This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Füst Milán: The story of my wife the reminiscences captain Störr (A feleségem története. I. in English)

Portre of Füst Milán

Back to the translator

A feleségem története. I. (Hungarian)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.



PublisherFekete Sas Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 9-11.

The story of my wife the reminiscences captain Störr (English)

My wife’s been unfaithful, this much I have long suspected. But that she should take up with a man like that … I stand over six feet tall, weigh 210 pounds, am a veritable giant, in short, the sort of person who-as they say-only has to spit on someone and the man is finished.
That’s what I first thought I would do to Monsieur Dedin … Ah, but this is not where I should begin … It’s no use; I still get worked up when I think of him.
The truth of the matter is that getting married was a mistake-all the more since up until then I had very little to do with women, I was cold by nature. I look back on my early youth and find that the only story of an erotic nature worth recollecting is the following: I could not have been more than thirteen. The place was a park in the Dutch city of Sneek, in Friesland, where we then lived. A governess sat in the park with a small child, whom she kept admonishing:
„Veux-tu obéir, veux-tu obéir?”
I loved the sound of the words. She also said to the child:
„Vite, vite, dépêche-toi donc.”
And I liked that too. It’s quite possible I decided right then and there that I would marry a French woman. At any rate, I enjoyed listening to that sweet melody. Then, as though by divine inspiration, I walked to the edge of the park, tore out a page from my exercise-book, and wrote two words on it, in Dutch (for I could not yet then write in French, nor did I speak the language, though I did understand it when others spoke it).
„Greppel, greppel,” I wrote, that is, let’s lie in the ditch a little. There was indeed a rather deep, grassy ditch nearby. With the piece of paper I walked back to the governess and stood meekly before her, looking at her sweetly, the way I did when as a little boy I was sent with a list to the corner grocer. Then I held up the little piece of paper in front of her.
Naturally, the governess thought I was crazy.
She understood the word but not the thing I was getting at. True, I was a good-sized lad and could have been taken for a boy of eighteen, but I did wear short pants and knee socks; what is more I had on a nice blue sailor suit top, with a bow my mother herself tied that morning. I still had rosy cheeks then, though I admit my ears were also red, and large-sized ears they were, too. But my teeth were white and my eyes fearless-I was a boy with earnest eyes. And I was not yet corrupted, honestly I wasn’t. Just how I got the courage to put those words down I still can’t say.
The governess simply stared at me, she nearly swallowed me with her eyes.
„Que c’est que to veux?” she asked finally.
But I was not embarrassed even then. I stood there graciously, then ran away. I did the same the following day and the day after.
The governess, as soon as she saw me coming, would start laughing-she laughed so hard she nearly fell over. Arms akimbo, she continued laughing, and the child with her laughed too. But I stood my ground, my gaze remained steadfast; I did not budge.
„Mon pauvre garçon,” she intoned sympathetically, laughing still, though also blushing hotly. „Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut.” A woman of the world, I thought. „My poor boy,” she repeated; „you have no idea what’s bothering you, do you?” And she stared into my eyes, wonderstruck, like the hot sun, and even pinched my face. Whereupon I ran away.
Finally, though, she caught on. Why not? she must have asked herself. At least this sort of thing can’t lead to scandal or other problems. The thought of the ditch appealed to her too. There was also a little bridge there with overgrown bushes underneath. After discovering that the park-keeper passed by only twice a day (because of the summer heat, the place was deserted most of the time), she met me by that bridge early in the morning, bringing with her a basket of food or a jug of milk. She was uncombed, sleepy-oh, I was crazy about her. For it should be understood: I was a young lad and I could still feel the warmth of her bed on her.
At home I accounted for my early departure with some lie or other; I tried to avoid my mother anyway and walked about all day in the sunshine as if in a dream… This lasted the entire summer. Then I lost all interest in women.
A year later, one of my uncles, my favorite, my thoroughly depraved uncle, whom I happened to be visiting then, set out a hooked ladder for me so I could climb up to the upper floor of a neighboring house; each night I observed a beautiful lady taking a bath. It was summertime then, too, and in the sweltering heat she kept the windows of her apartment open. One day, while hovering between the ground and the sky, I decided to land on her window sill. So as not to scare her, I whispered to her:
„A little boy is here.”
Rather than getting scared, she turned very somber in her bath. Actually, she knew me already by sight. Then, without saying a word, she motioned me to come closer. I stepped down from the ledge, and she with a hazy look in her eyes embraced me.



PublisherCape, London
Source of the quotationp. 5-7

minimap