Örkény István: UČME SE CIZÍM JAZYKŮM!. Minutové grotesky (Tanuljunk idegen nyelveket! in Czech)

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alekszejevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni az a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
–Was sucht er hier? – kérdezte.
– Mit keres itt? – fordította a szakaszvezető. Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
– Er hat seine Einheit verloren – mondta a szakaszvezető.
– Warum ohne Waffe?
– Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető? Mondtam, munkaszolgálatos vagyok.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
– Was? – kérdezte a német.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
– Ich werde ihn erschiessen – mondta.
– Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni – fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette a puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
– Er soll zehn Schritte weitor gehen.
– Menjen tíz lépéssel odébb – mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
– Gut.
– Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem, szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
– Was ist sein letzter Wunsch? – kérdezte.
– Mi az utolsó kívánsága? – kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék
– Er will scheissen – fordította a szakaszvezető.
– Gut.
– Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
– Fertig? – kérdezte.
– Kész?
Mondtam, kész.
– Fertig – jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
– Er soll hupfen.
– Békaugrás – fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
– Stechschritt!
– Díszlépés! – tolmácsolta a szakaszvezető.
– Marsch! – mondta a Feldwebel.
– Menet, indulj! – fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem fölött. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna a rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos IBUSZ-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én, kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
– Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki se magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.

Německy neumím.
Mezi Buďonným a Alexajevkou jsme museli vytlačit do kopce spoustu děl, protože se bořila až po nápravy do bláta. Když jsem přišel na řadu potřetí a asi v půli kopce začalo to příšerně těžké dělo klouzat dolů, předstíral jsem, že musím na stranu, a poodešel jsem.
Znal jsem směr, kterým ležel náš tábor. Prošel jsem obrovským lánem slunečnic, pak jsem vykročil po strništi. Mastná černozem se mi lepila na bagančata jak olověná zátěž potápěčů, s níž jsou spouštěni na mořské dno. Šel jsem asi dvacet minut, když jsem narazil na maďarského četaře a jednoho Němce, o němž jsem nevěděl, co je, protože německé distinkce jsem neznal. Už to byla strašlivá smůla, že jsem jim tak padl div ne do náručí, protože terén byl rovný jak stůl.
Četař stál, Němec seděl s roztaženými koleny na polní sedačce. Četař kouřil, Němec jedl. Z tuby připomínající tubu na zubní pastu si vytlačoval na chleba sýr a jenom očima mi naznačoval, abych se zastavil.
“Was sucht er hier?“ zeptal se.
“Co tu pohledáváte?“ překládal četař. Řekl jsem, že jsem ztratil svůj útvar. “Er hat seine Einheit verloren,“ řekl četař. “Warum ohne Waffe?“
“Kde máte pušku?“ zeptal se četař. Řekl jsem, že patřím k pracovní rotě. “ Jude,“ řekl četař.
Tomu jsem rozuměl i já. Vysvětlil jsem mu, že nejsem žid, ale jakožto kolportér Népszavy v Győru jsem byl odveden k mimořádné pracovní rotě. “Was?“ zeptal se Němec.
“Jude,“ řekl četař.
Němec vstal. Z blůzy si oprášil drobty.
“Ich werde ihn erschiessen,“ řekl.
“Pan feldvébl vás teď zastřeli," tlumočil četař. Cítil jsem, že mě zalévá pot a zdvihá se mi žaludek. Němec zašrouboval tubu se sýrem a vzal si pušku. Kdybych mluvil německy, třeba bych mu dokázal vysvětlit, že nenosím žlutou pásku, nemohu být tedy žid, a třeba by všecko dopadlo jinak.
“Er soll zehn Schritte weiter gehen.“
“Udělejte deset kroků,“ řekl četař.
Odpočítal jsem deset kroků. Přitom jsem se bořil po kotníky do bláta.
“Gut.” “Dobry“.
Zastavil jsem se. Feldvébl na mě zamířil. Pamatuju si jenom, že najednou mi příšerně ztěžkla hlava a střeva mi div nepraskla. Feldvébl spustil pušku.
“Was ist sein letzter Wunsch?“ zeptal se.
“Máte nějaké poslední přání?" zeptal se četař.
Řekl jsem, že bych chtěl na velkou stranu.
“Er will scheissen,“ překládal četař.
“Gut.“
“Dobrá.“
Zatímco jsem byl na velké straně, feldvébl pušku sklonil. Jakmile jsem vstal, pozdvihl ji.
“Fertig?“ zeptal se.
“Hotovo?“
Řekl jsem, že hotovo.
“Fertig,“ hlásil četař.
Feldvéblova puška zřejmě nadnášela, protože mi mířil někam k pupku. Stál jsem tak asi minutu nebo minutu a půl. Potom, stále ještě míře na mne, feldvébl řekl:
“Er soll hupfen.“
“Skoky v podřepu,“ překládal četař.
Po skocích v podřepu následovalo plížení. Po plížení patnáct kliků. Potom feldvébl řekl, že čelem vzad.
Udělal jsem čelem vzad.
“Stechschritt!“
“Parádní krok!“ tlumočil četař.
“Marsch!“ řekl feldvébl.
“Pochodem v chod!“ tlumočil četař.
Vykročil jsem. Sotva jsem vlekl nohy, natož abych pochodoval parádním krokem. Nad hlavou mi poletovaly kusy bláta. Šel jsem vpřed strašlivě pomalu a přitom jsem cítil, jak mi feldvébl míří doprostřed zad. I teď bych mohl ukázat bod, kam mířila hlaveň pušky. Kdyby tam nebylo to bláto, tetelil bych se jenom pět minut. Tak však uplynula půlhodina, než jsem se odvážil lehnout si na břicho a ohlédnout se.

Italsky neumím; na jazyky nemám bohužel nadání. Loni, když jsem byl s IBUSZem deset dní v Rimini, jednou večer jsem uviděl feldvébla před luxusním hotelem Regina Palace. Měl jsem smůlu. Kdybych ho zahlédl o půl minuty dřív, zabil jsem ho; takhle si mě ani nevšiml. Nastoupil s ostatními do červeného autobusu se skleněnou střechou, zatímco já, nemaje potřebné jazykové znalosti, jsem jenom maďarsky křičel: ,,Stůjte! Vysadte tu fašistickou svini!“
Portýr, Súdánec o půl hlavy větší než já; mi pohrozil prstem a pokynul, abych se klidil. Ani jemu jsem nemohl vysvětlit, co se stalo, i když on kromě italštiny uměl snad i francouzsky a anglicky. Já však mluvím, bohužel, pouze maďarsky.