Skácel, Jan: Na slovo vzaté víno

Pili jsme, ale zároveň jsme také věděli,
že něco jiného je střemhlav opít se
a něco jiného je poslouchati víno,
naslovo vzaté víno.
Ba, s uchem na pohárku,
uslyšel jsem v kaštanovém sudě
své vlastní srdce sčítat obruče.

A staří zase k vínu počítali léta.
Měli je v sobě pěkně dokulata,
ty roky bosé,
i ty v hustém mlází,
v obilí, co je láska strašně zválela,
pak roky na vojně

a léta v kriminále.

Pili jsme, a za slovo jsme brali víno
na slovo vzaté.
A zvysoka jsme ulévali ohně.
Zelenou sírou čadila
červená srdce v kaštanových sudech.
Chtěli jsme se umýt.
Chtěli jsme svět mít jako oblázek,
kulatý, čistý, vodou přikrytý.

Pili jsme a jako přísné kruhy v pařezech
tkvěla v nás léta, léta dokulata,
s půlnocí rozkvétala kapradina zlatá,
a sokol létal.

Vyletěl sokol na oblaky,
vynášel se nade všecky vtáky,
aj, nade všecko stvoření.

Inni ittunk, de tudtuk,
más az, ha az ember össze-vissza iszik
és megint más, ha hallgatja a bort,
a bort, ami épp csak meg nem szólal.

Sőt, a fülemet a pohárra téve
meghallottam, ahogy a gesztenyefa hordóban
a szívverésem az abroncsokat számolja.

Az öregebbek hozzászámolták a borhoz az éveiket is,
pedig azok már gömbölyűre koptak bennük:
a szandálos esztendőket,
az erdei csavargás éveit,
a szerelmeskedés évét a gabonaföldön,
a katonaéveket

a börtönéveket.

Ittunk és szóba hoztuk a bort,
ami épp csak meg nem szólal.

Amikor a tüzet leöntöttük,
kénes, zöld füst csapott fel, mintha egy
izzóvörös szívet ejtettünk volna a gesztenyefa hordóba.
Mosakodni akartunk.
Azt akartuk, hogy a világ olyan legyen, mint egy kavics,
kerek, tiszta, vízzel borított.

Ittunk, és ahogy az évgyűrűk a rönkben,
bennünk is évek rejtőztek, lekerekedő évek,
éjfélre szárba szökkent az arany páfrány,
és egy sólyom keringett.

A felhők fölé szállt,
minden madárnál magasabbra,
minden teremtmény fölé.