Mándy Iván: Bútorok
Bútorok (Hungarian)A szobában Bent állt a szobában. Az éjszakai szobában. Félálomban bújt ki az ágyból. Magára kapta a frottírköpenyt, kisurrant a hálóból. Nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót. És egyszerre csak odabent az ebédlőben. A bútorok nem törődtek vele. Észrevették, de egyszerűen nem törődtek vele. Csak hadd ácsorogjon ott az ajtóban. A holdfény átvilágított a függönyön. A szoba elmerült a csöndben és ebben a furcsa, fehér fényben. A bútorok mozdulatlansága. Ahogy a székek körülveszik az ebédlőasztalt. Talán éppen megbeszéltek valamit. Megbeszélést tartottak. Az ebédlőasztal egy hírt közölt velük. A székek továbbadták a szekrénynek. A szekrény a nagy komódnak és a kis komódnak. Pusmogva tárgyaltak. De minden abbamaradt, ahogy ő belépett. Mélységes hallgatás. Az asztal sértődöttsége. A székeké. Itt van! Még be merte ide tolni a képét! A férfi a köpeny övét csavargatta. Egészen szorosra húzta, majd kioldotta. Egy hangra várt. Egy reccsenésre. A székeket nézte, ahogy kissé előredőlve ráhajolnak az asztalra. Lassan, szinte mozdulatlanul ráborulnak. Tudják, hát persze hogy tudják! Elindult az asztal körül. Megérintette az egyik szék hátát. Mintha magyarázkodni akarna. Vagy éppen mentegetőzni. Ide figyeljetek! Ki tudja, mikor kerül sor arra… Még hónapokig itt maradhattok… talán egy fél évig is. És higgyétek el, nem én főztem ki ezt az egészet! Azok oda se figyeltek. Rá se hederítettek, ahogy ott mászkált mögöttük. Nevetséges alak! Másra akarja kenni ezt az ügyet! Körülöttük járkált. Végigsimított a vállukon. Egy váratlan mozdulattal hátrahúzta az egyik széket. Úgy ült mereven, mozdulatlanul. Hát akkor tessék! Beszélgessünk! De azoknak semmi kedvük se volt az ilyesmihez. Ő meg előrehajolt. Tenyerét rácsúsztatta az asztal lapjára. – Az az igazság… – Mi az igazság? Halljuk! – …hogy már régen el kellett volna adni benneteket! Kimondta! Most aztán kimondta! Úgy maradt előrehajolva. Végignézett a társaságon. A társaság tagjain. Azok csak hallgattak. Talán várták a folytatást. Tessék! most már csak pakoljon ki mindennel! Roskatag ócskaságok vagyunk! Semmi helyünk egy lakásban! Egy jobb lakásban! A férfi beburkolózott a köpenyébe. Egy pillanatra maga felé fordította a szomszéd széket. Visszatolta. Megint csak végignézett a székeken. Mintha mindegyikre rá akarna ülni egy pillanatra, valamilyen félreértett tapintatból. Egy árny hintázott a függönyön. Előrelendült. Belevetette magát a sötétbe. Lélegzést lehetett hallani. Egyenletes, mély lélegzést. Halk, csúfondáros nevetést. Egy alig hallható hangot. – Nem kísérsz el! Engem nem kell elkísérni sehova! Ki lehet ez? Egy kislány? Miféle kislány? A férfi várt, figyelt. De a hang elhallgatott. Talán itt áll a háta mögött az a lány. Meg a többiek, akik elfoglalták az éjszakai szobát. Elfoglalták? Nevetséges. Mindig is az övék volt. Közben egy férfihang. Mintha már nagyon régen beszélt volna, kissé panaszosan, szemrehányóan. – De hát mindig én kísértelek el Gizi nénihez! Amióta csak odajársz hegedülni. Én mutattalak be a Gizi néninek. – Szünet. – És azt se felejtsük el, hogy én beszéltelek rá erre az egészre. Soha eszedbe se jutott volna, hogy hegedülni tanulj! Mondd, hogy nem így volt?! A többi izgatott suttogás. Csönd. A várakozás csöndje. És megint az a csúfondáros nevetés. A lány mintha ágyban heverne. Egyik oldalról átfordul a másikra. Hasra fekszik. Párnáját paskolgatja. Belenevet a párnába. Soha többé nem kísérsz el sehova! Hangok szálltak át a szobán. Mintha egyszerre többen beszélnének. Szidnak valakit. A férfi félig felemelkedett. Apát szidják! Hogy mindent eltékozolt! (Tékozolt… Istenem!) Soha semmit se lehetett rábízni. És még a holmiját is szétszórta. Egy női hang. – Te mindent előhagytál! Szétdobáltál! A teáscsészét is otthagytad az asztalon! A parizerhéjakat! Most már felállt. Belekapaszkodott a szék vállába. Ki ez a hang? Még csak nem is emlékeztet anya hangjára. Hát akkor? Miféle nő? Hogy került ide? És apa… leinti? Visszavág neki? Apa meg se szólalt. Egy másik női hang elfulladva. – Miért nem tudsz velem maradni? Miért kell mindig elmenned? Csönd szállt a szobára. Az éjszaka végtelen szomorúsága. Ebből a csöndből tört fel egy férfihang. – A te emlékeid nagyon is a múltban gyökereznek. – A múltban! Miket tudsz mondani! A többi már megint suttogás. Ki ez a nő? Ki ez a férfi? És a többiek? Kik ülnek ennél az asztalnál? Ott állt a székbe kapaszkodva. A keze végigsimított a szék hátán. Lecsúszott róla. Érezte, hogy a szék fellélegzik. Megkönnyebbül. A bútorok ingerültsége. Az az ellenséges ingerültség. Kiment a szobából. Az ajtóból még visszafordult. Talán mondani akart valamit, vagy éppen csak elbúcsúzni. – Fölösleges, uram! Teljesen fölösleges! Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, rákezdték. – Micsoda képmutató alak! – Egyáltalán mit akart itt? – Talán még őt kell sajnálni! – Sajnáltatja magát! Nagyon jó! Bosszús, mogorva reccsenések. Csönd. A bútorok csöndje. |
Furniture (English)In the Room
He was standing in the room. In the bedroom. He had crawled out of bed half asleep. He threw on the terry-cloth robe and scurried out of the bedroom. He shut the door behind him without making a sound. Suddenly he was in the dining room. The furniture disregarded him. They were aware of him, but they simply didn't bother with him. Let's just let him stand there at the door. Moonlight shined through the curtains. Silence and this strange white light engulfed the room. The immobility of the furniture. The way the chairs surrounded the dining table. Maybe they had just discussed something. They were holding a conference. The dining table told them of a piece of news. The chairs passed it on to the cupboard. The cupboard to the large chest of drawers and the small chest of drawers. They conferred in whispers. But everything stopped when he entered. Profound silence. The huffiness of the table. And the chairs. He is here! He has the nerve to show his face here! The man kept twisting the sash of his robe. He pulled it very tight and then loosened it. He was waiting for a sound. A crackle. He looked at the chairs leaning slightly forward on the table. Slowly, almost without moving, they will droop over it. They know, of course they know! He began to walk around the table. He touched the back of one of the chairs. As if he wanted to explain something, or more exactly, to make excuses. Listen to me. Who knows when the time will come for that... you could possibly stay here for months, maybe even for a year. And believe me, I'm not the one who concocted the whole thing. They paid absolutely no attention to him. They ignored him completely as he strolled behind them. What a ridiculous character! He wants to lay the blame for it all on someone else. He walked around them. He passed his hand along their shoulders. He abruptly pulled back one of the chairs. He sat stiffly, motionless. Go ahead! Let's talk. But they had no inclination whatsoever to do that. He bent forward. He slid his palms along the surface of the table. "The truth is..." "What is the truth? Let's hear it!" "...I should have sold you a long time ago." He said it! He finally said it! He remained bent forward. He looked the company over. The members of the society. They didn't say anything. Maybe they were waiting for him to resume. Please! Out with everything! We are rickety second-hand goods! There is no place for us in the flat! That upper-crust flat! He wrapped himself up in his robe. For a moment he turned the neighboring chair toward him. He pushed it back. He again looked the chairs over. As if wanting to sit on each of them for an instant out of some mistaken sense of tact. Shade swung to and fro on the curtains. It swung forward. It threw itself into the darkness. Breathing could be heard. Even, deep breathing. Low mocking laughter. A barely audible voice. "You won't accompany me! I don't need an escort anywhere!" Who can this be? A girl? What girl? He waited, listened. But the voice fell silent. Maybe she is standing behind him. And the others who occupied the room at night. Occupied it? That is ridiculous. It always belonged to them. Meanwhile a male voice. As if he had been talking a long time, a little plaintively, reproachfully. "But I always accompanied you to Auntie Gizi's! Ever since you began playing the violin. I'm the one who introduced you to her." A pause. "And don't you forget that I talked you into it. You would never have thought of learning to play the violin. Tell me, isn't this so?" The rest was frantic whispering. Silence. The silence of expectation. And again the mocking laughter. The girl as if lying in bed. She turns from one side to the other. She lies on her stomach. She pats her pillow. She laughs into it. You will never again accompany me anywhere! Voices flew through the room. As if several were talking at the same time. Scolding someone. He raised himself halfway. They are scolding Father! For having squandered everything. (Squandered... my God!) You could never trust him with anything. He even frittered his belongings away. A woman's voice. "You left everything out! Scattered them all over the place! You left the teacup on the table! The bologna skins!" He now stood up. He clung to the shoulder of the chair. Whose voice is this? He couldn't even remember his mother's voice. Well then? What woman? How did she get here? And does Father warn her to desist? Does he give a rejoinder? Father didn't even speak up. Another woman's voice, choking. "Why can't you stay with me? Why do you always have to go?" Silence settled on the room. The endless sadness of the night. A man's voice burst from this silence. "Your memories are deeply rooted in the past." "The past! The things you can say!" The rest was again only whispers. Who is this woman? Who is this man? And the others? Who are sitting at the table? He stood clutching the chair. His hand passed over its back. It slipped off. He felt the chair heave a sigh of relief. It relaxed. The exasperation of the pieces of furniture. That hostile exasperation. He left the room. At the door he still turned around. Maybe he wanted to say something or just say goodbye. "Unnecessary, sir! Completely unnecessary!" As he closed the door behind him, they started in. "What a hypocritical character!" "What in the world did he want here?" "As if he is the one to be pitied." "He wants to be pitied. How wonderful!" Vexed, surly crackles. Silence. The silence of furniture. |