Arany János: A rab gólya

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

Osamelý bocian stojí
vzad pozemku; vzletel, hoj, i
vesloval by odhodlane
po obzore,
v dial, za more:
však má kriela obstrihané.

Dumie, dliac na jednej nohe,
zunuje vše v tej polohe,
prestupuje poriadočne:
to mu denným
zabavením,
zunoval ho, znova počne.

Zobák skryl za jedno z krýdel,
patril v diaľ by, keby videl!
Štyri ploty, steny — beda!
ba to ich ciel:
čo by i chcel,
zrutný múr mu prezrieť nedá.

Ešte nebo k prehliadnutí —
ani k tomu nemá chuti:
voľná brat tam tiahne vencom
v lepšiu vlasť; i
darmo, v strasti
tu on zbudne, opustencom.

Čaká, čaká, že mu kriela
kusé vzrastú, i jak strela
vyšvihne sa po nebesá,
dráh kde klada
nezakladá
a svobody blankyt pne sa.

Vidiek smraští jesene deň,
niet bocianov, iba jeden:
on tu, chudák, ztrativ percia, —
nevoľný jak
rab, kýs biják,
zatvorený do koterca.

Žerávi sú ešte nazad,
idú tiež, zrieť ich sa schádzať:
nepozerá, len ich čuje,
bo poznáva,
čia hor’ vrava,
vie, kto sa tam presťahuje.

Zkúsi raz-dva krýdla: či by
nezdvihly ho; bez pochyby,
hoj, zmohly by, len by brká
ich neboli
tak v svevoli
pokmásali do kostrka!

Neborúku, bocian-vtáku,
nože never v pier vzrast, nie ver’,
sfučal sever zimy známy;
ak pribúda
ich, zlí ľudia
odžižlú mlaď nožnicami.