A császár megkönnyebbülten sóhajtott. Az istenek megint a kezére jártak, sőt
megelőzték a szándékait. Megbüntették Quintust, ha már bűnös volt, és ha még
nem volt az, elejét vették annak, hogy az lehessen. Az asszony kevésbé nyugtalanította,
s az egyébként is végzete elé ment, ha Apatéba telepedett át. Galerius azt jelentette,
hogy aránylag kevés áldozattal teljesen lecsöndesítette a keletet. Mindössze
Apatét kellett porrá égetni a beléje zárt istentelenekkel, és Melitenében megtizedeltetni
a katonaságot. Ellenállás alig volt: az istentelenek fajzata csak addig szemtelen,
míg urat nem érez maga fölött, a parancs előtt meghunyászkodik, mint a megostorozott
eb. Az antiochiai csőcselék is csak egy napig zavargott, aztán visszabújt a
csatornákba. Itt Maxentius princeps nagyon hősiesen viselte magát, úgyhogy –
a császár jóváhagyásával – engedélyt is adott neki az Alexandriába való visszatérésre.
A császár beleegyezését akarja ott megnyerni, miután az övét már megkapta, egy
olyan tervhez, amelyet a családi tűzhely istenei sugalltak neki. Constantinus
princeps sebesülten fekszik Nikomédiában; hátába fúródott a nyíl, úgy látszik,
menekülés közben.
A caesar jelentése annál inkább megnyugtatta a császárt, mert Alexandriában
sem következtek be azok a kavarodások, amelyekkel számot vetett, mikor az utolsó
edictumot kiadta. A keresztények vagy elszéledtek, vagy a félelem észre térítette
őket. A hivatalos jelentésekben olvasott ugyan újabb letartóztatásokról, de
egyetlen kivégzésnek se találta nyomát. Ezt csak azzal lehetett magyarázni,
hogy a régi és az új befogadottak elméjét egyformán megvilágosították az istenek.
Inkább választották az áldozatok megadásával az életet, mint a babonáikhoz való
konok ragaszkodással a kínos és rút halál céltalanságát.
Éppen kapóra jött, hogy Tages, a főaugur kihallgatásra jelentkezett. A császár
arca derűs volt, a főpapé komor és gondterhelt. Nem színészkedett, se nem keneteskedett;
viselkedésén őszinte megrendülés érzett.
Azon kezdte, hogy nem szívesen vállalkozott erre a lépésre, amely, tisztában
van vele, nemcsak szent hivatalát, hanem életét is kockára teszi. De mivel a
félelem mindenkit elnémított, neki kötelessége megszólalni. A keresztények ügyéről
van szó, ami nem egyszerű közrendészeti ügy. Az istenek tekintélyével és a császár
tekintélyével együtt a birodalom üdve is veszélyben van.
– Mit akartok még? – kérdezte ingerülten a császár. – Olyan parancsot adtam
ki, amely pallos gyanánt lóg minden keresztény feje felett.
A főpap azt válaszolta, hogy nem ér semmit az olyan parancs, amit nem lehet
végrehajtani, és nem volt értelme olyan pallost fölemelni, amellyel nem lehet
lesújtani. A börtönök úgy tele vannak, hogy már néhány állami gyárat is ki kellett
üríteni a foglyok számára. Ezren meg ezren vannak letartóztatva, férfiak és
nők, aggastyánok és gyermekek, előkelő, gazdag polgárok és szemétről szedett
rabszolgák. Egy se hajlandó babonáját megtagadni, valamennyi szidalmazza az
isteneket és a császárt, és egynek se lehet a hajaszálához érni. Egyetlen keresztény
miatt, aki oly magasan van a halandók feje felett, hogy lehetetlen elérni.
– Ki az? – kiáltott sápadtan a császár.
– Egyenrangú az istenekkel.
– Azt kérdeztem, ki az?
– Feleséged őistensége.
A főpap széles melle megkönnyebbedve vette a lélegzetet, hogy kimondta a két
súlyos szót. A császár lehorgasztotta a fejét, és egymásra tapasztotta a két
kezét.
– Tett vagy mondott valamit?
A pap az igazságot felelte. A császárné nem tett és nem mondott semmit, s éppen
ezzel akadályozta meg a törvény végrehajtását. Nem avatkozott semmibe, csak
nem vett részt az udvar nyilvános áldozattételein. Kétségbeesés és fölháborodás
viharzott végig az egész városon. Először csak azt zúgták, hol a császárné.
Később már olyan kiáltások is hangzottak: kezdjétek a császárnén! S most az
egész világ visszafojtott lélegzettel lesi, mit fog tenni a császár.
– Értsd meg, legszentebb úr, hogy nem az istentelenek azok, akik rávallanak
a császárnéra. Ők nem helyezik maguk elé pajzsul a Dominát, mert ők esztelenségükben
csak a vértanúságot kívánják, és annak siettetését kérik istenüktől együgyű
imádságaikkal és zavaros énekeikkel. Az istenhivők azok, akik azt kiabálják,
hogy kezdjük a császárnén, és ezért nem nyúlhatunk a keresztényekhez addig,
amíg...
– Beszélj bátran – mondta a császár nyugodtan. – Tudom, hogy kötelességed teljesíted,
és te is tudod, hogy én nem szoktam büntetni a kötelességteljesítést.
A főpap térdre esett, és megcsókolta a császár saruját.
– Legszentebb úr, a forradalom palotád kapujában van. Vagy áldozni fog az augusta,
vagy te leszel az áldozat.
A császár azzal bocsátotta el a papot, hogy a császárné áldozni fog, bár beteges,
s addig is csak betegeskedése tartotta vissza az istenek előtt való megjelenéstől.
Sokáig járt le s fel dolgozószobájában, s rájött, hogy az istenek közt való
harc csak most kezdődött meg igazán. Belátta, hogy Tagesnak igaza van, itt az
istenek sorsával együtt dől el az övé és a birodalomé is, amely nemcsak az ő
birodalma, hanem a fiáé is. Épp a fia miatt vette biztosra a halhatatlan istenek
győzelmét. Hogyan teljesedne a jóslat, ha nem ők diadalmaskodnának? S azt hitte,
a feleségét is jól ismeri ahhoz, hogy mellé álljon a harcban, amelyben az istenek
szeszélye döntő szerepet juttatott az asszonyi szeszélynek. Eddig nem sokat
törődött vele, milyen istenhez imádkozik élettársa, mert mikor az erős istenek
az ő szövetségesei, az erős férfié, nem jelenthet semmit, hogy az asszonyi nádszál
merre hajlik. Tudta, hogy felesége húz az asszonyoknak való új istenhez, aki
őt is majdnem félrevezette, addig, míg ki nem ismerte. Babonáskodását elnézte
neki akkor is, mikor ő már rájött arra, hogy az új isten, noha a varázslatban
jártas, inkább alattomos, mint ügyes, s nem erővel, hanem ravaszsággal akarja
megdönteni a régi isteneket. Talán elnézésével bűnt is követett el, de örült
neki, hogy az asszony beteg lelke kínzó démonai elől el tudott menekülni a keresztény
mágusok könyveibe. Most már azonban többről van szó, mint asszonyi idegekről
és fejszaggatásokról. Most már életre-halálra vetik a kockát. Nem volt benne
kétsége, hogy a felesége nem fog ellene játszani.
Egyedül találta a császárnét, de sírástól kivörösödött szemmel.
– Mi történt megint, Prisca? – ölelte magához gyöngéden. – Megint gonosz álom
kínzott?
A császárné nem tudott szóval válaszolni, csak átnyújtotta a lánya levelét.
Valeria halott gyermeket szült.
A császár azt hitte, ez a legjobb alkalom arra, hogy arra az útra terelje feleségét,
amelyen együtt kellett haladniok.
– Ne sírj, anyácska, majd meglágyítjuk az istenek szívét. Engesztelő áldozatot
mutatunk be Vestának, Juno Lucinának és a Magna Maternak.
Prisca hevesen rázta a fejét az ura vállán.
– Vagy eljössz velem Memphisbe, Isis szent kútjához, és leborulunk együtt a
sugaras arcú istennő előtt, aki ölében ringatja Lorust, a keble után kacagva
kapkodó kisdedet?
Az asszony most már felemelte a fejét, és szívszaggató könyörgéssel nézett az
urára.
– Diocles! Ne bánts engem az isteneiddel, akik elvették a fiamat, és anyja méhében
megölték az unokámat!
A császár csak a felesége szívével vetett számot, az anyáéval nem. Most már
tudta, hogy nehéz küzdelem lesz. Szelíden, de elszántan vette védelmébe az isteneket.
Az ember sohase tudja, mivel bántotta meg őket. Szerencse, hogy buzgó áldozatokkal
mindig megengesztelhetők.
– Soha, soha! – kiáltotta az asszony. – Ők voltak a gonoszak, én soha nem vétettem
nekik.
Diocletianus nagyon óvatos és halk célzást tett arra, hogy az istenek rossz
néven veszik, ha elhanyagolják őket egy másik istenért. A császárné elértette,
és nem titkolt sértődéssel válaszolt.
– Igazságtalan vagy, Diocles. Én még akkor semmit se tudtam arról az új istenről,
akit célzasz, mikor a te isteneid már elrabolták tőlem a fiamat. Ha nem bántottál
volna, hallgattam volna. Most már kimondom, hogy temiattad ver bennünket az
Isten. Te vagy az oka, hogy a lányunk halott unokát szült.
– Én? – ütött a mellére a császár.
– Te! A hamis isteneiddel, a bálványaiddal, az egy igaz Isten gyűlöletével!
Szó szót ért, míg a szavakból parazsas végű nyilak lettek, amelyek lángba borították
a múlt mennyezetét, amely alatt a két ember megöregedett. Már nem a minden gyöngédségét
egy seb gyógyítására összetakarító férfi állt szemben a feleséggel, akinek minden
örömtől elszokott szívében csak az uráért való rajongás tartotta az életet.
Két lángoló kard csapott össze a halálos párbajra kiállt istenek kezében. Szelíd
rábeszélésre, okokkal való meggyőzésre itt már nem lehetett gondolni.
