Arany János: Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el - úgy lehet, korán -

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret... de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. -

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

1850

Chvalabohu, zas je večer. Veď

ubudlo i s dneškom zemských bied.

Dnu samotná, sirá svieca plá:

zvonku nazerá tma nevrlá.

Takto dlho, synček, čos’ mi bdelý?

Mäkko vystlaté, hla, lôžko máš:

složiac rúčky, môj anjelik biely,

pomodli sa pekne otčenáš.

Vidíš, ja chudobný básnik som:

neveľa ti nechám dedictvom;

najviac meno bez škvŕn, ostudy:

lichú zásluhu to u ľudí.

V srdca záhradke ti, jar kým velí,

náboženstvu preto žičím vlaž;

složiac rúčky, môj anjelik biely,

pomodli sa pekne otčenáš.

Bo chudobe zlatom viery vklad,

trpieť naučí a nezúfať:

a tá až po hrobnú záštitu

trpieť vždy a úfať musí tu!

O, by i mňa, jak raz, viery celý,

k úteche mi, v moci držal kráž!...

Složiac rúčky, môj anjelik biely,

pomodli sa pekne otčenáš.

Až ťa od hry s druhmi — možno včas

práca odvolá, i slúžiť raz

budeš cudzáku, čo upríma

snáď ťa aj... no láskou otčima!...

milosť viery steč ti v balzam, v cely

úkryte kým slzy vylievaš.

Složiac rúčky, môj anjelik biely,

pomodli sa pekne otčenáš.

Keď tak uzrieš neresť, pocítiš,

v pleciach poctivca to stály kríž;

ako ducha tupia, šliapu ctnosť,

hriech kým povýšený na hodnosť,

a o raj sa s hlupcom osud delí:

náboženstvom preváž krivdy tiaž.

Složiac rúčky, môj anjelik biely

pomodli sa pekne otčenáš.

A jak vzrastúc, zkúsiš, otčižeň

že nie vlasťou ti a priestor ten

medzi kolískou a rakvou stým

vekom aj že slúžil pomedzím:

poteš sa tým slovom božím: „Zmdlelí

sme pútnici len tu — po čierťaž...

Složiac rúčky, môj anjelik biely,

pomodli sa pekne otčenáš.

V lepšiu vlasť, och, netrať nádeje,

ctnosť kde v triumfe sa zaskveje:

ináč súdba by a zemský blud

k bohorúhaniu ti pohly hruď. —

S radosťou brús v nebi sníčkov, beli,

bozk ten buď ti útrovou i v stráž:

složiv rúčky, môj anjelik biely,

pekne odriekol si otčenáš!