Kassák Lajos: Hálaének
|
Hálaének (Hungarian)Legyen övé a dicséret a nyúlánk, szőke copfos lányé akit az Arno partjáról ismerek. Ott jártam akkor készülve rá hogy az Úr szolgálatába álljak fehér reverendában, lila szalaggal a derekamon.
Dicsértessék az idegen föld csitri lánya hogy letérített az ösvényről melyen tán eltévedtem volna örökre. Ott láttam meg őt az Arno köves partján lábujját épp hogy a vízbe mártotta s hogy két karjával egyensúlyozta magát várni lehetett máris elszáll a fény hullámain.
Képzeljétek el, a déli napsütésben egy fiatal lány anyaszült meztelen milyen hatással lehetett a csavargó kamaszra. A szédületek és emlékek örvényei egyszerre kiapadtak egyetlen látható pontja ő volt a világnak vonzott s a szeme pillantásával kényszerített rá hogy néki ajánljam fel mámorokkal és ábrándokkal csordultig telt szívemet. S én oly tiszta hálával, mint egy borjú oly igaz burukkolással, mint egy árván maradt gerle előléptem a diófa mély árnyékából.
Dicsértessék most százszor megsebzett életem múlásakor is a szép, mezítelen lányka messze, messze már túl a valóságon, hogy ott állt a part fövenyén s megajándékozott mindazzal amije volt szűz mezítelenségében.
Ó te mágikus kristály a torony hegyén ó te hajladozó piros láng az éjszakában ó te hajnali kék rózsa dicsértessél mindörökké.
|
Danksagung (German)Dem schlanken Mädchen Lob und Preis geboten! Dem Mädchen mit dem vollen blonden Zopfe, das ich vom Uferrand des Arno kenne. Dort bin ich damals mit dem Ziel gegangen, für immer in den Dienst des Herrn zu treten, die Kutte weiß - vom lila Band umgürtet.
Gelobt sei dieses fremden Landes Göre, die mich von jenem harten Pfad bewahrte, auf dem ich sonst vielleicht für immer irrte. Ich traf sie auf des Arno Ufersteinen, als sie die Zehe sacht ins Wasser tauchte. Mit beiden Armen hielt sie die Balance. Man hätte glauben können, sie entschwebe auf dieses Sommertages lichten Wogen.
Stellt es euch vor - wie solch ein splitternacktes und weiches Mädchen in der Mittagssonne auf einen ruhelosen Burschen wirken mußte. Plötzlich versiegten der Verzückung Wirbel! Sie war der einzig feste Punkt auf Erden. Sie zog mich an - zwang mich mit ihren Augen, mein ganz von Rausch und Phantasie erfülltes und überquellend junges Herz zu bieten. Da trat ich - rein und dankbar wie ein Kälbchen und mit dem Gurren der verwaisten Turteltaube aus eines breiten Nußbaums tiefem Schatten.
Sie sei gepriesen, jetzt noch, da mein kurzes, zahllos und schlimm verletztes Leben schwindet: das schöne Mädchen, nackt - längst schon so ferne jenseits der Wirklichkeit - damals am Arnoufer, wo es mich reich mit alledem beschenkte, was sie da nackt und keusch ihr eigen nannte.
O magischer Kristall auf Turmesspitze! O schwankend rote Flamme in dem Dunkel! O morgendliche blaue Rose - sei du gelobt in alle Ewigkeiten!
|
||||||||||
