Kálnoky László: Hamlet's lost monologue (Hamlet elkallódott monológja in English)

Álmát alussza Dánia.
Éjben merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
mikor rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam...

Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan,miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharang,mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövényén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem,tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak...

Denmark is lost in dreams.
Meadow and harbour are drowned in the darkness.
I ramble alone, prince of insomnia,
on moon-encrusted steps across which once
I followed in the footsteps of a ghost.
I call to him now but in vain.
Should I return, go back into the palace?
Should I listen to the murderer's drowsy
snoring behind armoured doors?
Or should I wait outside, under a free sky,
and read images scrawled across fogbanks,
the communications of invisible hands
beyond human intellect?

Should I wait upon those terrifying visions,
their midnight assaults on humanity,
when air freezes in our lungs and mouths,
when our hearts begin to stutter violently
and, as they throb, break up the heavy layers
of disquiet piled up on top of them?
Bring to mind faces of innocents
whose dust is jealously hidden away
under piles of ash in corries, among cliffs,
whose lives I should have saved, but was idly
kicking a ball round, then, at the very moment
they called out in hope and despair for me,
and now they accuse me with their dying breath?
No! To meet them again would be terrible,
autumn rains and winter with its claws
having undone the all too rotting flesh
that once clung intimately to their bones.
My craft seems to be tossed in a great storm:
around me swirl the eddies of the drowning,
their hands try to grasp the sides of the boat,
not knowing that I, the boatman, have already
counted myself as one of their sad number...

You masters of heaven and earth
who formed this brilliant star out of dull clay
just to amuse yourselves, what do you care
that some mad principle of design continues
to labour on at feeble acts of creation!
I, who am in any case doomed to perish,
call you from dust-heaps of your shame.

For witness I call the armies of the dead,
the fossil fern embedded in the slate,
enormous reptiles, flightless wingless birds
whose bones are found when men turn over soil,
maternal wombs, which, like the earth's full belly
with its gift of bones, painfully yield up
the already condemned, already mortal being,
living and yelping.
For witness I call on nature's marvellous
illusions, luminous swirling sparks,
freckles of fire across the dawn's red face,
I call on inhabitants of twilit gardens,
angry flowers that flicker into darkness
in scarlet calyces when the sun sinks
and fuses with the ocean.
I call for witness empty shells of snails
and molluscs on the sands in the dried out mouth
of the river. I call for witness
the holiest thoughts wisdom has yet conceived
doomed to burst in the air
like overblown blisters or bladders should life
fail to enter and penetrate them to the core.

No, I'll not accept punishment from hands
like these, even should vulture-torn pieces
of liver drop at my feet by way of warning!
Gazing out at the sea I know I'm not guilty,
it is only the allurement
of cargoes putting in to harbour,
merchandise, booty, that vulgar mobs
shift through covetous hands,
high-ranking ladies, the pompous local mayor.

I reject that filthy weight of lumber
with which you attempt to bribe humanity.
I want no part of deals under the counter.
I want to die a free man: opposition
might have been impossible, but I'll not be
your accomplice...