Arany János: A szegény jobbágy

Életkép a múltból

Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
     Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.
     Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű igavonó társát,
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.
     A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagykeservesen tud kitérni előle,
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.

Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;
     Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.
     De a hintó népe nem hallotta e szót:
Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!

(Životný obrázok z minula.)

Sírou hradskou ciepka poddaný, už s týždeň
trudnú do stolice končiac robotizeň.
Strkom-pieskom vôzok naložil si; pod tou
ťarchou koleso až krušnou škrípe nôtou.
     Tackave s ním rušia koso-rohých hoviad
pár, i že preds’ lezú, sotva spozorovať;
oba trúchle, jak by rozmýšľať sa zdajú:
koľko ráz doviezly už a doviezť majú ?

Chudák sedliak drepí zpredku na paroží,
zodratý bič v ruke; v smutný obraz boží
schliapne ver’ mu širák plavý, nech ho sprava
dvoch-troch motúzov to v hŕbe nezdržiava.
     Časom prerve mlkot svoj, súdruhov v jarme
popodurí, ale zavše durí darme,
nevládzu ísť skoršie, od skalenej cesty
paprčky im temer krvácajú miesty.

Sírou hradskou, mrmlot sťa nebeských mrákot,
vtom zďaleka ozve hyntova sa rachot,
len toť zhrmel v diaľke kúdolistej a, hľa,
za okamih vzkrsol. jak zblysknutie znáhla.
     Štyrom sivkom tie dva kosorožce plavé
horko-ťažko len čo vvhýbnuť sú v stave,
a ver’ báť sa boja; hej, úbohé tvory,
nech tak jarmom vládzu, strhnú niekam v hory.

Pyšný kočiš drnčí na kozie si, bičom
šmižká cifrovaným len tak nič po ničom.
Odľahne mu, jeho popanštenej duši,
keď bydľatá biedne švacne poza uši;
odľahne viac, keď môž’ zvolať okázalo:
Krajan, hlavica ti oplakáva salo!
Skoda bolo v krčme nechať jeho cenu,
z tvojej osi zrobiť vdovu zarmútenú.

Vzozrie poddaný, i rečie s chmurou čela:
Ech, ver’ cenu sala krčma nepozrela,
čím obrástol som, strup k ej s’ omasty malý,
rýche vám na koče všetko vymazali.
     No nezačul tých slov svet v hyntove rúči:
neborák, i var’ máš štastie, bo kto ručí
za to, totie ruky opekúnske že ťa
nestrescú za truc tvoj, nepokorné dieťa!