This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Zahradníček, Jan: Levél a hitveshez (Dopis ženĕ (Dům strach) in Hungarian)

Portre of Zahradníček, Jan

Dopis ženĕ (Dům strach) (Czech)


Hledíš a vzpomínáš.
Nevíš, kde jsem, a nedovedeš si představit,
jak zde sedím s rukama prázdnýma
host potměšilosti nevlídné,
kterému se vzácností stalo slunce
a který jak Dante v pekle svém
neuvidí tak brzy hvězdy
ani měsíc ani vítr ve stromech ani tvůj úsměv plný léta.

Nevíš, kde jsem a já zatím tak blízko.
Div neslyším, jak přecházíš tiše
kolem těch drahých věcí známých,
aby se děti nevzbudily. Je časně
a slunce se rozhořívá.
To veliké slunce prázdninové, to slunce žní
duní ulicemi a mně tu v cele
připadá,
že tam venku na slavnost všichni jdou.
Jinak by nehovořili tak vzrušeně ani tak nespěchali.
Všechny chodníky se rozezvučely. Slyším tu svěžest kroků,
tu nedočkavost,
jako by uvěřili snům dětí
a teď běží se přesvědčit
o tom zázraku neslýchaném.

Ty také tam kdesi jdeš. Do kostela
a potom po nákupech. O děti starost máš.
Plno zjevení se ti dostalo od nich.
Plno zázraků mohla bys dosvědčit.
Všem věříš,
všechny si pamatuješ a ráda bys mi je vyprávěla,
jen kdybych se vrátil.

Dělá to těžkou hlavu
synáčku mému, jak píšeš.
Potěš ho. Neplač. Dny beztak se krátí.
Čas rozhodnutí se blíží buď jak buď.
Považ, nejsme jen sami na tom tak. Považ těch trosek
domácností rozmetaných, těch oharků na zhasnutí.
Neslušelo by se nosit veliké štěstí,
když trpí Bůh a byla tak zhanobena
podoba člověka.



PublisherČeskoslovenský spisovatel, Praha
Source of the quotationDílo II.

Levél a hitveshez (Hungarian)


Figyelsz és emlékezel.
Nem tudod, hol vagyok, elképzelni se tudsz,
amint üres kézzel itt ülök,
komor alattomosság vendége,
kinek becsessé vált a Nap,
és ki, miként az ő poklában Dante,
egyhamar nem látja meg a csillagokat,
sem a holdat, sem a szelet a fákban, sem nyárral teli mosolyodat.

Nem tudod, hol vagyok, pedig oly közel.
Hallanom kellene, amint jársz-kelsz
drága, ismerős tárgyaink között,
halkan, nehogy a gyermekeket fölébreszd. Korán van,
de a Nap már égetni kezd.
Ez a nagy ünnepi napfény, aratások napsugara
zúg az utcákon át, s nekem itt a zárka mélyén
úgy rémlik,
mintha mindenki ünnepelni menne.
Másként nem volna ilyen izgatott a hangjuk, nem sietnének így.
Megszólal minden járda, hallom a lépéselv frissességét,
e türelmetlenséget,
mintha elhinnék a gyermekek álmait,
s most futnának, hogy meggyőződjenek
ama hallatlan csodáról.

Te is arrafele mégy. Templomba,
majd vásárolni. Gondoskodol a gyermekekről.
Csupa jelenés, amit kaptál tőlük.
Csupa csoda, ami bizonyságod lehetne.
Mindent hiszel,
mindenre emlékezel, és örömmel mesélnél mindezekről,
ha visszatérnék valaha.

Ez, mint írod,
elszomorítja kisfiúnkat.
Vigasztald. Ne sírj. A napok egyre rövidebbek úgyis.
Közeledik a döntés órája, lesz, ami lesz.
Gondold meg, nemcsak mi vagyunk így. Gondolj a pusztulásra,
a szétszórt otthonokra, gondolj az el nem oltott füstölgő romokra.
Nem volna illő nagyon boldognak lenni,
midőn szenved Isten és ily nagyon elcsúfíttatott
alakjában az ember.



PublisherJAK-Jelenkor, Budapest – Pécs
Source of the quotationAkhilleusz és a teknőc, Kortárs cseh és morva költők

minimap