This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Jergl, Ivan: Ma szép napunk lesz (Dnes bude pěkný den in Hungarian)

Dnes bude pěkný den (Czech)

Probudil ho jako obvykle zářivý obdélníček, který se za svítání objevoval na stěně vedle lůžka. Posunul si pomalu levou ruku na prsa. Pravou nahmatal pásek s hodinkami, jež mu sklouzly až kamsi k lokti, a stáhl je zpět na tenké zápěstí. Přes rozmazanou siluetu nosu rozeznal ciferník. Jsou teprve čtyři třicet. Vzplanula v něm tichá radost. Všichni kolem ještě
spí. Na oblékání bude mít času habaděj.
Pohlédl oknem ven a musel přivřít oslněné oči. Sluneční novorozeně si hovělo na podušce z posledních kalných závojů tmy, která se kvapem vsakovala do les . Nakonec zůstalo jako fakír na špičkách smrků a zkusmo vrhalo paprsky do zenitu. Až se některým zachytí, začne se přitahovat vzhůru a nepřestane dřív než v poledne. Také se tak kdysi posazoval. Přitahoval se za šňůru uvázanou v nohách postele.
Bude nádherné. Určité se půjde k rybníku.
Převalil se nemotorně na bok a pokusil se vzepřít na pravý loket. To si mohl myslet. Napoprvé se mu to nikdy nepodařilo. A to už je měsíců, co takhle vstává! Začal se rozhoupávat. Jednou, dvakrát a znovu, se konečně vymrštil do sedu. Odfrkl si, a zatímco odpočíval po tomhle nadlidském úsilí, klouzal zrakem po společném pokoji.
Trčel tu, jediné ranní ptáče, jako pruhovaný kůl uprostřed bílých plání pokrývek a polštářů. Každý si po libosti chrní, pomyslil sin a chtělo se mu s nepředstavitelnou touhou buchnout zpátky na polštář.
Buchnout s oním pocitem slastné bázlivosti, jako kdyby se nazad převracel přes zábradlí balkonu do hluboké propasti ulice. Každý večer se tak ukládal. Jenom jednou patné odhadl místo dopadu a rozbil si zátylek o čelo lůžka.
Zatřásl odmítavě hlavou nad představou zahřáté podušky a zimomřivě zažíval. „Když má někdo svalovou atrofii, musí cvičit.“ Ach, tohle připomínání měl tak hrozné rád! S nechutí přivlekl ruce k nejspodnějšímu knoflíku pyžama a rozepnul ho. Nebylo mu jasné, proč u postele naproti leží jedna jeho bačkora a tři k sobě naprosto nepatřící trepky. Hned si však
vzpomněl na pravidelnou večerní přestřelku a opatrně, aby nepozbyl rovnováhu, se naklonil nad uličku. No jo, půjčili si obě.
Zbýval knoflík pod bradou. Poslední a nejobtížnější čerstvě přišitý na krátkém tvrdém krčku. Vztekal se sám na sebe, že večer zapomněl říct, aby mu ho nezapínali. Kdoví, zda se mu podaří přeskočit prsty z límce na lalůček ucha, a pak přeručkovat po vlasech až, nad zátylek a přetáhnout kabátek přes hlavu.
Umiňoval si, že se mu to musí podařit. Jenom tři pokusy má dovoleny. Jen tři' A když mu ruka spadne? Tak...? Nevěděl čím si má nahnat strach, aby to dokázal. Ne, když se mu to nepovede, bude mít celý den smůlu. Z ničeho nebude mít radost. Při jízdě k jeho milovanému
rybníku mu sklapne u vozíku opěrka pro nohy a on...vypadne, zažil to jednou a dodnes si přesně vybavuje ten pocit bezmocného zděšení, kdy v plné rychlosti, tlačen jednorukým Karlem, vyletěl z vozíku a téměř metr si obrušoval tvář po štěrkové cestě. Nikdy nestačil nastavit zesláblé ruce a chránit se.
Znovu pozvedl pravou ruku, vzepjal ji, jak nejvýše jen dokázal, a podepřel si třesoucí se levačkou loket. Prsty se vydaly pomaloučku na pochod po úzké klopě pyžama. Konečně ucítil pod ukazováčkem knoflík. Jen zpolovice se zasunul do dírky, a pak se vzpříčil. Vzmáhala se v něm zlost, ale ovládl se a opět se opřel vší silou do hladkého kotoučku z perleti. Zalomcoval
zuřivé zápěstím a měl pravičku zpátky na klíně. Ještě dvakrát. A pak? Vyhlédl oknem ven a zaznamenal, že slunce již není napíchnuto na špičatých smrcích, ale že už se vznáší dva tři centimetry nad nimi a nebe je tak zářivě modré...
Znovu se mu vrátil ten vzrušivě radostný pocit, jaký v něm zazněl po procitnutí. Nechtělo se mu na žádni mizerný perleťák myslet.
V duchu se rozběhl lehkýma a silnýma nohama k rybníku. Ted' mu už nevadila lesní cesta plná kořenů a maličkých pařízků, o které při jízdě stupátko vozíku nebezpečné zadrhávalo. U přístaviště byl ze všech nejdřív a obsadil si ten nejlepší kajak, ten, co netekl. Podařilo se mu uchvátit poslední celé dvojveslo a v mžiku byl na protějším břehu. Nemusil nedočkavě čekat, až ho přenesou do bachraté pramičky a opřou zády o lavičku, aby náhodou nepřepadl do zelenavé vody.
Z lesního ticha se vyloupl vrkot spěchajícího mopedu. Kuchařka Gábinka. Přelétl očima ložnici. Ted' už to opravdu dokáže. Představoval si, jak se knoflík krásné protáhne dírkou, jako by nic. Jinak... Jinak umře. Byla to těžká vyhrůžka, ale sahal k ní tak často, že skoro pozbyla účinku. Umřít. Šedé a mrazivé slovo. Podíval se do modrojasného okna, až v něm
zatrnulo. Navyklým pohybem zaklepal pro jistotu třikrát na kovovou pelest. Podruhé nahmatal vzpurný knoflík. Pak se najednou vzedmula pokrývka na sousedním lůžku a Honza zašmátral po berlích. Přišlo to tak prudce, že v něm až hrklo leknutím a zbyl mu už jen poslední pokus. Nyní se však o něj čerta staral. Na jediný posunek mu podřimující obličej hmátl pod bradu, odhodil kabátek a podal letní košili. Berličky zadusaly po chodbě, klapla zástrčka záchodu a otevřenými dveřmi táhl z chodby letní jitřní chlad.
Průvan. Nenáviděl průvan. Je to bezohledný surovec. Tehdy, když ještě chodil, prohnutý v kříži vzad,  jako by se spouštěl do cviku zvaného most, tenkrát když ještě chodil, šinul se přes práh pokoje a opíral se o kliku zavíraných dveří. Balancoval za stavu ideální rovnováhy a mohl si proto dovolit delší krok, aniž by riskoval, že se při došlápnutí snese k zemi jako podťatý. Někdo však na opačném konci chodby otevřel dveře a vešel. Dveře se rozběhly průvanem zpět do pokoje. Přikovaný k nim setrvačností prvního stisku kliky, šel poslušně
s nimi, Až padl tváří k pečlivě napastovaným parketám. Brzy potom už se přestal pád bát: posadili ho na vozík pro invalidy.
Honem ponořit obličej do košile. Panovalo v ní zelenavé šero. Doufal, že ji přetáhne přes hlavu že té dřív, než se Honza vrátí. Mezitím, co ruce pochodovaly k límci, zadýchal vnitřek nepříjemné teplým dechem a čekal netrpělivě, až mu košile sklouzne na ramena. V té chvíli však došlo k něčemu, co mělo bit trestem za to, že nedbal dostatečné zákona rovnováhy. Převážil se a jeho obnažený trup, zakončený nahoře zelenou dvouchapadlovou chobotnicí košile, padl do hlubokého předklonu mezi špidlatá kolena. Nestačil ani vykřiknout. Ústa otevřel až ve chvíli, kdy se vyhoupla z košile a zaryla se do suchého povlaku deky.
Uveden znenadání do tak rychlého pohybu,  měl za to, že se stejně rychle a snadno vymrští zpět' ještě zavčas, než mu domnělá síla vyprchá. Napjal se jako struna a zdálo se mu, že už už se pomalu vynořuje, stačí jen za nehet úsilí a zalykavý dech pokrývky zmizí. Bylo to však pouze chtění a klamná paměť starých pocitů, kdy mu ještě svalstvo zad a břicha sloužilo.
Nechtěl tomu věřit, volal k záchraně ruce, ale klesal bezmocné stále hlouběji. Uvědomil si, že nemůže dýchat, ani volat o pomoc. Tlustá pokrývka tlumí jakýkoliv zvuk. Všichni jsou ponořeni do ranního spánku.
Rychle pochopil, že se sám nevztyčí a záleželo mu nyní jen na tom, aby si vytvořil aspoň malou skulinku, kudy by mohl dýchat a vydržet do příchodu sestry s teploměry nebo do Honzova návratu. Pokusil se otočit hlavou, ale lebka byla pevné vklíněna mezi kolena. Pádem zrychlený tep se zprvu usadil, avšak teď se dunivé rozběhl a stále se zrychloval. Zdálo se mu, žé srdce vystoupilo z hrudi, nabobtnalo v hrdle, rozvalilo se v hlavě a dobývalo se bolestivě za hrozného hluku do každé cévy a žilky.
Poplašeně se rozkřičel, ale povlak přikrývky přilnul ještě víc ke chřípí a ústům. Dusil se. Jen prsty, volné a bezmocné, se zarývaly do prostěradla.

Najednou se mu do hrdla zařízl límec košile. Byl tažen vzhůru.
„Co vyvádíš, Čoude?“
„Voblíkám se,“ hlesl s námahou, sotvaže popadl dech.
Pak Honzovy ruce vklouzly zručně pod paže, kalhoty byly nataženy přes kolena, přezky sandál zaklaply.
'“Podruhý nejanči a počkej.“
Seděl na vozíku, už zcela oblečený, a sestra stlala lůžko. Pohybuje se příliš lehkomyslně, nerozvážně. Podepřel si ruku, prsty vypochodovaly ke kapsičce s tužkou, vylovily ji a opět se vrátily do původní polohy. Na pásek od hodinek napsal čtyři tiskací písmen: VNVK. Večer nezapínat vrchní knoflík. Pak pustil rázem všechno z hlavy. Tlačili ho ke snídani.
Jídelna byla skrz naskrz prosvětlena sluncem. Mezi stromy se oslnivě blyštěl plát rybníku.
Měl před sebou nádherný den.





Uploaded byBarna Otilia
PublisherOkamžik
Source of the quotationNaděje chodí po špičkách, Okamžik, 2005
Bookpage (from–to)53-57
Publication date

Ma szép napunk lesz (Hungarian)

Mint általában, most is az a fénylő kis téglalap ébresztette, ami hajnalhasadás után tűnik fel az ágya mellett a falon. Bal kezét lassan a mellkasára húzta. A jobbal kitapintotta karórájának szíját, ami felcsúszott valahova egészen a könyökéig, és visszaevickélt vele vékony csuklójához. Orra elmosódott sziluettjén keresztül felismerte a számlapot. Még csak négy harminc. Néma öröm kerítette hatalmába. Mindenki alszik még a környezetében. Az öltözködésre temérdek ideje marad.
    Kitekintett az ablakon, és egy pillanatra be kellett hunynia káprázó szemét. Az újszülött napcsemete az erdőbe villámgyorsan felszívódó sötétség utolsó homályos fátylainak vánkosán kéjelgett. Végül fakírként megállapodott a fenyőfák tetején, és próbaképp sugarakat szórt a zenit irányába. Ha majd valamelyikkel megkapaszkodik, húzódzkodni kezd felfelé, és délig meg sem áll. Egykoron ő is így helyezkedett. Az ágy lábához kötött zsinórnál fogva felhúzta magát.
    Csodás idő lesz. Egészen biztos, hogy elmegy a halastóhoz.
    Esetlenül áthengergőzött az oldalára, és megpróbált feltápászkodni a jobb könyökére. Gondolhatta volna. Elsőre sose sikerül. Pedig már hány hónapja kel eképpen! Hintázni kezdett. Egyszer, kétszer és még egyszer, egészen addig, míg fel nem tornázta magát ülő helyzetbe. Prüszkölt egyet, és míg kipihente az ember feletti erőfeszítés okozta fáradalmakat, tekintetével a közös szobát pásztázta.
    Mint egyetlen korán kelő, csíkos cölöpként meredezett a takarók és a párnák fehér síkságából. Mindenki annyit durmol, amennyi neki jól esik, elmélkedett, és legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy visszahuppanjon a párnára. A gyönyörteljes félénkség érzésével odavágódni, mintha hátrafelé az erkély korlátján kizuhanna az utca mélységes forgatagába. Minden este így hajtotta álomra a fejét. Csak egyszer becsülte fel rosszul a távolságot, akkor az ágy élében eltörte a nyakszirtjét.
    Elutasítóan csóválta a fejét a jó meleg vánkosra gondolván, és vacogva ásított egyet. „Izomsorvadással tornáznia kell az embernek.” Ó, mennyire szörnyen oda volt ezért a megállapításért! Kedvetlenül pizsamája legalsó gombjához tuszkolta a kezét, és kigombolta. Nem értette, miért hever az egyik papucsa a szemben lévő ágy előtt három egymáshoz nem tartozó másik papuccsal együtt. Rögtön azonban eszébe jutott a szokásos esti csatározás, és óvatosan, nehogy elveszítse egyensúlyát, az ágyak közötti utcácska fölé hajolt. Hát persze, kölcsönvették egymásét.
    Már csak az álla alatti gomb volt hátra. Az utolsó, a legnehezebb, a rövid, kemény lábra frissen felvarrt. Dühös volt magára, mert este elfelejtette mondani, hogy azt ne gombolják be. Isten tudja, sikerül-e ujjával átevickélni a gallérról a fülcimpájára, majd egyik hajszálból a másikba kapaszkodva eljutni a tarkó fölé, és lehúzni a pizsama felsőt a fején keresztül.
    Fejébe vette, hogy sikerülnie kell. Csak három próbálkozása van. Csak három. És ha lecsúszik a keze? Akkor...? Nem tudta, mivel rémissze meg magát annyira, hogy sikerrel járjon. Nem, ha nem sikerül, az egész napja el van szúrva. Semmiben nem leli majd örömét. Útban imádott halastava felé összecsukódik majd a lábtartó, ő meg… kiesik a kocsiból. Egyszer átélte már ezt, és a mai napig pontosan fel tudja magában idézni azt a tehetetlen rémületet, amikor a félkarú Karel által tolva, maximális sebességnél kirepült a kocsiból, és majd egy méteren keresztül súrolta arcával a kavicsos utat. Sose sikerült kinyújtania legyengült karját, hogy megvédje magát.
    Még egyszer felnyújtotta jobb kezét, olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, és alátámasztotta reszkető bal kezével. Ujjai a pizsama hajtókáján lassú menetelésbe kezdtek. Végre mutatóujja alatt kitapintotta a gombot. Csak félig csúszott be a lyukba, aztán megakadt. Haragra gerjedt, de visszafogta magát, és minden erejével még egyszer nekiveselkedett a finom gyönygyház-korongnak. Dühösen megrázta az öklét, és jobb keze ismét az ölében pihent. Majd még kétszer. És aztán? Kinézett az ablakon, és megállapította, hogy a nap már nincs a fenyőfákra tűzve, hanem már két-három centivel felettük jár, az ég pedig tündöklően kék...
    Ismét hatalmába kerítette az  ébredés után rátörő, izgatóan gyönyörteljes érzés. Semmi kedve nem volt holmi gyöngyház-gombocskára gondolni.
    Elképzelte, ahogy könnyű, erős lábakon futásnak ered a halastó felé. Már nem zavarták az erdei ösvényen a gyökerek és farönkök sem, amiken menet közben a kocsi lábtartója nem minden veszély nélkül meg-megakadt. Mindenkinél előbb ért a kikötőbe, és lefoglalta a legjobb kajakot, azt, amelyik nem eresztett. Sikerült még megszereznie az utolsó ép dupla evezőt, és egy pillanat múlva már a túlparton volt. Nem kellett türelmetlenül várnia, hogy berakják az öblös kis kompba, és nekitámasszák hátát az ülőkének, nehogy véletlenül beleforduljon a zöldes vízbe.
    Az erdő csendjéből egy valahova igyekvő moped búgása bontakozott ki. Gábinka, a szakácsnő. Pillantásával átrepült a szobán. Most már egészen biztosan sikerül. Látta maga előtt, ahogy a gomb, mintha mi sem történt volna, szépen átcsusszan a lyukon. Máskülönben... máskülönben meghal. Súlyos fenyegetőzés, olyan gyakran fordult azonban hozzá segítségért, hogy majdnem jelentését vesztette. Meghalni. Szürke, fagyos kifejezés. Az égszínkék ablakra tekintett, és megmerevedett. A szokásos mozdulattal a biztonság kedvéért hármat kopogott az ágy fém vázán. Másodszor is kitapintotta a dacos gombot. Majd hirtelen felemelkedett a szomszéd ágyon a paplan, és Honza kitapogatta a mankóit. Annyira hirtelen történt mindez, hogy összerezzent a rémülettől, és már csak egy kísérlete maradt. Most azonban egyáltalán nem gondoskodott róla. A félálomban lévő arc egy mozdulattal az álla alá nyújt, levetette a pizsama felsőt, és felhúzott egy nyári inget. A mankók megkoppantak a folyosón, kattant a retesz a vécéajtón, és a folyosóról a nyitott ajtón keresztül beáramlott a nyári hajnalok hűvös levegője.
    Huzat. Gyűlölte a huzatot. Senkire sincs tekintettel az a bunkó. Egykoron, amikor még járt, derékban hátrafelé meghajolva, mintha épp hídba készülne lemenni, szóval akkoriban, amikor még járt, átsiklott a szoba küszöbén, és a csukott ajtó kilincsének támaszkodott. Az ideális egyensúly állapotában balanszírozott, így hosszabbat is léphetett anélkül, hogy fennállt volna annak a veszélye, hogy a lépés után zsákként a földre zuhanjon. Valaki azonban a folyosó másik végén kinyitotta az folyosóajtót, és bejött. Az ajtó a huzat következtében visszairamodott a szobába. A kilincs első megérintésének állhatatosságától odaszegezve tisztelettudóan vele tartott, mígnem arccal a gondosan felsúrolt parkettára zuhant. Nem sokra rá megszűntek a félelmei: rokkantkocsiba kényszerült.
    Villámgyorsan eltűnt arca az ingben. Zöldesszürkés félhomály uralkodott benne. Remélte, hogy még mielőtt Honza visszatér, sikerül áthúznia a fején. Miközben keze a gallér felé menetelt, kellemetlen, meleg lehelettel lélegezte tele az ingbelsőt, és türelmetlenül várta, hogy lecsússzon a vállára. Ebben a pillanatban azonban, mintegy büntetésképpen azért, mert némiképp elhanyagolta az egyensúlyhelyzet fizikai törvényszerűségeit, történt valami. Elvesztette egyensúlyát, és a fent kétkarú, zöld ingpolipban végződő, meztelen felsőteste a vékony térdei közötti mély terpeszbe veszett. Még felkiáltani sem volt ideje. Szája csak abban a pillanatban nyílt ki, amikor előbukkant az ingből, és belefúródott a száraz takaróhuzatba.
      Ahogy hirtelenjében sebes mozgásba lendült, azt gondolta, hogy azzal a lendülettel ugyanolyan gyorsan vissza is tud billenni, még mielőtt vélt ereje elszáll. Húrként megfeszült, és úgy érezte, már-már kiemelkedik, elég egy szikrányi erőfeszítés, és a takaró fullasztó levegője semmivé lesz. Ez azonban puszta szándék maradt csupán, a régi érzések csalóka emlékezete, amikor még hát- és hasizmai elvégezték a maguk feladatát.
    Nem akart hinni a szemének, segítségül hívta a kezét, de tehetetlenül egyre mélyebbre süllyedt. Tudatára ébredt, hogy nem kap levegőt, és segítséget sem tud hívni. A vastag takaró mindennemű hangot elnyel. Mindenki hajnali álomban szendereg.
    Gyorsan felmérte, hogy egyedül nem képes felegyenesedni, így csak arra koncentrált, hogy legalább egy kis rést vájjon, ahol levegőhöz juthat, hogy kibírja a lázmérős-nővér érkeztéig, vagy Honza visszatértéig. Megpróbálta elfordítani a fejét, koponyája azonban masszívan beékelődött két térde közé. Az esés következtében felgyorsult pulzusa eleinte lecsillapodni látszott, most azonban dübörögve beindult, és egyre szaporábban vert. Úgy érezte, hogy a szíve kiugrott a mellkasából, megakadt a torkában, szétáramlott a fejében, majd szörnyűséges ricsaj kíséretében fájdalmasan bevette magát minden egyes érbe és erecskébe.
    Rémülten elkiáltotta magát, ám a takaróhuzat még jobban hozzátapadt a szájához és az orrlyukához. Fulladozott. Csak szabadon lévő tehetetlen ujjai fúródtak az ágyneműbe.
Hirtelen inggallérja belefúródott a nyakába. Felhúzták.
    „Mi a fenét szerencsétlenkedsz, Čoud?”
    „Öltözök,” nyögte nagy erőfeszítések árán, ahogy levegőhöz jutott.
    Majd Honza keze jártasan a hóna alá csúszott, a nadrágot felhúzták a térde fölé, a szandál csatjai bekattantak.
    „Máskor ne marháskodj, inkább várj meg.”
    Már a kocsiban ült teljesen felöltözve, míg a nővér beágyazott. Túlságosan könnyelműen, meggondolatlanul mozog. Megtámasztotta a kezét, az ujjai a zsebe felé masíroztak, ahol a tollat tartotta, kihalászták, majd visszatértek az eredeti helyzetükbe. A karórája szíjára ezeket a nyomtatott betűket írta: EEAFG. Este emlékezni a felső gombra. Aztán egy csapásra megfeledkezett mindenről. Eltolták a reggelihez.
    Az ebédlőt keresztbe-kasul átjárta a napfény. A fák között vakítóan ragyogott a halastó víztükre.
    Gyönyörű nap állt előtte.



Uploaded byBarna Otilia
Source of the quotationMa szép napunk lesz, Nagyvilág, 2007/3
Publication date

minimap