This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pilátová, Markéta: A sárga szemek hazavezetnek - A bosszú (Žluté oči vedou domů - Pomsta in Hungarian)

Portre of Pilátová, Markéta

Žluté oči vedou domů - Pomsta (Czech)

[ Marta ]

Zase jsem v Paulu. Zase si hlídám každé ohlédnutí. Nikomu se nedívám do očí, abych na sebe neupoutala pozornost. Lena říkávala: „V Paulu je to stejný jako na farmě, když se nějakýmu bejkovi nebo psovi podíváš do očí, je to výzva k boji, a v tý betonový spleti je to úplně stejný, oční kontakt v nějaký zapadlý uličce v Paulu, to je to nejhorší, co můžeš vyzkoušet.“ Kam jen to jde, jezdím autem a žebravým dětem vždycky strčím do ruky bonbony. Ty si aspoň můžou sníst a nemusejí je večer odevzdat svým břichatým matkám. Uzavřel se kruh, nebo je to jen další pokračování jiného sedmiletého kruhu, v němž hledám, kam se vrtnout?
    Paní Hrubešová, ta co jsem jí zatlačila oči, měla pěkný pohřeb. Sešel se na něm celý klub Nový Slovan. Všechny tety a báby, co paní Hrubešovou léta pomlouvaly a ona je.
V Novém Slovanu nikdo nebyl dost decentně oblečený, dostatečně bohabojný, věrný nebo správně bohatý. „Víte, že se ta Vaňková, no ta, co o ni žádný chlap nikdy ani
nezavadí, v noci koupala úplně nahá v bazénu hned se dvěma?… Asi si to může dovolit!“ Takové věty, vyřčené napůl šeptem a za pomoci našpulených rtů obtažených drolivou rtěnkou, byly jen malou nevinnou ukázkou jejich kreativity. Všechno, co si kdo přál, sloužilo za potravu
květnatým pomluvám a ty zase živily mozkové buňky stárnoucích žen. Bylo to takové nebezpečné, ale zdravé perpetum mobile, jež udržovalo po desetiletí v chodu malý ostrůvek češství uprostřed barbarských tropů.
    Lenochod se svým kuchařem začali být po dvou týdnech na obtíž. Kuchař si totiž začal představovat, že by si mne vzal. Nechápe, že mu nějaká holka mohla pomoct prostě jen tak, že se to nestalo kvůli tomu, že potřebuje manžela. Navíc pekelně žárlí, a když jsem mu řekla, že mám v Praze přítele, odvětil, že by si rád otevřel malou vývařovnu a že nejlepší by bylo k tomu
použít peníze mé mámy. Zajímavý exemplář macho total, co si žádný omyl nepustí k tělu. To, že vypadá jako právě vylíhnutý troll a nemá ani vindru, mu nebránilo v přesvědčení, že budu opravdu šťastná, když se o mne postará. Lenochoda jsem tedy strčila do velké dřevěné krabice a vypravila s Maruškou k Leně na farmu. Kuchtíka jsem odporoučela do hostinského pokoje
k Novým Slovanům, ať se o něj pro změnu stará někdo jiný. Máma samozřejmě vůbec není nemohoucí, ale ostatní tety ano, a tak pracuju jako dobrovolná převoznice z kostela do klubu a učím se na maturitu. Tu opravdovou, jak říkala Luiza. Máma nad tím ohrnuje nos a nechápe, k čemu by mi to mohlo být dobré. „Ty chceš, aby ti uznávali papír ze školy ti komunisti v Praze?“
Neposlouchala jsem ji. Už dávno jsem ji neposlouchala, přesto ozvěna těch jedovatých plivanců vždycky někde zůstávala. Chtěla jsem zpátky za Modroočkem a zároveň jsem se doma prostě cítila doma. Znala jsem bar na rohu, pachy spojující okolní slumy a naši drahou čtvrť, dopravní zácpy, které se řídily svými vlastními navyklými zákonitostmi, policajty v těžkých černých
botách a modrých baretech snídající na rohu, co po snídani třeba zastřelí ve vedlejší ulici překupníka drog. Malí kluci, kteří venčili za pár centů zaneprázdněným majitelům psy, mě pokaždé zdravili už zdálky a já v tom spatřovala jakousi záruku, že se mnou svět má přeci
jen nějaké úmysly. Zvláštní bylo, že v mnohem menší Praze jsem si připadala zaměnitelná téměř neustále. I když jsem do sídlištního stánku chodila pro cigarety každý den, nikdo se mě nikdy nezeptal: „Tak co, Petry jako vždycky?“
    Pak přišel tenhle mail a já celá roztřesená chodila po Moemě a málem si vypíchla oko bambusovým šlahounem.

Ahoj Marto,
píšu, protože mi prostě chybíš. Já vím, že jsem Tě naštval, a ty moc dobře víš, že jsem Ti poslal po Luize nejmíň deset omluvných dopisů. Závidím vlastnímu tátovi, že má teď prima ženskou a že si s ní rozumí, a hlavně že ji má u sebe. Ty jsi daleko. Ani nevím, jestli spolu vlastně
ještě chodíme, nebo jsi to definitivně zabalila. Já ne. A taky vím od Marušky (píšeme si docela často), že už ti chybí jen poslední písemka a můžeš udělat tu zatracenou maturitu, co jsme se kvůli ní málem rozešli. Já se teda s nikým nerozešel. Snad nemáš žádného nového chlapa.
Maruška psala, že nemáš. To mi sakra taky nemůžeš jako ona občas psát o tom, jak společně vaříte knedlíky a zdobíte je fialově proužkovanými květy a pozorujete zelené papoušky, co baští červené bobule na zelených palmách? Chtěl bych, aby ses vrátila. Prostě bych to hrozně chtěl.
Našel jsem Ti místo pomocné terapeutky v blázinci, myslím, že by ses na to hodila. Umíš poslouchat lidi, umíš je utěšovat, umíš se prostě do lidí vcítit. Je to náročné, musela by sis ještě po té maturitě dodělat nástavbu a pak třeba i vysokou, ale Ty bys to určitě zvládla. Taky bys mohla pacienty poslouchat a u toho plést ty svoje ptačí šály. Co ty na to? Přijedeš? Kdy?
Líbám Tě úplně všude! Vláďa

Zajímavý, jak lidi kolem milujou, když mi můžou chystat budoucnost. Takže nástavba a pak vysoká. Šály jako koníček. Příjezd zpátky. Ta jeho jistota. Taky bych si
chtěla být něčím někdy tak jistá. Pak jsem si vzpomněla na Lenu. Na to, že věci mají být dokonalý. Položila jsem sama sobě těžkou otázku. Jsem teď v Paulu. Je to dokonalý? Je to fajn, ale dokonalý to teda není. Chybí mi Vladimír, přestože mám vztek na tu jeho jistotu ohledně
mého štěstí a vzdělání. Chybí mi sníh, šedá obloha ztěžklá mraky. Zvonění kostelů. Barokní patos. Všechno to přeplácané minulo. Potěžkávám Paulo a Prahu. Kladu je na pomyslnou váhu. A najednou jsou v rovnováze. Tak zkouším psát seznam pro a proti. Učila mě to máma. Dělala si vždycky tyhle seznamy a pak se podle nich rozhodovala. V mém seznamu je asi pět
pro a pět proti.
    Maruška mi poradila, že mám odjet a mámu vzít s sebou. Tohle už mě pěkně dlouho nenapadlo. Chvíli o tom uvažuju. Jako tolikrát. Vzpomínám si, jak máma vždycky potahovala z cigarety a vykřikovala: „To jako mám jet do Prahy a sednout si pak u Vltavy a brečet
štěstím, jak je to tam všechno krásný? Ani za nic!“ Dřív jsem o tom nepřemýšlela doopravdy, protože jsem Česko dobře neznala. Teď vím, že by se tam máma možná nakonec přece jen hodila. Mohla by ty svoje jedovatosti střílet mnohem libovolněji než v Paulu. V Česku by
ji lidi víc chápali, protože hodně z nich se jí podobalo. Představuju si, jak odjíždím a místo kufrů s sebou vláčím mámin vztek. A ona se mnou najednou jet chce. Žádný křik ohledně brekotu u Vltavy. A co kdyby byla máma moje opravdu první pacientka? Secvaklo mi to, jako když ozubené kolečko zapadne pěkně ukázněně do drážky miniaturního strojku vyrobeného nanoskřítky.
Ano, třeba by to šlo. Brát ji jako pošahanou starou paní, s níž musím mít „profi“ trpělivost. A bude to zkouška Vladimírovy lásky a oddanosti. Takovou tchyni jen tak nenajdeš. Konečně mě napadla vhodná pomsta.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherTorst
Source of the quotationŽluté oči vedou domů, Torst, 2007
Bookpage (from–to)144-147
Publication date

A sárga szemek hazavezetnek - A bosszú (Hungarian)

[Marta]

Ismét São Paulóban vagyok. Ismét ügyelek minden pillantásomra. Senkinek nem nézek a szemébe, hogy ne vonjam magamra a figyelmet. Lena szokta mondani: „Paulóban olyan, mint a farmon. Ha egy bikának vagy kutyának a szemébe nézel, az párbajra hívás, és ez ebben a betonrengetegben is pont így működik. A legrosszabb, amit megtapasztalhatsz, az a szemkontaktus Pauló valami félreeső utcájában.” Ahová tudok, autóval járok, és a kolduló gyerekek kezébe mindig cukorkát csúsztatok. Azt legalább megehetik, és nem kell este leadniuk a terebélyes anyáknak. Bezárult a kör, vagy ez csak folytatása egy újabb hét éves ciklusnak, amiben keresem, hogy merre vegyem az irányt?
    Hrubesnének, akinek lecsuktam a szemét, szép temetése volt. A teljes Új Szláv klub képviseltette magát. Az összes néne és vénasszony, akik évekig panaszkodtak Hrubesnére, és viszont. Az Új Szlávban senki nem volt túl decensen kiöltözve, senki nem volt eléggé istenfélő, odaadó vagy helyesen gazdag. „Tudják, hogy a Vaňková, az, akibe még véletlenül sem botlik bele egyetlen férfi sem, éjszaka teljesen meztelenül fürdött a medencében mindjárt kettővel?... Úgy tűnik, megengedheti magának!” Az ilyen mondatok, amik félig suttogva hagyják el a lemálló rúzzsal körbekent ajkakat, csak apró ízelitőül szolgálnak kinyilatkoztatójuk kreativitásáról. Bármi, ami után valaha is bárki áhitozott, burjánzó pletykák martalékává vált, hogy aztán stimulálhassák a korosodó asszonyok agysejtjeit. Amolyan veszélyes, mégis egészségesnek mondható perpetuum mobile volt az egész, melynek hagyománya évtizedeken keresztül megörződött a barbár trópusokon a csehség szigetecskéinek áramában.
    A lajhár és a szakácsa két hét után kezdtek az idegeimre menni. A konyhamester ugyanis fantáziálni kezdett arról, hogy feleségül venne. Nem képes felfogni, hogy egy lány egyszerűen csak úgy segített neki, hogy nem azért tette, mert férje van szüksége. Ráadásul pokolian féltékeny, és amikor mondtam neki, hogy Prágában van barátom, azzal vágott vissza, hogy szívesen nyitna egy pici kifőzdét, és az lenne a legjobb, ha erre a célra anyám pénzét használnánk. A magát tévedhetetlennek hívő macho total figyelemre méltó mintapéldánya. Az, hogy egy újszülött troll érzetét kelti az emberben, és mindehhez nincs egy fityingje se, nem ingatja meg a bizonyosságát arra vonatkozóan, hogy valóban boldog leszek, ha majd ő gondoskodik rólam. Úgyhogy a lajhárt bedugtam egy nagy faládába, és Maruška elvitte Lénához a farmra. A kuktát átirányítottam az Új Szlávokhoz a vendégszobába, törődjön vele a változatosság kedvéért valaki más. Az anyám természetesen nem magatehetetlen, de a többi nénike igen, úgyhogy a templom és a klub között önkéntes révészként tevékenykedek, plusz az érettségire készülök. Az igazira, ahogy azt Luiza szokta mondani. Anyám ezen mindig felkapja a vizet, és nem érti, mi hasznát vehetném a dolognak. „Neked fontos az, hogy Prágában azok a kommunisták elismerjék az iskolai bizonyítványod?” Rá se hederítettem. Már rég nem hallgattam, miket beszél, mégis, a mérges köpesek visszhangja valahol mindig elraktározódott bennem. Valami húzott vissza a Kékszeműhöz, ugyanakkor mégiscsak otthon éreztem otthon magam. Ismertem a sarkon lévő bárt, a környező nyomornegyedeket és módos környékünket egyesítő bűzfelhőt, a saját szabályrendszer alapján működő közlekedési dugókat, a sarkon reggeliző, nehéz fekete bakancsot és svájci sapkát viselő rendőröket, akik reggelijük végeztével talán agyonlőnek egy dílert a mellékutcában. Az időhiányban szenvedő ebtulajdonosok kutyáit pár centért sétáltató fiatal kölykök mindannyiszor már messziről integettek, ami nekem egyfajta biztosíték volt arra nézve, hogy a világnak mégiscsak van valami célja velem. Furcsa, hogy a sokkal kisebb Prágában szinte egyfolytában pótolhatónak éreztem magam. Noha minden nap elcaplattam a lakótelepi trafikoshoz cigiért, mégse kérdezte meg soha: „A szokásos Petra lesz?”
    Aztán jött ez a mail, és én remegve járkáltam a Moemában, s majdnem kiszúrtam a szemem egy bambuszindával.

Szia Marta,
Azért írok, mert egyszerűen hiányzol. Tudom, hogy dühös vagy rám, de Te nagyon is tisztában vagy azzal, hogy már vagy tíz bocsánatkérő levelet küldtem Luizán keresztül. Irigylem a saját apámat, hogy jó nője van, akivel boldog, és akit főleg maga mellett tudhat. Te messze vagy. Nem is tudom igazából, hogy egyáltalán járunk-e még, vagy már végleg pontot tettél a dolog végére. Én nem. Azt is tudom Maruškától (elég gyakran írunk egymásnak), hogy már csak az utolsó írásbelid hiányzik, és végre leteheted azt a fránya érettségit, ami miatt majdnem szétmentünk. Én a magam részéről senkivel nem szakítottam. Remélem, nincs új fiúd. Maruška azt írta, nincs. A szentségit, nem tudnál te is, ahogyan ő, lekörmölni nekem néhány mondatot arról, hogy hogyan főztök együtt knédlit, és díszititek lilásan csíkozott virágokkal, vagy hogy hogyan figyelitek a zöld pálmákon piros bogyókat szemezgető zöld papagályokat? Szeretném, ha visszajönnél. Szörnyen vágyom rá. Találtam neked állást a pszichiátrián, mint segédterapeuta, szerintem neked való munka. Meghallgatod az embereket, megnyugatod őket, egyszerűen képes vagy beleélni magad a helyzetükbe. No persze, nem lesz könnyű, mert az érettségi után el kellene végezned egy szakirányú képzést, meg talán egy egyetem is jól jönne, de Neked ez biztos nem jelentene semmi problémát. Hallgathatnád a betegeket, és közben köthetnéd a madaras sálaidat. Mit szólsz? Hazajössz? Mikor?
                            Csókollak mindenütt! Vláďa

Érdekes a környezetemben lévők szeretete, valahogy ez együtt jár számukra a jövőm megtervezésével. Tehát szakirányú képzés, aztán egyetem. Sálak hobbi szinten. Hazatérés. De biztos a dolgában! Én is szívesen éreznék ilyen mértékű bizonyosságot legalább néhanapján, valamivel kapcsolatban. Aztán eszembe jutott Lena. Az, hogy a dolgonak tökéletesnek kell lenniük szerinte. Feltettem magamnak egy nehéz kérdést. Most Paulóban vagyok. Tökéletes itt? Nem rossz, de tökéletesnek nem mondanám. Hiányzik Vladimír annak ellenére, hogy dühít a bizonyosság, amivel megtervezi az én boldogságomat és az én iskoláztatásomat. Hiányzik a hó, a szürke égbolt és az elnehezülő felhők. A templomi harangszó. A barokk pátosz. Minden túlcicomázottság a múltté. A mérleg egyik serpenyőjében Pauló, a másikban Prága. Teljes az egyensúly. Próbálok listát írni érvekről és ellenérvekről. Anyámtól tanultam. Mindig készített egy ilyen listát, és az alapján döntött. Az én listámon az érvek-ellenérvek aránya 5-5.
    Maruška azt ajánlotta, menjek, és anyámat vigyem magammal. Na ez már rég nem jutott az eszembe. Foglalkoztat a gondolat, mint már annyiszor. Eszembe jut, ahogy anyám mindig beleszívott a cigibe és rikácsolni kezdett: „Mármint szerinted Prágába kellene költöznöm, hogy a Moldva partján ücsörögve sírhassak a boldogságtól, hogy ott mennyire gyönyörű minden? Felejtsd el!” Régebben ezen nem agyaltam túl sokat, mert nem ismertem igazán Csehországot. Most már tudom, hogy anyám talán mégiscsak jól ellenne ott. Sokkal szabadabban adhatná ki magából a mérgét, mint Paulóban. Csehországban nagyobb megértésre találna, mert sok hasonszőrűre lelhetne. Elképzelem, ahogy útra kelek, és bőrönd helyett anyám dühét cipelem magammal. Ám ő egyszerre csak menni akar. Semmi visítozás a Moldva-parti könnyhullatást illetően. Mi lenne, ha anyám lenne az első igazi páciensem? Összeállt a kép. Mint mikor a nanotörpék által összeeszkábált miniatűr szerkezetben a fogaskerék példásan a helyére ugrik. Igen, lehet, hogy nem is rossz ötlet. Ütődött vénasszonként kezelni, aki mellett profi mód türelmesnek kell lenni. Ezzel próbára teszem Vladimír szerelmét és odaadását is. Ilyen anyóst keresve sem talál magának az ember. Végre eszembe jutott az adekvát bosszú.



Uploaded byBarna Otilia
Source of the quotationA sárga szemek hazavezetnek

minimap