Balla Zsófia: Földi csendesség

Itten, északon – hol a nap hamar le-

nyugszik és szemel, kiszemel a ritka

tört eső – csak szél kotorász hajamban,

az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a

fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna

be? Lerogy, benő a magány, amelyet

annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életem a

méz, a só fölé magasodjon. Ő a

hegy, amelynek tág tetején belátom

messze a múltat.

Elmarad a mély csevegés, leválik

súly s világ, lehull alakoskodásom

mind, leszárad, -  haladunk a létem

tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.

Robban, és a lávaszavak kiválnak.

Holt szülőim élete újra, végleg

rámszegeződik.          

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött

titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.

Nem segít se könyv, se a film lehűtni-

fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az

udvaron, kertben, a mezőkön nézek

szét: karóláb nyakmadarak struccolnak

ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely

pattog, vaktában feketül. Sötétlő

fák között világit a meztelen nyír.

Friss vereségszag.

Im Norden hier, wo die Sonne schnell sinkt und

der schütter gebrochene Regen nieselt

und rieselt, fährt mir nur Wind in die Haare,

Alleinsein begräbt

mich wie faulendes Laub. Gras überwuchert

die Tür, gib acht! Wer sollte schon öffnen?

Die Einsamkeit, einst heiß ersehnt, überwächst

nun alles um mich.

Was soll sie bringen? Das Leben über

das Salz, den Honig zu heben. Sie ist

der Berg, dessen Spitze mir Weitblick gewährt

auf frühere Zeit.

Tiefe Gespräche vergehen, abgefallen

die Welt, das Gewicht, mein Verstellen

vertrocknet, - wir nähern uns meines Daseins

wurzelndem Wesen,

der Schwerkraft des punktverdichteten Körpers.

Worte aus Lava bersten, das Leben

der toten Eltern nimmt mich erneut,

endgültig aufs Korn.

Verwaist im Gedicht. Was geheim war, bringt es

ans Licht, es bestiehlt dich, raubt deine Schätze.

Kein Buch, kein Film kann die Nächte dir

kühlen, erwärmen.

Ich fürchte, ich bin am Verwildern, darum

such ich Heil auf der Wiese, im Garten,

am Hof: da zerpflücken langbeinige Vögel

mir meine Rhythmen.

Was ist Alleinsein? Erkaltende Brammen,

Schwärze, blindes Geknister. Birken leuchten

nackt aus finsterem Forst, es riecht nach

frischem Fiasko.