A feleségem története. I. (Hungarian)
Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk
magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták,
ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába,
még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig
nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai
ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő:
Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában,
Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel,
és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia
nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen
hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem
egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még
nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit.
Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal
odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek
venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam
a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc
évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám,
továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg
a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak
s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű
fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság
ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam.
S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört
a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele
volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem
tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan.
– Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt
nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S
úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat
is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább
nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta
bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy
el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban
javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel
valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam
bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett
az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is
elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék.
S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott
nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy
módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra,
ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása
ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között
lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam
be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból.
Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel
magához ölelt. Publisher | Fekete Sas Kiadó, Budapest |
Source of the quotation | p. 9-11. |
|
|
The story of my wife the reminiscences captain Störr (English)
My wife’s been unfaithful, this much I have long suspected. But that she should
take up with a man like that … I stand over six feet tall, weigh 210 pounds,
am a veritable giant, in short, the sort of person who-as they say-only has
to spit on someone and the man is finished.
That’s what I first thought I would do to Monsieur Dedin … Ah, but this is not
where I should begin … It’s no use; I still get worked up when I think of him.
The truth of the matter is that getting married was a mistake-all the more since
up until then I had very little to do with women, I was cold by nature. I look
back on my early youth and find that the only story of an erotic nature worth
recollecting is the following: I could not have been more than thirteen. The
place was a park in the Dutch city of Sneek, in Friesland, where we then lived.
A governess sat in the park with a small child, whom she kept admonishing:
„Veux-tu obéir, veux-tu obéir?”
I loved the sound of the words. She also said to the child:
„Vite, vite, dépêche-toi donc.”
And I liked that too. It’s quite possible I decided right then and there that
I would marry a French woman. At any rate, I enjoyed listening to that sweet
melody. Then, as though by divine inspiration, I walked to the edge of the park,
tore out a page from my exercise-book, and wrote two words on it, in Dutch (for
I could not yet then write in French, nor did I speak the language, though I
did understand it when others spoke it).
„Greppel, greppel,” I wrote, that is, let’s lie in the ditch a little. There
was indeed a rather deep, grassy ditch nearby. With the piece of paper I walked
back to the governess and stood meekly before her, looking at her sweetly, the
way I did when as a little boy I was sent with a list to the corner grocer.
Then I held up the little piece of paper in front of her.
Naturally, the governess thought I was crazy.
She understood the word but not the thing I was getting at. True, I was a good-sized
lad and could have been taken for a boy of eighteen, but I did wear short pants
and knee socks; what is more I had on a nice blue sailor suit top, with a bow
my mother herself tied that morning. I still had rosy cheeks then, though I
admit my ears were also red, and large-sized ears they were, too. But my teeth
were white and my eyes fearless-I was a boy with earnest eyes. And I was not
yet corrupted, honestly I wasn’t. Just how I got the courage to put those words
down I still can’t say.
The governess simply stared at me, she nearly swallowed me with her eyes.
„Que c’est que to veux?” she asked finally.
But I was not embarrassed even then. I stood there graciously, then ran away.
I did the same the following day and the day after.
The governess, as soon as she saw me coming, would start laughing-she laughed
so hard she nearly fell over. Arms akimbo, she continued laughing, and the child
with her laughed too. But I stood my ground, my gaze remained steadfast; I did
not budge.
„Mon pauvre garçon,” she intoned sympathetically, laughing still, though also
blushing hotly. „Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut.” A woman of the world,
I thought. „My poor boy,” she repeated; „you have no idea what’s bothering you,
do you?” And she stared into my eyes, wonderstruck, like the hot sun, and even
pinched my face. Whereupon I ran away.
Finally, though, she caught on. Why not? she must have asked herself. At least
this sort of thing can’t lead to scandal or other problems. The thought of the
ditch appealed to her too. There was also a little bridge there with overgrown
bushes underneath. After discovering that the park-keeper passed by only twice
a day (because of the summer heat, the place was deserted most of the time),
she met me by that bridge early in the morning, bringing with her a basket of
food or a jug of milk. She was uncombed, sleepy-oh, I was crazy about her. For
it should be understood: I was a young lad and I could still feel the warmth
of her bed on her.
At home I accounted for my early departure with some lie or other; I tried to
avoid my mother anyway and walked about all day in the sunshine as if in a dream…
This lasted the entire summer. Then I lost all interest in women.
A year later, one of my uncles, my favorite, my thoroughly depraved uncle, whom
I happened to be visiting then, set out a hooked ladder for me so I could climb
up to the upper floor of a neighboring house; each night I observed a beautiful
lady taking a bath. It was summertime then, too, and in the sweltering heat
she kept the windows of her apartment open. One day, while hovering between
the ground and the sky, I decided to land on her window sill. So as not to scare
her, I whispered to her:
„A little boy is here.”
Rather than getting scared, she turned very somber in her bath. Actually, she
knew me already by sight. Then, without saying a word, she motioned me to come
closer. I stepped down from the ledge, and she with a hazy look in her eyes
embraced me.
Publisher | Cape, London |
Source of the quotation | p. 5-7 |
|