Arany János: Tetemre hívás

A radványi sötét erdőben
   Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
   "Ime, bizonyság Isten előtt:
   Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,
   Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
   Vérben, ahogy volt, nap nap után
   Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
   "Lélek ez ajtón se be, se ki..."
"Hátha az anyja, szép huga már most
   Jönne siratni?" - "Vissza neki;
   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre
   Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, "hívja tetemre"
   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
   Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
   Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
   Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
   Sárga viaszfényt nyughelye kap.

"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"
   Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
   Állva fejénél az, vagy emez:
   "Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,
   "Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
   Váddal az önnön szívemig ér:
   Mindenki gyanús nekem, aki él!"

"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"
   Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe' látni,
   S nem harc mezején elomlania.
   Erre se vérzik Bárczi fia.

"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
   Kedves urára szánva tekint.
   Nem fakad a seb könnyre megint.

"Jöjjön az anyja! hajadon húga!"
   Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
   Mindre nem érez semmit a holt:
   Marad a tört vér - fekete folt.

"Jöjjön utolszor szép szeretője,
   Titkos arája, Kund Abigél!"
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,
   Arca szobor lett, lába gyökér.
   - Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
   Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
   Döbbenet által a szív ere fagy:
   "Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
   Hallgat el, aztán így rebegi:
"Bárczi Benőt én meg nem öltem
   Tanum az Ég, s minden seregi!
   Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem' már hű szerelemre -
   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval "igenre",
   Mert ha nem: ő kivégzi magát.
   Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
   Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
   S vércse-visongással rohan el.
   Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
   Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: "Egyszer volt egy leány,
   Ki csak úgy játszott a legénnyel,
   Mint macska szokott az egérrel!"

1877 okt. 27

V hôr radvanských prítmí mŕtveho našli
     mladého Benka Bárciho. Hrot
dýky mal v prsiach, k srdcu až zašlý —
      „Pred Bohom samým istota, toť:
     vražedný útok mu siahol na život!"

Do kaštieľa kázal ho vniesť otec, v chládku
     paloty složiť tam; postlania pych
zbránil, ba umyť ho: — bez obriadku,
     v krvavých hábach, jak bol, deň k dňu v tých
     leží na márach jednoduchých.

Halapartníkom vchod dal striezť štyrom:
      „Duše ni dnu ni von!...“ „A ak ho snáď
matka chce oplakať, sestra —? „Ni chýrom,
     zpiatky! im; — beda mu, nebrat či brat.
     kto smel by zákaz môj narušovať!'

Po svetliciach dusivé nárek svoj skrýva
     žiaľ žien. — Sám ,pred máry poháňa' v súd
pod pečaťou, domnienka ichž podozrivá
     vysliedi, kaní jej pozor i pud,
     Krvácanie rany, hej, za svedka buď.

Palote postav tmy naložil tvár, ni
     v poludnie nevnikne svetla ta vlas;
pri mŕtvole stojí žalobca kárny,
     sviece, kríž, odený do služby kňaz;
     lôžkom jej voskovíc žltý hrá jas.

 „Dnu protivníci, mal-li kých!“ sháňa.
     Rad-radom idú, ich menuje len;
nadarmo, neprýšti mŕtveho rana,
     u hláv mu zastanúc onen či ten:
      „Nezabil tedy ho... ani jeden.“

 „Nuž kto!?...“ zrval Bárci ľvom. „Odveká krv tá
bez pomsty netiekla — Sem ubijcu ...
hoc moja pečať mi sťa krt zavŕta
obvinou vlastnému ku srdcu:
potváram všetkých, čo na žive sú!“

„Tak teda dnu jeho priatelia!“ —Vkročia
     po jednom junáci, kvet od družín;
bolí ich, v krvi jak hrdinu zočia,
     v bitke že nepadol na smrti klin —
     Nekrváca ni na to Bárciho syn.

„Dnu do nohy, dvor, v ňom veľkí či malí...
     Bárc, celú ves sem v hrdelnú pru!“
Niet takých, nad ním by nezaplakali,
     sútrpne na pána milého zrú.
     Ale len jazva zas neslzí krú.

„Dnu, mať jeho, svobodná sestra!“ — Už hodne
     zďala čuť devin zkviľ; mať sklesne však
naň, príma ho, dudlúc, až v srdce to bodne: —
     na všetko necíti mŕtvy ni mak,
     krv sadlá zostáva čo — čierny fľak.

„Dnu naposled milenka, ba — city prudké —
     vraj. jeho mladucha už, Abigail
z Kund! — Prichádza; — zrak vzplá jej, na dýke utkvie
     vrástla v dlaž, obličaj sochou sa stal —
     Z rany prúd červený vyviera schvál.

Slzy neopustí, nevydá stesku,
     ta si len chmatne, kde um tróni, krá!:
hrozné, jak šprihá tam na spôsob blesku!...
     Z úžasu srdečný meravie sval:
      „Dievka, tys’ sklala ho; krvi, li!a, val —“

Dva razy porok ten — kúzlom jak spila —
     preslyší, potom tak odpovie: „Oj,
ja Benka Bárciho som nezabila,
     svedkom mi nebo i všetok v ňom voj!
     No tú mu bodavú dala som zbroj.

Vládol už srdcom mi zamilovano,
     znať mohol, v spolku nám prekážky niet;
nútil ma predsa len k slovíčku ,áno‘,
     lebo ak nie: vraj, zmárni sa hneď.
     Na žart mu dám dýku: Na, rukoväť!“

A zdivoka dýku vytrhne z rany;
     pohľad jej blýska sťa plamenný meč,
smiech jej i plač, dýkou pokrúca v dlani
     a s škrekom pustovky zuteká preč.
     Nik nemal odvahy zastať jej v prieč.

Beží, jak ulica dial roztĺna,
     tančiť sa nehanbí, spievať; je friškou
pieseň jej: „Bola raz dievčina,
     čo s mládencom, súc hrdopýškou,
     tak pohrávala, ako mačka s myškou!“