Arany János: Enyhülés

Kél és száll a szív viharja

Mint a tenger vésze;

Fájdalom a boldogságnak

Egyik alkatrésze;

Az örömnek levegőjét

Megtisztítja bánat,

A kizajlott búfelhőkön

Szép szivárvány támad.

Tegnap a remény is eltört,

Az utolsó árboc,

Csupán a kétség kötött egy

Gyarló deszka-szálhoz:

Ma fölöttem és alattam

Ég és tenger síma;

Zöld ligetnek lombja bókol

Felém, mintegy híva. -

Nem törik a szenvedő szív

Oly könnyen darabbá,

Csak ellágyul, s az örömre

Lesz fogékonyabbá;

Mint egy lankadt földmüvesnek

Pihenő tanyája:

Kész boldogság lesz neki a

Szenvedés hiánya.

Nincsen olyan puszta inség

Hogy magának benne

A halandó egy tenyérnyi

Zöld virányt ne lelne;

És ha ezt a szél behordta

Sivatag fövénnyel:

Megsiratja... de tovább megy

Örökös reménnyel. -

Sivatagja életemnek!

Van pihenő rajtad;

Vészes hullám! szív-hajómat

Nem szünetlen hajtod;

Ha nehéz bú és nehéz gond

Rossz napokat szerze:

Kárpótolja a nyugalom

Enyhületes perce.

1852

The tempest of the heart wakes and subsides

As doth the tempest of the sea, for lo,

The essential element of joy is woe ;

The atmosphere of happiness grows bright

Purified by regret : a radiant bow

Spans the dark clouds of grief with prism

light

And peace again blesses the troubled tides.

But yester-eve Hope felled the only mast

Left standing on my ship, and dim despair

Lashed me unto a plank ; yet now the air

Above me and the waters all around

Are soft and tranquil ; wooded hollows fair

Beckon me with green arms to the safe

ground,

And all the terrors of the storm are past.

Not easily the tortured heart is cleft, -

It mellows and becomes more apt to hold

A deeper impress of delight. The fold

And hearth whereto the weary labourer

toils

For rest and gladness, when he groweth old.

Enrich him with no greater precious spoils

Than freedom from the cares behind him left.

There is no wilderness beneath the sky

So arid, and so sterile, and so blind ;

No man could there one tuft of verdure find

Or gain some grassy knoll, some hidden rill;

If the harsh blast with mighty scourge of

wind

Have buried the oasis, he seeks still,

Inspired by blessed hope that ne'er can die.

Oh, desert of my life, thou dost enclose

A place where peace may dwell! — oh,

perilous sea

Thy waves can never drive incessantly

The vessel of my heart m stormy thrall !

What though our life from care is never free

And sorrows gather with our days ? it all

Is compensated in our brief repose.

Nora de Vallyi and