This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kaffka Margit: Hangyaboly (8. fejezet)

Portre of Kaffka Margit

Hangyaboly (8. fejezet) (Hungarian)

Egy napon át, úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhányszáz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló; tompa sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata: Adj Uram örök nyugodalmat… A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror, karjaiba kapta és fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarni. S ha a Kegyelem birtokában elhúnyt Szentasszony netalán utolsó, félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek hiú elképzelésén; a leselkedő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és böjtjeit – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében… még akkor is a választott Boldogok közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek – hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódjának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó; hitnek mágikus ereje…!
Másnap megint újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt – a Ház népe, mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli csengetyűszóra; hatra elkészült az ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor makkávé-reggeli szilenciummal – természetesen asztali imákkal és a Szegény Lélekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is – s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a színház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban, vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafüzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva, leikiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Így folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnként cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alant vagy a keskeny növendék-ágyakban – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt és az Úr e kis nyájának nem volt pásztornője – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentően kövér, hüllőszemű öreg úr, ki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.
És folyt minden a maga rendes útján.
Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a növendékekét nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már, Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk és fiatal kacagásuk neszével a hálófolyosón; esti szilencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük, Berchtolda, ellene volt a szemlesütésnek s más szokott apácás külsőségnek; és szándékkal dicsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az „önmegtagadás szentje” tovább böjtölt a szabott időn kívül és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítania a polgári iskolában. A „Porta” melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott, mint eddig, három-négyéves kis „gavalléraival”, ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vidáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőházalján Fénrichhel, az „intéző” káplánnal, kit ugyan bún volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabad vinni és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé elkülönülten – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századak históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcsesség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár kedvelte és elismerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is éppúgy ült, mint azelőtt az „Ápolda” egy kis szobájában (mert a tornácra már ritkán sütött a nap) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével „igen”-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyagatta Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy éppúgy fogta össze talárszerűen reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und Dranghoz és neveléstörténetből Basedow-nál tartott karácsony előtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika minden nap hideg vasba bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul…
És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok, melyekben változás, előremozgás lendülete van. Melyek azok tehát?
Igen, aki nagyon figyelt (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt, s mennyi közös, fontos, „hivatalos” elintézendőjük akad mindig egymással; hogy mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, – az „intéző” pap szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt, s a regráció-órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténként, mikor rendesen velük van Evelina, a szent sváblány is és átüzennek gyakran a piros Kunigundáért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen is lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és fiatalabb nővér ölelte őt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan kétfelől, mondván: Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek! – És észrevenni legvégül, hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak egymáshoz; s hogy az utóbbi, esténként a hálóban, gyakran és fennhangon szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel különb és okosabb, mint például az a Fóth, aki éppen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetős: „Nono ne mondd”-okat és: ;,Te igazán?”-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett papírlapokra valamit…
Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent – tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben – e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel éppen találkozott.
„Ahá – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, ugye, a magasabb tudományoknak? »Für solche Affirien!« – hisz mond is valamit! Ő ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha a »mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik« – természetesen. De azt már bizonyosan szeretné tudni, vajon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogot a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Georgia kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Svájcba e nyáron? Én tudom, mitől függ az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sose láttam nőt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak! – A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő (ezért hívom én csak Böskének, másképp bölcs Dianának); – mert nem, nem önökre céloztam Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: halszú szőke haj és rövid… no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hit a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszodjuk-e a „Segélykérő Nők”-et? Hehe!”…
Így élcelt, csipkelődötté ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az apácák iskolája adott neki: Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a „Természettudományi Szertár” volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd évődések: társas élete.
Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták – Berchtolda, a novíciát-főnöknő nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt – csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kishivatalnak árvája – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ismerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és meg tudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és a kicsit tudákos, csúnya és erényes lányka „hivatást érzett”, hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judíciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházakban együtt volt Virginiával, s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a „penziós” évét. – A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyíltan, anyósian és nyájasan beszélt.
– Hány éves is vagy te, leánykám?
– Húsz múltam, tisztelendő nővér.
– Hm, húszéves korodig a világban éltél. És még mindig itt állsz bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformét. Voltak-é kérőid?
– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert…
– Nos?
– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!
– Nono fiacskám! Így ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél! Valaki más volt az eszedben?
– Nem – akkor még nem!
– Akkor nem? Tehát azóta? Nos, nekem úgy bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ismertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak, én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szávai foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?
– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.
– Úgy! No és; viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit „földi boldogság”-nak hívnak? Remélheted-é; őáltala?… No, mit gondolsz kis lányom?
A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett; elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: „Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!”
– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?
Helénke lejjebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhető, nyújtott, mélyzengésű versekbe fogható: Wehmut, Demut, Sehwehrmut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét kifejezni és szívére ölelhette a fogadószobában – elsúgott, elcsicsergett néhány „külső” újságot hirtelen. – Tudod, valami műkedvelő színház lesz, azt hiszem, én is játszok; mert jótékony; és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!… Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit nur mein Idealnak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük – meleg, értő pillamások, rövid kézszorítások – elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni; ó – ennyire ismerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal – könnyekben fürdetve esténként a párnát – végett magában az életével, lemondott. – Mindegy már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetört!… 



Publisher1956, Magyar Klasszikusok. Kaffka Margit válogatott művei, p. 340-347., Szépirodalmi Könyvkiadó

minimap