This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pilátová, Markéta: A sárga szemek hazavezetnek - Hrubešné nem jött el teázni (Žluté oči vedou domů - Paní Hrubešová nepřišla na caj in Hungarian)

Portre of Pilátová, Markéta

Žluté oči vedou domů - Paní Hrubešová nepřišla na caj (Czech)

I.
Paní Hrubešová nepřišla do klubu na čaj. Bylo k poledni a všechny dámy se jako obvykle shromáždily v přední místnosti nad větrníky s červenou třešničkou bez pecky. A paní Hrubešová nikde. Bylo to divné, protože za těch padesát let, co žije v Sao Paulu, nevynechala ani jednou. Jenže tady není. Nasednu tedy do auta a jedu se podívat, co s ní je. Nebydlí daleko, a tak za pár minut buším na její dveře. Nakonec je musíme s domovníkem vyrazit, protože nikdo neodpovídá. Paní Hrubešová leží v posteli a je celá pomuchlaná a mrtvá. Jsem praktická, a tak si pomyslím, že než přijede její syn, paní Hrubešová určitě ztuhne a do rakve bude muset tak pomačkaná. Rychle najdu v staré, poctivě smontované skříni plné kuliček proti molům černé hedvábné šaty. Navleču je na paní Hrubešovou a zatlačím jí oči. A mám pravdu, než syn přijel, trvalo to dlouho a paní Hrubešová celá ztuhla.
Nacházím se takřka na přelomu sedmiletého období. Tak jak nás to učili ve waldorfské škole v nóbl čtvrti a měli zřejmě pravdu. Každých sedm let se mění osobnost člověka, nebo se mu mění život, což souvisí. Můj život se změnil v jakousi parodii na pečovatelku pro staré lidi. Tedy potom, co jsem se vrátila po dvou letech z Prahy. Mojí mámě, o kterou se starám, je najednou skoro osmdesát a tety z klubu Nový Slovan, s nimiž jsem se vídala každou středu v měsíci, jsou najednou staré babky, které mi volají domů a chtějí někam odvézt, něco přivézt nebo si povídat. Takže jezdím, povídám si a zatlačuji oči mrtvolám. To je tedy můj život. Ten, co žiju teď. Neměla jsem se sem vracet. Nebo měla? Jak jsem ale mohla přinutit mámu, díky které pobírám každý měsíc rentu, aby se odstěhovala do Evropy? Do Česka, do Prahy, do poměrů, kterým nerozumí? Nemám sílu s ní bojovat, ani nechci, nemám její vyřídilku, její způsoby, její gesta a její argumenty. Tak jsem zase tady. Zase se bojím jít do banky, aby se na mé auto nepřilepili motorkáři, co si dávají znamení, nejeli se mnou až domů, nepřiložili pouličnímu vrátnému, co nám hlídá domy, k hlavě kvér a nedonutili mě dát jim všechno, co jsem vybrala, jako se to stalo onehdá sousedům. Zase vnímám cukrovou vůni melounů na trhu, úsměvy všech kolem, lehkou tenzi dusného jara, jím ovoce, které jsem si v pražské zimě představovala ve snu. Jsem zase tady. Zase. Prodírám se smradem z tisíců fabrik, chodím povinně volit, uvažuju, jestli je můj pes dostatečně ostrý, aby odehnal všechny, kdo se ke mně přiblíží, vozím babičky na trh a zpátky a poslouchám máminy čím dál zmatenější antroposofické teorie.
Moje dilema vlastně není moje dilema. Prostě jsem ho zdědila. Vrátit nevrátit, to jsem slyšela milionkrát, milionkrát stejné pochyby, stejné výčitky, stejné nářky po rodné hroudě, a zároveň ten těžko definovatelný odpor k ní. Moje rodná hrouda je Sao Paulo a jejich zase byla Praha, nebo Zlín, nebo Brno, nebo Plzeň nebo jak se všechna ta mytická místa jmenují.

II.
Matka byla blondýnka s malým zadkem a svářečskou kuklou. Tu si nasazovala, aby předváděla dělníkům v brazilských továrnách tvrdost ocele, kterou prodával můj otec. Byl to reklamní trik a zaručeně fungoval, protože když sem v osmačtyřicátém přijeli, bylo Sao Paulo díra, co neměla ani milion obyvatel. A z toho milionu jich bylo víc jak tři čtvrtiny velkých chlapů s ohromnou schopností považovat blondýnu za Pannu Marii nebo Máří Magdalénu. Tak moje matka svařovala, otec prodával, ale protože to byl víc účetní než podnikatel, začal své Panně Marii počítat i gramy masa na žrádlo pro psa. To by nebyla máma, aby se z takových počtů nevyvlíkla. Dovezl ji sem, zachránil před komunisty a myslel si, že mu bude vděčná tak, jak to viděl u brazilských ženských. Jenže se přepočítal, máma místo vděku zahodila svářečskou kuklu a červené boty na podpatku, v nichž celou tu svářečskou parádu v přímém přenosu předváděla, a udělala se pro sebe. Nejdřív se rozvedla, pak si navlékla montérky a začala v jedné garáži prodávat nářadí. Ještě než dala svému účetnímu kopačky, prohlásila, že od něj už nic nechce. Nechala mu všechno, nástrojařskou fabriku, ponky a nevzala si ani tu proslavenou kuklu.
Začala pomalu, ale všechno jí kvetlo pod rukama, chlapi se jí báli, protože sice pořád byla blondýna s malým zadkem, ale taky se z ní stala jejich šéfová, co jim dává na chleba pro jejich ženské, co jsou jim vděčné.
Můj život nějak nedrží pohromadě, protože z neustálého přemítání, jestli jsem doma tady nebo tam, nějak vyklouzl jeho smysl. Tedy nejsem šťastná. Matka byla a asi určitě ještě pořád je, i když všechny kolem sebe uráží a vždycky hledí hlavně na to, aby byli lidi kolem ní
pěkně v lati a o stupínek níž. Její posedlostí je „úroveň“, tohle slovo používá nejčastěji. Sao Paulo má úroveň, Praha nestojí za nic, ale má taky trochu úroveň, tenhle
obchoďák ji nemá a tamten zase jo. Nenávidím ji za to, jak je ve své aroganci šťastná.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherTorst
Source of the quotationŽluté oči vedou domů, Torst, 2007
Bookpage (from–to)9-11
Publication date

A sárga szemek hazavezetnek - Hrubešné nem jött el teázni (Hungarian)

I.
Hrubešné nem jött el a klubba teázni. Már dél felé járt, és az asszonyok, ahogy mindig, az előtérben gyülekeztek kimagozott  piros cseresznyével díszített képviselőfánkjaikkal.  Hrubešné sehol. Ez felettébb különös volt, mert ötven éve, amióta São Paulóban él, egy alkalmat sem mulasztott el. Márpedig itt nincs. Nem lakik messze, úgyhogy néhány perc múlva már az ajtaján dörömbölök, amit végül a házmesterrel be kell törnünk, mert senki nem reagál. Hrubešné az ágyban fekszik meggyűrt ruhában és holtan. Gyakorlatias vagyok, így gondolok arra, hogy mire a fia ideér, Hrubešné minden bizonnyal megmerevedik, és akkor ilyen gyűrötten kerül a koporsóba. Gyorsan kerítek a régi, precízen összeszerelt, molyirtó golyókkal teletömött szekrényből egy fekete selyemruhát, Hrubešnére adom és lezárom a szemeit. Igazam volt, eltartott egy darabig, mire a fia ideért, Hrubešné addigra teljesen megmerevedett.
    Egy hétéves ciklus fordulópontján vagyok. Ahogy azt tanultuk az előkelő negyedben lévő Waldorf iskolában, és nyilván igazuk volt. Minden hét évben megváltozik az ember személyisége, vagy az élete, ami tulajdonképpen összefügg. Az én életem egy idősgondozó karikatúrájává változott. Mármint azután, hogy két év elteltével visszatértem Prágából. Az anyám, akiről gondoskodom, egyszerre majdnem nyolcvan éves, az Új Szláv klub nénikéi pedig, akikkel szerdánként találkoztam, hirtelen vénasszonyokká lettek, akik telefonálnak, ha valahova el akarják vitetni magukat, valamire szükségük van, vagy egyszerűen csak társalogni támad kedvük. Ennélfogva vezetek, társalgok és halottak szemeit csukogatom. Erről szól az életem. Az, amelyiket most élem. Nem kellett volna visszajönnöm. Vagy mégis? De hogy tudtam volna rákényszeríteni anyámat, akinek köszönhetően havonta járadékot kapok, hogy elköltözzön Európába? Csehországba, Prágába, olyan körülmények közé, amikről fogalma sincs? Nincs erőm harcolni vele, és nem is akarok. A nyelvem sincs úgy felvágva, mint neki, és nem tudok úgy sem gesztikulálni, sem vitatkozni, mint ő. Ezért megint itt vagyok. Megint rettegek elmenni a bankba, mert félek, hogy egymásnak jelzéseket adó motorosok ragadnak rám, és egész a hazáig kísérnek, hogy a házainkat örző utcai portás fejéhez szegezzék a stukkert, és mindent elszedjenek tőlem, amit felvettem a bankból, ahogy ez némelyik szomszéddal megesett. Újra érzem a piacon a dinnyék édeskés illatát, észlelem a járókelők mosolyát, a fülledt tavasz könnyed feszültségét, és olyan gyümölcsöket eszek, amiket télen Prágában az álmaimban láttam. Megint itt vagyok. Újra. Gyárak ezrei által kibocsátott bűzfelhőn verekszem keresztül magam nap, mint nap, kötelező jelleggel járok választani, azon elmélkedem, hogy a kutyám elég rátermett-e ahhoz, hogy távol tartson mindenkitől, aki a közelembe merészkedik, nagymamákat fuvarozok a piacra és vissza, és hallgatom anyám egyre zavarodottabb antropozófiai teóriáit.
    Az én dilemmám valójában nem is az én dilemmám. Egyszerűen csak örököltem azt. Hazatérni, vagy mégse, milliószor hallottam. Milliószor ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a bűntudat, ugyanaz a siránkozás a hazai föld után, ugyanakkor az a nehezen megfogalmazható ellenérzés vele szemben. Az én szülőföldem São Pauló, az övék Prága, Zlín, Brünn, Pilzen, vagy mi a nevük ezeknek a misztikus helyeknek.

II.
Anyám kis fenekű, szőke nő volt hegesztő sisakkal, amit akkor tett a fejére, mikor a brazil gyárakban az apám által árult acél keménységét szemléltette a munkásoknak. Reklámfogás volt, ami garantáltan működött, mert mikor negyvennyolcban megérkeztek, São Pauló egy egymillió lakosú kis lyuk volt. És ennek a milliónak legalább a háromnegyedét óriási fickók tették ki, akik előszertettel látták a szőke nőben Szűz Máriát vagy Mária Magdolnát. Anyám hegesztett, apám kereskedett, de mivel a könyvelői véna erősebb volt benne, mint a vállalkozói, még a kutyáknak szánt húst is kezdte grammra pontosan kiszámolni. Anyámra azonban nem jellemző, hogy a számtani műveletek fogságában jól érezné magát, gyorsan kivonta magát a forgalomból. Apám magával hozta Brazíliába, megmentette a kommunisták karmai közül, és azt gondolta, hogy olyan hálával fogja körbe lengeni, ahogy azt a brazil nőknél látta. Ám elszámolta magát, anyám hála helyett sutba vágta a hegesztő sisakot és piros magassarkúját, amikben a hegesztő-parádét alakította, és a saját lábára állt. Először elvált, aztán munkaruhába bújt, és szerszámokat kezdett árulni egy garázsban. Még mielőtt lapátra tette volna könyvelőjét, kijelentette, hogy már semmire nem tart igényt. Mindent meghagyott neki, a szerszámgyárat, a munkaasztalokat, még azt a nevezetes sisakot sem vitte magával.
    Lassan jött bele, de minden kivirágzott a kezei alatt. A férfiak tartottak tőle, mert bár még mindig ugyanaz a kis fenekű szőke nő volt, de egyben immár a főnökük is, akitől a kenyérrevalót kapták asszonyaik számára, akik ezért hálásak neki.
    Az életem valahogy szétesőben van, mert az állandó töprengés következtében, hogy itt vagy ott van-e az otthonom, elveszett az értelme. Egyszóval nem vagyok boldog. Az anyám az volt, és biztos még most is az, még akkor is, ha mindenkit sérteget maga körül, és elsősorban azt nézi, hogy körülötte lévők mind egy szinttel lejjebb legyenek nála. A „színvonal“ megszállottja, ezt a szót használja leggyakrabban. São Pauló színvonalas, Prága egy fabatkát sem ér, de azért nem teljesen színvonaltalan, ennek a kereskedőnek nincs „nívója“, amannak megint van. Gyűlölöm, ahogy a maga arroganciájában boldog.



Uploaded byBarna Otilia
Source of the quotationA sárga szemek hazavezetnek

minimap