József Attila: Mama (Mama in Slovak)

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. 

Postojac zavše, myslím na ňu
už týždeň, iba na ňu, mamu.
Horlivo, slova nevraviaca,
s vŕzgavým košom ma pôjd kráča.

Ja som bol ešte človek priamy.
Nech nechá ten kôš so šatami, –
kričal som od jedu a žiaľu, –
mňa nech vezme ta, na povalu.

Nezahriakla ma, len šla mlčky,
rozvešiavala potichučky
a šatstvo v lesku, šuchotavé
krúžilo, vialo vo výšave.

Nefňukal bych, aj pozde stonať,
teraz viem, aký obor ona,
sivovlasá, po nebi kráča,
svetličku v nebies vode máča.