr Orakel erfüllen, wenn sie nicht triumphierten? Und er glaubte, seine Gemahlin soweit zu kennen, daß sie auch in diesem Kampfe an seiner Seite stehen würde, in dem die Laune der Götter der Laune einer Frau die entscheidende Rolle zugeteilt hatte. Bisher hatte er sich nicht darum gekümmert, zu welchem Gott seine Gattin betete; denn da die mächtigen Götter seine, des mächtigen Mannes, Verbündete waren, bedeutete es gar nichts, in welche Richtung das weibliche Schilfrohr sich neigte. Er wußte, daß seine Gattin sich zu dem den Frauen mehr zusagenden neuen Gott hingezogen fühlte, den ja auch er beinahe angenommen hätte, bevor er ihn kennengelernt hatte. Zu ihren abergläubischen Kindereien hatte er gern ein Auge zugedrückt, auch dann noch, als er bereits erkannt hatte, daß der neue Gott zwar in Zauberkünsten bewandert, doch eher heimtückisch als geschickt war und die alten Götter nicht durch Kraft, sondern mit List erledigen wollte. Vielleicht hatte er durch seine Nachsicht einen Fehler begangen, aber er war froh darüber, daß die kranke Seele der Frau von ihren quälenden Dämonen zu den Büchern der christlichen Magier flüchten konnte. Jetzt war jedoch von wichtigeren Dingen die Rede als von Frauennerven und quälendem Kopfschmerz. Jetzt standen Leben oder Tod auf dem Spiele, und er zweifelte nicht daran, daß seine Frau sich nicht gegen ihn stellen werde. Er traf die Kaiserin allein, doch mit rotgeweinten Augen.
„Was ist denn wieder geschehen, Prisca?" Zärtlich umarmte er die Gattin. „Quälen dich wieder böse Träume?"
Die Kaiserin vermochte nicht mit Worten zu antworten. Stumm reichte sie ihm einen Brief der Tochter. Valeria hatte ein totes Kind zur Welt gebracht.
Der Kaiser hielt nun den Augenblick für gekommen, seiner Gemahlin den Weg zu weisen, den sie gemeinsam beschreiten mußten. „Weine nicht, Mütterchen, wir werden die Herzen der Götter wohl wieder erweichen. Vesta, Juno Lucina und der Magna Mater werden wir Sühnopfer darbringen."
Prisca schüttelte an der Schulter des Gatten heftig den Kopf.
„Oder du kommst mit mir nach Memphis zum heiligen Brunnen der Isis, und wir knien zusammen vor dem strahlenden Antlitz der Göttin nieder, die auf ihrem Schoße Horus, den lachenden Säugling, hält, der nach ihren Brüsten langt."
Die Frau erhob jetzt den Kopf und blickte mit herzzerreißendem Flehen zu ihrem Manne auf:
„Diocles, plage mich nicht mit deinen Göttern, die mir meinen Sohn geraubt haben und mein Enkelkind im Mutterschoß erwürgten." Der Kaiser hatte nur mit dem Herzen der Gattin gerechnet, nicht mit dem Mutterherzen. Jetzt wußte er bereits, daß es einen schweren Kampf geben werde. Zärtlich, aber voll Entschiedenheit nahm er die Götter in Schutz. Man könnte niemals wissen, wodurch man sie verletzt hätte. Zum Glück seien sie durch eifrige Opfergaben immer zu versöhnen.
„Niemals, niemals!" rief die Frau. „Sie waren, die Bösen, ich tat ihnen nie etwas zuleide."
Diokletian deutete nun vorsichtig und sachte an, daß die Götter es übelnehmen, wenn man sie eines anderen Gottes wegen vernachlässige. Die Kaiserin verstand ihn sofort und erwiderte mit unverhüllter Kränkung:
„Du bist ungerecht, Diocles, ich wußte noch gar nichts von dem neuen Gott, auf den du anspielst, als deine Götter mir meinen Sohn raubten. Hättest du mich in Frieden gelassen, hätte ich geschwiegen. Jetzt aber spreche ich es aus: Deinethalben werden wir von Gott geschlagen, du bist schuld daran, daß unsere Tochter ein totes Kind gebar!"
„Ich?" Der Kaiser schlug wütend auf seine Brust.
„Du! Mit deinen falschen Göttern und Götzen, mit deinem Haß gegen den wahren Gott!"
Ein Wort gab das andere, und die Worte wurden zu Pfeilen mit glühenden Spitzen, die das Gebäude der Vergangenheit, in dem die beiden Menschen alt geworden waren, in Flammen setzten. Nun war es nicht mehr der liebende Gatte, der seine ganze Zärtlichkeit für die Heilung einer einzigen Wunde aufsparte, und ihm stand nicht mehr die Frau gegenüber, in deren freudlosem Herzen nur noch die schwärmerische Liebe zu ihrem Mann die Lust zum Leben aufrechterhielt. Zwei flammende Schwerter wurden da gekreuzt in den Händen der zum tödlichen Zweikampf angetretenen Götter. An milde Überredung, an Überzeugung durch stichhaltige Gründe war hier nicht mehr zu denken.