Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös

Ezer szerencse, hogy a „mayerlingi tragédia” már a fényképezés mindennapossá válásának korában történt – így mégiscsak van valami olyasmi a birtokunkban, amibe belekapaszkodhatunk, valami kézzel fogható és szemmel látható. Nem mintha a fotográfia akár csak létezése e viszonylag korai szakaszában is „hű” lett volna a valósághoz, de legalább nem a portréfestők kaptafáinak alakzatait örökítette meg, hanem – talán – a fényképezkedők önképét, vagy legalábbis azt, hogy mit gondoltak, milyennek illendő (kívánatos?) látszaniuk. Mindenesetre, e fényképes bizonyítékok nélkül még szinte abban is hajlamos lenne kételkedni az ember, hogy szereplőink csakugyan éltek-e valaha – méghozzá nem is olyan nagyon régen, hiszen nagyszüleink gyermek- vagy ifjúkora szinte még kéznyújtásnyira van csak, még belül a családi emlékezet határán, még javában használjuk az akkor készült tárgyakat, lakjuk az akkor emelt épületeket. Lássuk tehát a képeket, és bízzunk benne, hogy valami érdemleges is kiderül róluk.
Ez a domború keblű és dús hajkoronájú delnő például maga Mary Vetsera bárónő. Bármily meglepő, tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor a felvétel készült – körülbelül egy időben a mayerlingi drámával. Azt a félhold alakú gyémánt diadémot viseli a képen, amely oly feltűnően csillogott hajában az új Burgtheater nyitóestjén 1888 októberében. (Az emlékiratok azért tesznek rá megjegyzést, mert a diadém illetlenül emlékeztetett azokra a kis ékszertiarákra, amiket a vérbeli hercegnők szoktak volt viselni társasági alkalmakkor, rangjuknak jelzéseképp.)
Tehát tizenhat-tizenhét éves volt – ma még gimnazista lenne. (A teljes igazság kedvéért: akkor is mindenki többnek hitte.) Mária azonban ekkor már a „turf üdvöskéje”; tehát tagja a legjobb bécsi társaságnak s állandó szereplője a lapok divatrovatának, amely sokkal terjedelmesebb és sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Körülbelül az volt a funkciója, mint manapság a „színész-interjúknak”. Mi lehet hízelgőbb az „egyszerű” emberek számára, mint akár csak egy pletyka révén is betekintést nyerni a kiválasztott faj mindennapi életébe – mely természetesen napestig való bálozásból, vadászatból, lóversenyzésből és „ruhaköltemények” felvonultatásából áll? De persze a legkülönösebb az, hogy Vetsera Mária élete alighanem csakugyan kizárólag ebből állt.
„Vetsera baronesz megvonta kegyeit a rókától. Node, persze a coboly sem épp divatjamúlt, hiszen már az Édenkertben is viselték. Nos, ez a költséges kis vadállat csimpaszkodott a baronesz nyakába a minap a lóversenypályán egy egész délutánon által. A kis bestia apró fejecskéje szorosan simult Mary baronesz hírneves kerekded állacskája alá, míg lábait gondtalan lógázta a hátán. A selymes szőrméjű kis fenevad nagyon jól érezhette magát, mert egyet sem mozdult a hosszú futamok során; fekete gyöngy-szeme versenyt villogott gazdája közmondásos gyöngy-fogainak csillogásával.” Így a Wiener Tagblatt (Moritz Szeps lapja, azaz – mint tudjuk – Rudolfé) valamikor 1888 őszén.
Az ember eléggé tanácstalanul nézi a fotográfiákat – hiába is vizsgálgatjuk, dúlt lelkületnek, pusztító szerelemnek, éjfekete szenvedélynek semmi nyoma rajta. Sőt! Inkább kissé butácska babaarca van – amit következetesen profilba fordítva mutat a fényképésznek, nyilván, hogy jobban érvényesüljön különösen szépnek tartott, puha, kerekded álla. Mindazonáltal annak, hogy híres szépségét hiába keressük a képeken, nem érdemes jelentőséget tulajdonítanunk – a női szépség jórészt közmegegyezés dolga. Következésképpen „sötéten parázsló” szeméről sincs semmi mondanivalónk a képek alapján. Ha mindenki állítja, hogy „izzott” a pillantása, nyilván úgy is volt, ne vonjuk kétségbe. Annyi azért száz év távlatából is megállapítható a felvételekről, hogy a modell kevélyen vállalja a „szépséget” – s láthatólag élvezi is mindazt, ami vele járt, járhatott; Mária szeretett a ,,turf üdvöskéje” lenni. Viszont végzetről és más efféléről szó sincsen. Csak épp kicsit öregíti magát (mint akkoriban, amikor a „fiatalság” mint erény, még nem volt feltalálva, még mindenki tette – Rudolf is), mert legfőbb ambíciója, hogy igazi delnő legyen valahára.
Jóllehet Larisch grófnő (emlékszünk: a „párka”) már a tragikus szoborcsoportozat alakjaként ír a leányról, s ez alighanem átszínezi egyébként is huszonöt éves emlékeit, az mindenesetre kiolvasható a grófnő fentebb már idézett és még sokszor idézendő emlékirataiból, hogy milyennek látták a baroneszt a bécsi társaságban: „… arca kitörölhetetlenül él emlékezetemben. Csak szememet kell lehunynom és máris magam előtt látom üde szépségét. Nem volt magas: karcsú alakja, telt keble idősebbnek mutatta tizenhét évesnél. Arcbőre csodálatosan finom volt: kicsiny, élveteg s piros ajka apró, fehér fogakat rejtett, amiket én »egérfogaknak« neveztem. Soha párját nem láttam lélekteljes szemének, hosszú pilláinak és finoman ívelt szemöldökének. Sötétbarna haja nagyon hosszú volt, keze-lába kicsiny és finom, járása megejtő és elmondhatatlanul kecses.”
És a szeme? A szeme milyen színű volt? – kérdezné az ember a legszívesebben ily érzelmektől fűtött leírás olvastán. Ezzel azonban Larisch grófnő érthetetlen mód adósunk marad. Nos, Vetsera Mária szeme kék volt – ezt azonban máshonnan tudjuk. Akárcsak azt, hogy Mária cigarettázott! Ne becsüljük le ezt az apró adalékot sem, mert sok mindenről árulkodhat: kamaszos extravaganciáról vagy a csupa nőből álló Vetsera-ház keleties háremhangulatáról?
– „Mary ostoba gyermek – válaszolta Hanna a másik szobából –, s úgy látom, a legjobb úton van, hogy elveszítse azt a csöpp eszét is, ami még megmaradt.
– Szó sincs róla – vágott vissza Mary.
– Miről beszéltek tulajdonképp? – kérdeztem újólag.
– Nos – szólt Hanna, átsétálva húga szobájába – elmondom, bár úgysem fogod elhinni, hogy valaki ilyen bolond lehessen. Képzeld csak, Marie, a húgom a bolondulásig szerelmes – csak neked árulom el – szerelmes a trónörökösbe! Nos, mit szólsz ehhez az esztelenséghez? És nem is sejti, hogy milyen nevetségessé teszi magát ezáltal!
Mary szeme felragyogott, de egy szót sem szólt. Hanna folytatta: – Irántad érzett nagy szeretetét is csak annak köszönheted, hogy rokona vagy Rudolfnak. Elhiteti magával, hogy még hasonlítasz is rá! Mondd el neki, hogy mit eszik, mit iszik, és Mary csüngeni fog ajkadon.
– És kinek mi köze hozzá? – kérdezte Mary elnyújtva és kihívón. Milyen csodálatos teremtés is volt! Ösztönszerűen kacér, öntudatlanul erkölcstelen, csaknem keletiesen érzéki, amellett olyan kedves, hogy mindenki megszerette. A szerelemre született, és egyiptomi kalandja az angol katonatiszttel asszonnyá érlelte; már ismerte a szenvedély tüzét.” Larisch úgy fogalmaz, mint a „mayerling-románok” szerzői; szépelegvő-sejtetőn, de azért félreérthetetlenül.
Beláthatjuk, hogy a szűziesen romlott gyermekdémon nélkül fabatkát sem érne az öngyilkos királyfi legendája. Titok, erotika, könny és mindent elsöprő szenvedély – mindeme nélkülözhetetlen alkatelemeket Mary szállítja a történethez. Ennél többet tulajdonképpen nem is kell tudnunk róla.
De nem is igen lehet közelebbit kideríteni. Még az is indulatos viták tárgya, hogyan sikerült végül is a trónörökös közelébe férkőznie – hiszen nyilván az viseli a felelősséget az egész tragédiáért, aki bemutatta őket egymásnak. Mária anyja a bécsi ismerősök számára készített és csupán néhány száz példányban kinyomtatott (mégis könyörtelenül elkobzott) emlékiratában Larisch-t vádolja kerítéssel – alighanem joggal (mint majd még látni fogjuk), hiszen az utolsó néhány hónapban legalábbis, kétségtelenül ő szervezte meg a találkozásokat, ő fedezte a pásztorórákat (ez itt a helyes kifejezés!) kisebb-nagyobb hazugságokkal, mert a jól őrzött úri kisasszony másképp aligha kalandozhatott volna a városban felügyelet nélkül.
Larisch természetesen elhárítja magától a felelősséget – egész emlékirata egyébről sem szól. Szerinte a lány maga tette meg a döntő lépést: levelet írt Rudolfnak, melyben szerelmet vallott neki, és találkozót kért tőle. A grófnő pedig már csak döbbenten értesült a fejleményekről, s csupán azért vádolja magát keserűen, hogy nem sejtette meg a tragikus jövőt és nem riasztotta a családot. A megdöbbenés valószínűleg utólagos túlzás; a bécsi arisztokrácia (maga a két éve megözvegyült, de még fiatal – alig negyvenéves! – és virgonc Vetsera báróné is) meglehetősen szabados életet élt Rudolffal az élen. Rudolf pedig sűrűn kapott felkínálkozó vallomásokat (és jó vagy rossz kedvében némelyiknek a végére is járt), hiszen a trónörökös mágikus figura volt, sztár, kiválasztott – a jövő felkentje, az ígéret maga, remények fókusza, titkos képzelgések és vágyak nyilvános bálványa. Annak idején még Ferenc József elődjének, a köztudottan féleszű Ferdinándnak is akadtak imádói.