Kondor Béla: Halkabban, lassabban

Szólni kéne már, ó, könyörgés!
A vágy leszáll szívemből,
egyre lejjebb, hamarabb,
szólnia liliomoknak,
violáknak, ibolyáknak
– akik harmatos, nehéz
zárukat az égre nyitják
a szüzeknek, hogy rohadjanak,
hiszen gyalázatos ábrándok
vagyunk mind.
Egyre lentebb, hamarább.

Évek söpörtek mosolygó
halomba sok csontkoponyát,
én lesem ez ős-dombokat
és időtlen óta balga,
locska lányt imádok.
Hirtelen nézés a szemében,
néha eljön, sápadó
kis hasa árteli Hold,
aki halavány falak tövén
tétova-vad, előrelép
és ha letérdel, reszketni kezd,
ahogy a halotti hantok
mélyében teljesületlen
hagyott szívek hullámzanak.
Halovány falak tövén
tűnődve-kegyetlen
álmodozom, dobbanva
számlálom ujjaimon.

Lám ott egy zöldkezű
meztelen rózsaág
vérszín bóbitájával
ölő és ölelő savba simult.
De látom a többi virágot.

Elégült emberek
fonnyadt kacajkájával,
lehulló térdeknek
főhajligatásával a szavak
gőzölő párájához
csöndhalált halni vész.
És egyre halkabban,
halkabban, lassabban
– ringató kacska kéz –
halkabban, lassabban.