Babits Mihály: The Danaids (A Danaidák in English)

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok

között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,

mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik

asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

 

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen

szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója

sohase jár ott, a szél;

 

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony

karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús

ötven asszony mindörökre töltöget,

 

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába

töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég

vizet.

 

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy

lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

 

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és

sötéten, át a réten,

 

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott

bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel

körbe folyva nem enyész,

 

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza

önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába

mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

 

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény

tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az

ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre

csak hiába tölti szét.

 

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis

öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

 

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe

visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

 

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,

csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból

merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,

az aranyos nap alatt -

 

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy

szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk

rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és

ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

 

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket

csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem

tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben

némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a

sötétség nem beszél - «

 

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz

mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony

így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási

amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

 

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik

asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

In the silent halls of Hades, down the windless halls of

Hades, in the dells of asphodels where asphodel leaves

never tremble, mourning boughs will never bow and

poppy petals hold forever, for the wind is fast asleep

there, sleeps in beds of asphodels, sleeps and will not say

a word,

 

where the lakes are marble mirrors, motionless, inertly

dozing, eyelids permanently closing, for the lash of

languid eyelids, for the whip of wavy waters, there the

wind has never stirred:

 

into urns of alabaster, giant urns of alabaster fifty guilty

sisters filling, draining, straining, never spilling, fifty

doomed and wretched widows lifting fifty slender vases

pouring water down below,

 

fifty doomed, tormented sisters into urns of alabaster vainly

drain their priceless liquid, water from the precious Lethe,

never-ample costly flow.

 

Mourning trees in dreamy drowse will never shake their

mighty boughs: (for every bough is but a ghost, a suicidal,

ghastly ghost growing grey upon the tree;

 

wakeful, yet without awareness reaching out into the airless,

mercilessly reeky, rank riverbank,

 

to the bank along the Lethe, (for this bank is on the Lethe),

reeky river rotten, swilled with ancient, long-forgotten

guilt, soiled with ancient guilty secrets, never draining in

the sea,

 

as in seven coiling girdles endlessly the Lethe circles round

and round and back again): there the fifty wretched sisters

strain and drain their priceless liquid into urns of alabaster

but in vain, but all in vain

 

filling, straining all the day the fifty sisters vainly wrestle as

each alabaster vessel mercilessly drains away, like the ocean

ebbs away, with the tears and Lethe-water that the urns of

alabaster, vicious vases, can't retain.

 

Fifty alabaster sisters, raven-haired, tormented sisters, wakeful,

yet without awareness chant a song half-understood;

 

those tormented widow-sisters, fifty plaintive, pale choristers,

chant their half-understood verses, haunting from their

half-remembered bygone sunlit sisterhood:

 

"We have murdered, we have murdered fifty valiant wedded

husbands, for we loved and freely lusted, heaven knows

for whom we lusted, drained the juices of desire, draining,

spilling, ever-willing, in the glorious golden sunshine, on

the earth beneath the sky -

 

"Long lost words are dimly glowing in our souls' decaying

fire, as if they were streetlights, gilding the walls of an

unlit building; long lost words, how could be trusted as we

chant them never knowing what is: loved? and what is:

lusted? what's the meaning of: desire? Deep, the

darkness keeps its secret and the shadows don't reply.

 

"So let us chant: We have murdered - and remember well:

our husbands - just keep chanting, never knowing, ever

draining, ever filling, ever straining, never slowing, keep

echoing without knowing, otherwise the world is silent and

the silence so harrowing, and the silent deadly darkness

never, never says a word -"

 

Thus the fifty sisters chanted, doomed widows of deep

resemblance, pallid shapes of alabaster, fifty wives with

raven tresses, by the bank along the Lethe, in the midst of

poppy flowers, never-trembling asphodels, where

mourning trees will never bow and windrustle is never

heard;

 

in the silent halls of Hades, there the wind, in haunted Hades,

sleeps in beds of asphodels, it sleeps and never says the word.