This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pilátová, Markéta: A sárga szemek hazavezetnek - Az utolsó tánc (Žluté oči vedou domů - Poslední tanec in Hungarian)

Portre of Pilátová, Markéta

Žluté oči vedou domů - Poslední tanec (Czech)

I.
Když Jandl odjel, nastalo v Brazílii období, s nímž jsem se jen velmi těžce smiřoval. Diktatura byla sice v zárodku, ale přece jen existovala, a nesvoboda byla cítit vojenskou botou. Musel jsem chtě nechtě sympatizovat s mladými lidmi, jimž se nelíbily hrozivé sociální propasti mezi venkovem a městem, mezi latifundisty a potomky bývalých otroků. Bylo tak těžké se v tom všem vyznat. Musel jsem znova začít počítat s věcmi, s nimiž jsem se už nikdy nechtěl potkat. V Sao Paulu se roztahovali uprchlí němečtí podnikatelé a já dokonce dostal úkol pracovat v jejich firmách naoko jako poradce pro východoevropské trhy. Moje úkoly mi byly jasné, ale někdy jsem ztrácel motivaci, v těžkých chvílích, když jsem se učil žít s Luizou, mne přepadal pocit, že dělám něco nesprávného, příliš temného na to, abych to ještě dokázal kočírovat. V jedné takové černočerné chvíli jsem Luize všechno vyklopil. Sama si nemohla celý příběh domyslet, byla chytrá, ale nebyla ten typ, co pátrá po tajemství druhých. Přesto se však nějak dovtípila, že píšu dopisy pro Marušku, a revolver pod polštářem se nedal nijak logicky zdůvodnit. Všechno jsem jí nakonec řekl, jediné, co jsem zatajil, byla pravá příčina, proč jsem se rozhodl v té obojaké hře chameleonů pokračovat.
Když po dvou letech Jandl znova přijel do Brazílie, setkali jsme se v Mato Grosso do Sul. Chtěl jet odtamtud do Bolívie, toužil vidět pověstné Jungas a stoupat z divokého vlhkého pralesního šera až do výšky čtyř tisíc metrů a dostat se do La Pazu. Když jsem ho uviděl, věděl jsem, že je to jeho poslední výprava. Byl stejně vychrtlý a v očích měl ono odhodlání jako dřív, ale na čele jako by měl napsáno, že to je poslední cesta, nejvytouženější, ale poslední. Dojalo mne to. Seděli jsme v baru, kde neměli nic jen kukuřičnou pálenku, a v prachu před ulepenými stolky se batolila v uschlém blátě malá opička chichilo, co patřila hospodskému.
Jandl vyprávěl, co doma, a zmínil se i o tom, jak jsou teď do praxe uváděna opatření proti cikánům. Zpozorněl jsem. Johana. Opět mi vyvstali před očima cikáni v koncentráku. Číslo mě začalo po letech pálit. Vyprávěl jsem o Johaně poprvé. Musel jsem to říct někomu, kdo zažil stejné, možná ještě děsivější věci. A zachránil se jako já a teď se mnou sedí v pralese a pomalu se opíjí kořalkou. Jandl pozorně naslouchal. Mluvil jsem dlouho, vzpomínky se ze mne hrnuly, poskakovaly jako kameny v rozvodněném potoce. Když jsem skončil, necítil jsem se o moc líp, ale měl jsem stejný pocit jako kdysi v zeměpisném kabinetu, pocit, že mě někdo chápe. Řekl, že je jí možná lépe, když je mrtvá, protože teď by nesměla jezdit s vozem, mít koně a číst lidem z ruky. Musela by trčet v nějaké díře na jednom místě a dělat v továrně, kde by se jí všichni štítili. Zatmělo se mi před očima. Tohle jsem si nepředstavoval, netušil jsem, že komunistická hloupost začala mít nějaký kromě znárodňování a politických vražd i tuhle podobu. Johana v továrně. Byla mrtvá, ale představa, jak sedí u pásu a matlá na podrážky bot lepidlo nebo třídí šrouby, byla nesnesitelná. „Proč to dělají?“ vypravil jsem ze sebe. „Protože cikáni, stejně jako židé, jsou nomádi. Lidi, co se moc hýbou, jsou potencionální problém, tady taky vraždili s největším gustem pouštní indiány, co kočovali,“ vysvětlil mi to velmi srozumitelně s profesorskou dikcí Jandl. „Každá diktatura, i ta vaše pravicová, touží sehnat lidi do přehledného houfu, to je celé,“ poznamenal.


II.
Když mě přivedli do baráku, zmláceného a napůl mrtvého, zaslechl jsem v polospánku špitání dvou spoluvězňů. Vyprávěli si o jakési cikánské děvce, která umí sehnat jídlo. Pak jsem ji vídal, každý ji znal, každý po ní a po její dovednosti toužil. Byla to otázka přežití, nejen kvůli jídlu, ale kvůli Johaně samotné. Cikánský tábor byl ostrovem z jiné planety. Dokázali zpívat své písně potichu jako ševelení listí a v jejich melodiích, jež se někdy za mrazivé noci rozprostíraly kolem vymrzlých baráků, byla všechna žalost a naděje polských rovin kolem. Ne, neradovali se z maličkostí, neradovali se hloupě a naivně, nebyly to nevědomé děti. Dokázali spíš jako zvířata vycítit, že je dávno po nich, nedělali si žádné iluze, jen jaksi pořád žili. Jejich vyšinutost ze soukolí mne fascinovala, znal jsem je z dětství jako hazardní hráče, zručné opraváře všeho možného, handlovali často s otcem a strýci o koně. Ženy v přítmí stodol blýskaly penízky a sliby. Jako všichni jsem se jich bál a přitahovali mne. Jednou přišla do baráku Johana. Kupčit s jídlem. Dívala se na mne žlutýma vlčíma očima. Mihotaly se v příšeří a smradu baráku, těkaly po dřevěných palandách a vedly domů, do světa jarních zablácených cest, po kterých těžce hrkotá starý vůz. Miloval jsem ten pohled. Žlutá někdy přecházela do hnědé a na své cestě se ještě stačila proměnit v zelenou. Za celou dobu naší lásky jsme si řekli jen pár vět. Naše těla toho vypověděla mnohem víc. Jednou pořádali důstojníci orgie. Měli to přísně zakázáno jako „prznění rasy“, ale náš tábor byl příliš nedůležitý, stranou všeho dění a ve vzduchu byl cítit konec války. Vybírali si cikánské hudebníky, žongléry a Johana si měla sama zvolit partnera. Měl to být pohledný mladý muž, nepříliš nápadný, poddajný. Měl jsem to být já. Věděl jsem, proč si vybrala mne. Oba jsme to věděli. Byla to jediná šance, jak se spolu spojit, jak těly vyjádřit, co jsme nemohli svobodně říkat na dostaveníčkách mezi poli nebo v nějaké velké jarní zahradě.
Svlékali jsme ji s jedním dychtivým mladíčkem velmi pomalu. K té příležitosti ji nejdřív oblékli do francouzských krajek a maličké květované podprsenky. Její holá lebka, dlouhý krk a prohnaný pohled z ní dělaly model pro Modiglianiho a všechno podtrhoval naprostý klid vepsaný do každého pohybu. Byla vláčná jako medová plástev, nechala nás pronikat jen tam, kam doopravdy chtěla, a nic na tom nezměnila esesákova uniforma pečlivě složená na židli v koutě. Brali si i mne, nebylo mi z nich špatně, jak jsem si původně myslel, když mne Johana vedla za ruku a říkala mi konejšivě: „Dostaneš potom jídlo, hodně jídla, uvidíš.“ Myslel jsem si, že potom dostanu jedině tak oprátku, ale ujistila mne, že jsem pro některé smrtihlavy stejně atraktivní jako ona, ne-li víc, a že mne tím pádem nezabijí hned. Obojakost toho stavu, kdy se dávám proto, abych přežil, abych se najedl a abych alespoň nějak mohl milovat ženu, jíž jsem byl posedlý… někde tam začala má duše za vším hledat dvojitá pokřivená zrcadla.
V těch nocích mi nikdy neřekla, že mne miluje nebo že by chtěla, abychom všechno přežili, neusmívala se, nebyla smutná. Byla pouze klidná. Ten klid nepřitahoval jen mne, ale také vyděšené uhrovaté mladíky v uniformách, kteří stejně jako my nemohli nikam uniknout. Myslím, že i je vedly Johaniny oči domů, k lesům kolem Berlína, k mělkým chladným jezerům. Na konci všeho, kdy nebylo hranice, jež by zůstala nepřekročená, musela Johana vždycky sebrat sílu a tančit. Všichni jsme na to čekali, leželi jsme na zmuchlaných prostěradlech, objímali jsme si kolena a toužili po jejím tanci, k němuž mumlala nesrozumitelnou píseň. Nápěv připomínal
skřehotání nočních ptáků. Sykot zmijí a výkřiky nebožtíků zabitých bleskem. Byl to teplý dech bažin obklopujících tábor, zmrzlých hnízd. Tančila bosá v široké dlouhé sukni, která se vždycky smekala po příliš hubených bocích. Houpala jimi, křičela místo ústy svými kroužícími boky. Byla mnohem smyslnější, než když do ní pronikali muži, v té chvíli se ani jeden neodvážil k těm bokům přiblížit. Zírali jsme na ni jako na kobru, na jedovatého plaza, před nímž je třeba mít se na pozoru a jenž nám sděluje tajemství věčného života a nekonečné smrti.

III.
Po jednom tanci se vyšší šarže rozhodly, že jim Johana bude ještě číst z ruky. Neuměla německy, a tak jsem musel překládat. Brala vážně do rukou jejich dlaně, které předtím zabíjely a mučily její rodinu a tolikrát ji zbily a zneuctily, a všem bez výjimky prorokovala velmi černou budoucnost. Myslel jsem si, že ji potom hned zabijí, čekal jsem rozzuřenou nechuť nad takovým proroctvím.
„Smrt je blízko, nebo daleko,“ řekla mi, když jsem ji česky varoval, ať je opatrná a ať si vymyslí alespoň něco trochu radostnějšího. „Pořád ji však v těch dlaních vidím blízko, nemůžu s tím nic udělat,“ usmála se na mne a řekla: „Teď ty.“ Zachvěl jsem se. Nechtěl jsem to, nikdy jsem nechtěl, aby mi někdo říkal, co se mnou bude. Navíc jsem si byl jistý, že Johana do budoucnosti
doopravdy vidí. Její schopnosti byly ještě zostřené krutostí tábora, hladem a sexuálními výstřelky. Podal jsem jí dlaň. „Zemřeš jako my všichni, jen ne tak brzy. Tvá smrt bude svobodná smrt. Nikdo ti ji nenařídí, ani tvůj osud ne.“ Obdivně na mne pohlédla a nevěřícně znova četla čáry na mé ruce. „Tvá smrt bude jen tvá.“
Kupodivu ji potom nezabili. Kolikrát jsem se ještě dělil o Johanu a Johana o mne s těmi světlovlasými muži, si už nepamatuji. Vždycky jsem toužil po tom posledním tanci, kdy jsem se na ni mohl spolu s nimi dívat a věděl jsem, že v té chvíli nikdo nezařve, neozve
se žádný výstřel a žádný vězeň neumře.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherTorst
Source of the quotationŽluté oči vedou domů, Torst, 2007
Bookpage (from–to)77-81
Publication date

A sárga szemek hazavezetnek - Az utolsó tánc (Hungarian)

I.

Jandl elutaztával olyan idők köszöntöttek Brazíliára, amikbe nem tudtam csak úgy egyszerűen beletörődni. Jóllehet a diktatúra még csak csírájában létezett, ám mégiscsak létezett. Az elnyomás katonai bakancsoktól bűzlött. Akarva-akaratlan azokkal a fiatalokkal kellett szimpatizálnom, akiknek nem tetszett a vidék és város, a latifundisták és a volt rabszolgák leszármazottai közti veszedelmes szociális különbség. Nem volt egyszerű ilyen dolgokban tájékozódni. Újfent számolnom kellett olyan tényezőkkel, amikkel már soha többet nem akartam szembekerülni. São Paulót elözönlötték a szökött német vállakozók, és én épp az ő cégeikben kerültem alkalmazásba papíron, mint kelet-európai kereskedelmi tanácsos. Tisztában voltam vele, mi a feladatom, ám mégis, néha kihunyt bennem minden motiváció. A nehéz pillanatokban, amikor a Luizával való együttélést tanulgattam, sokszor hatalmába kerített az érzés, hogy valami rosszat teszek, valami túl becstelent ahhoz, hogy képes legyek kezemben tartani a gyeplőt. Egy ilyen koromfekete pillanatomban mindent kitálaltam Luizának. Egyedül képtelen volt összerakni a mozaikot, okos nő volt ugyan, de nem az a típus, aki másik titkai után szimatol. Mégis valahogy rájött, hogy Maruskával levelezem, és a párnám alatt tartott pisztolyra sem mutatkozott logikusnak tűnő magyarázat. Végül mindent elmondtam neki egy dolgot leszámítva: hogy miért döntöttem úgy, hogy folytatom a kaméleonok kétszínű harcát.
    Mikor két év elteltével Jandl ismét Brazíliába látogatott, Mato Grosso do Sul-ban találkoztunk. Bolíviába készültem, hogy láthassam a híres Jungast, és hogy a veszedelmes fülledt esőerdei félhomályból felcaplassak négyezer méter magasra, és eljussak La Pazba. Ahogy megpillantottam Jandlt, tudtam, hogy ez az utolsó útja. Csont és bőr volt, mint mindig, és szemében is a hajdani eltökéltség izzott, ám mintha a homlokára lett volna írva, hogy ez az utolsó útja, a legáhítottabb, mindazonáltal az utolsó. Ez meghatott. Egy bárban ültünk, ahol csak kukoricapálinkát mértek, és a koszos asztalok előtti portengerben a kocsmáros kis chichilo majma totyogott a száradt sárban.
    Jandl az otthoni dolgokról mesélt, többek között arról is, hogy hogyan nyilvánulnak meg a gyakorlatban mostanság a cigány ellenes intézkedések. Felkaptam a fejem. Johanna. Szemem előtt felsejlettek a cigányok a koncentrációs táborból. A tetovált szám hosszú évek után először égetni kezdett. Először meséltem Johannáról. El kellett mondjam valakinek, aki átélt hasonló vagy még rettenetesebb borzalmakat, és szintén megmenekült, s most az esőerdőben ül velem és a pálinkáját kortyolgatja. Jandl figyelmesen hallgatott. Hosszasan beszéltem, csakúgy dőltek belőlem az emlékek, ugrándoztak, mint a megáradt patakban a kövek. Mikor mondanivalóm végére értem, semmivel sem voltam jobban, de ugyanazt éreztem, mint akkor a földrajz-szertárban, hogy valaki megért. Azt mondta, lehet, hogy jobb is, hogy meghalt, mert most nem járhatna autóval, nem tarthatna lovat és tenyérből sem jósolhatna. Valami lyukban kellene egy helyben nyomorognia és gyárba járni dolgozni, ahol kerülnék az emberek. Minden elsötétedett a szemem előtt. Nem így képzeltem a dolgokat, nem sejtettem, hogy a kommunista téboly az államosításon és a politikai gyilkosságokon kívül ezt az arculatot is magára ölti. Johanna a gyárban. Halott volt, mégis elviselhetetlennek tűnt a gondolat, ahogy a futószalagnál ülve ragasztót ken a cipősarkakra, vagy csavarokat szortíroz. „Miért csinálják?” tört elő belőlem. „Mert a cigányok a zsidókhoz hasonlóan nomád népcsoport. Aki pedig sokat mocorog, az potenciális problémát jelent. Itt is a legnagyobb élvezettel gyilkolászták a vándorló indiánokat,” világosított fel érthetően, professzori felhanggal Jandl. Minden diktatúra, még a ti fehér terrorotok is átlátható tömegbe próbálja zsúfolni az embereket, erről szól az egész,” vetette oda.

II.

Mikor félholtra verve bevittek az épületbe, félálomban két rabtársam sustorgására lettem figyelmes. Valami cigánylányról beszéltek, aki ételt tud szerezni. Később gyakran láttam is, mindenki ismerte, mindenki áhítozva vágyott rá és képességeire. A túlélésünk múlt rajta, nemcsak az étel miatt, hanem Johanna személye miatt is. A cigánytábor egy más bolygóról származó sziget volt. Képesek voltak csendben dúdolni énekeiket, mint a levelek susogása, és dallamaik, amik a fagyos épületek körül olykor szétáradtak a jeges éjszakában, magukban hordozták a környező lengyel síkság minden fájdalmát és reményét. Nem, nem lelkendeztek apróságok miatt, nem lelkendeztek ostobán és naívan, nem viselkedtek tudatlan gyermekként. Inkább, mint az állatok megérezték, hogy itt a vég, nem tápláltak hiú reményeket, csak egyszerűen túléltek. Lenyűgözött a sorskerékből való kizökkentségük. Gyermekkoromból hazárdjátékosokként és bármit megbuheráló rutinos szerelőkként ismertem meg őket, és gyakran alkudoztak apámmal és nagybátyjámmal a lovakról is.  Az asszonyok a pajták félhomályában pénzeiket és fogadalmaikat fényesítették. Mint mindenki, én is féltem tőlük, ugyanakkor vonzottak is. Egyszer Johanna bejött hozzánk az épületbe étellel seftelni. Sárga farkasszemekkel meredt rám. Ragyogtak a ház félhomályában és bűzében, csapongtak a fagerendás emeleteságyak közt, és haza vezettek, a sáros tavaszi utak világába, melyeken keservesen rázkódik az ósdi autó. Imádtam ezt a tekintetet. A sárga néha barnába fordult, s közben még képes volt zöldre váltani. A kettőnk közötti párbeszéd szerelmünk egész ideje alatt csak néhány mondatra korlátozódott. Testünk annál többet beszélt. A tisztek egyszer orgiát rendeztek. Persze ez szigorúan tilos volt, mert a „faj bemocskolása” forgott kockán, a mi táborunk azonban túlságosan jelentéktelen volt, a történések forgatagától távol, és érezni lehetett a levegőben, hogy közel a háború vége. Kiválogatták a cigány zenészeket és zsonglőröket, Johanna pedig maga választhatott partnert. Fiatal és jóképű kellett legyen, lehetőleg ne túl feltűnő, ám annál simulékonyabb. Rám szabták a feltételeket. Tudtam, miért engem választott. Mindketten tudtuk. Ez volt az egyetlen esélyünk, hogy egymásé lehessünk, hogy a testünkkel kifejezhessük, amit a mezők között vagy tavaszi kertekben átélt találkáink során nem mondhattunk szabadon el egymásnak.
    Nagyon lassan vetkőztettük egy epekedő ifjonccal. Erre az alkalomra először francia népviseletbe öltöztették aprócska, virágmintás melltartóval. Tar koponyája, hosszú nyaka és csalafinta tekintete Modigliani modellt varázsolt belőle, amit a mozdulataiból áradó feltétlen nyugalom csak még nyomatékosabbá tett. Hajlékony volt, mint a mézes lép. Csak oda engedett minket beférkőzni, ahova maga is akarta, és ezen a sarokban lévő székre gondosan felaggatott SS-egyenruha sem változtatott semmit. Engem is elfogadtak. Nem voltam tőlük rosszul, mint ahogy azt eredetileg gondoltam, mikor Johanna kézenfogott, és csitítóan azt mondta: „Kapsz utána enni, sokat, nagyon sokat, meglátod.” Azt gondoltam, hogy utána egyetlen dolgot kaphatok, hurkot a nyakam köré, de Johanna megnyugatott, hogy némelyik halálfejes számára ugyanolyan vonzó vagyok, mint ő, ha nem még vonzóbb, úgyhogy biztos nem ölnek meg azonnal. A helyzet kettőssége, amikor is azért kínálom fel magam, hogy túléljek, hogy élelemhez jussak és hogy legalább íly módon szerethessem azt a nőt, akinek a megszállotja voltam... valahol ehelyütt kezdett a lelkem minden mögött kétszeres görbe tükröt keresni.
    Soha nem mondta ezen éjszakák során, hogy szeret, vagy hogy szeretné, ha mindent túlélnénk, nem mosolygott, nem volt szomorú. Egyszerűen nyugodt volt. A nyugalma nemcsak engem nyűgözött le, hanem az uniformist viselő, rémült, pattanásos fiatalembereket is, akik hozzánk hasonlóan szintén nem mehettek sehova. Azt gondolom, Johanna szemei őket is hazavezették a Berlin környéki erdőkhöz, a sekély, hideg tavakhoz. A legvégén, amikor már minden húr túlfeszült, Johannának erőt kellett gyűjtenie, és táncolnia kellett. Mindenki erre a pillanatra várt, gyűrött lepedőkön feküdtünk átkulcsolt térdekkel, és epekedtünk a tánca után, amihez mindig valami érthetetlen dalt mormogott. Dallama éjjeli madarak rikácsolására emlékeztetett. Viperák sziszegése és villámcsapás következtében megboldogultak sikoltása. A tábort és a fagyott fészkeket övező mocsarak forró lehellete volt. Mezítláb táncolt hosszú, széles szoknyában, ami folyton lecsúszott túlságosan vékony csípőjéről. Ringatta derekát, szája helyett körkörös mozdulatokat leíró csípőjével kiáltott. Sokkal érzékibb volt, mint mikor beléhatoltak a férfiak, ezekben a pillanatokban egyiküknek sem volt bátorsága megközelíteni ezt a derekat. Úgy bámultunk rá, mint egy kobrára, egy mérgeskígyóra, aminek társaságában észnél kell lennie az embernek, s ami feltárja előttünk az örök élet és a végtelen halál titkát.

III.

Az egyik táncot követően a rangosabb tisztek úgy döntöttek, hogy Johanna még jósolni is fog a tenyerükből. Nem tudott németül, így nekem kellett tolmácsolnom. Teljes komolysággal vette kezébe a tenyereket, amik azelőtt legyilkolták és megkínozták családját, őt magát megverték és meggyalázták, és kivétel nélkül mindnek nagyon baljós jövőt jósolt. Azt hittem, utána rögtön megölik, azt gondoltam, hogy ilyen jövendölés csak dühödt visszatetszést válhat ki. „A halál vagy közel van, vagy távol,” mondta, mikor csehül rászóltam, hogy legyen óvatos, és hogy legalább találjon ki valami derűlátóbb részletet. „Ezekben a tenyerekben azonban mindig közel látom, nem tehetek róla,” mondta rám mosolyodva, majd hozzátette: „Most te jössz.” Átjárt a hideg. Nem akartam, soha nem akartam megtudni, mi lesz velem. Ráadásul biztosra vettem, hogy Johanna valóban látja a jövőt. Képességeit a tábor kegyetlenségei, az éhség és a szexuális túlkapások csak fokozták. Odanyújtottam neki a tenyerem. „Hozzánk hasonlóan te is meghalsz, de közel sem olyan hamar. Halálod szabad halál lesz. Senki nem fog rákényszeríteni, a sorsod sem.” Csodálattal a szemében rám tekintett, és hitetlenkedve újból a tenyérvonalaimat tanulmányozta. „Halálod csak a tiéd lesz.”
    Furcsamód nem ölték meg. Hogy hányszor osztozkodtam Johannán és Johanna rajtam azokkal a szőke férfiakkal, már nem emlékszem. Mindig az utolsó táncra vágytam, amikor a többiekkel együtt nézhettem őt, és tudtam, hogy abban a pillanatban nem hallani majd sem üvöltést, sem lövéseket, tudtam, hogy akkor egyetlen fogoly sem hal majd meg.  



Uploaded byBarna Otilia
Source of the quotationA sárga szemek hazavezetnek

minimap