This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hakl, Emil: Vyhlídkové lety nad mořem

Portre of Hakl, Emil

Vyhlídkové lety nad mořem (Czech)

Seděli jsme v autě a jeli krokem po rozmlácené silnici, já a jeden známý. Seděli jsme v autě, měli lokty vystrčené z otevřených oken, vykládali jsme pomalé řeči i a kopírovali nepředvídatelné zákruty asfaltky, pod kterou leželo šedé, líné se převalující moře. Bydleli jsme v jednom penzionu na kraji lesa sto metr od pobřeží.Měli jsme s sebou i svoje ženy, ale
ty trávily většinu času na pláži, zatímco my jsme se vydávali na pomalé tiché jízdy krajem zakrslých borovic.
Za jednou zatáčkou se nám otevřel výhled na louku, a na té louce hřadovala na tenkých nožkách tři sluncem vyšisovaná letadla, dva sportovní hornoplošníky a jeden oprýskaný bachratý dvojplošník. Těsně u silnice stál nahnutý plechový stánek, nad kterým trčela titánská tabule s nápisem: LOTY WlDOKOWE NAD MORZE. Před stánkem se vyvaloval na sesli osmahly podsaditý chlapík se sadou zlatých řetízků na krku. Zamával| na nás. Známý zastavil, vystoupili jsme a protáhli se.

,,I kdzie jest monźo kupić takiego pięknego fordeczka?" zeptal se chlápek rovnou.
,,V Praze," přiznal, známý,i, protože to bylo jeho auto.
,,,Praga, to znám, dobre pivko!" řekl chlápek, vstal a donesl z lednice tři plechovky s nápisem Zywiec.
,,A kde je možný koupit takovýÍ pěkný letadla?“ zeptal sem se já.
„Od aeroklubu, to jsou moje letadla! Já jsem v důchodu, tak si tu takhle vydělávám na život. Lítám."
Chlap vypadal nejvýš na čtyřicet.
,,Vy a v důchodu?“ řekl ten můj známý.
,,V důchodu. Já jsem nadzvukovej pilot, pane, patnáct let u letectva! Patnáct let na MiGu dvacet jedna, a teď, co ze mě je? Vozím v kafemlejnku baby, aby se podívaly na moře...," píchl prstem k široce rozkročenému letadélku.
,,To.ie wilga, ne?" podotkl jsem.
,,Wilga," potvrdil chlap, „a tam dál andula, ale ta má v hajzlu motor. Lítám jenom s wilgou."
Vedle boudy se válel zaprášený pes, olizoval se a líné nás pozoroval. Opodál v bodláčí světélkovaly pokroucené šedozelené plechy. Něčím mě zaujaly. Šel jsem blíž a snažil se rozpoznat, co to je. Uviděl jsem německé instruktážní nápisy a přední podvozkovou nohu se zdvojeným kolem. Trčela z rumiště jako uražený pařát jedovaté saně.
,,A copak je tohle?“ zeptal jsem se.
,,To byla německá ef čryřka phantom, ten patřil Luftwaffe."
,,A kde se tu vzal?"
,,Ten jsem sestřelil! Bum, a byl dole! Ne, ne, to já žertoval,“ plácal nás po zádech, ''ten tady před rokem spadnul do moře během námořních manévr a naši ho pak vylovili...
Letěli s nim nad mořem a začalo to hořet. A Němci? Pic a vystřelili se! Němec, ten přežije všecko! Ale my Poláci taky!"
,,My Češi taky' ale jinak než vy a jinak než Němci,“ řekl jsem.
,,A to my známe!“ řekl muž.. ,,Jestlipak například víte, mládenci, pro u vás v Čechách za války nebyli partyzáni?“
„Ne.“
,,Protože vám to Němci nedovolili! Ha haha, nic, prosim pána, to byl jenom žert..."
Dyť snad i u nás sem tam taky ňáký byli, napadlo mé, ale neřekl jsem nic a šel jsem si prostudovat zblízka zbytky phantomu. Nejkrásnější kousek bez debaty představovalo
nazelenalé čelní pancéřové sklo, zapřené mezi dvěma rezavými barely. Klekl jsem si a hleděl skrz něj do krajiny. Vlčák se ke mně přikradl a dýchal mi na zátylek. Olízal mi ruku. Táhlo mu z huby. Chlapík se mezitím trumfoval se známým v teoriích, jak nejlíp vyjebat se životem. K tomu pili třetí żywiec.
Obešel jsem kiosek, abych si odskočil. Ve stínu střechy stál starý olysalý kozel a škubal bodláky. A ten kozel měl na krku masivní zlatý řetěz. Na řetězu se houpal velký zlatý
kříž. Podrbal jsem kozla po hrbolatých strupatých zádech a zkontroloval kříž. Byl na něm punc. Zvíře mi hledělo do očí a zpracovávalo tvrdými pysky sušinu.
,,Prosimvás, co ten kozel mm vzadu?" zeptal jsem se muže, když jsem se vrátil, ,,pročpak má na krku řetěz?“
,,Protože si to, prosim pána, můžu dovolit!,, řekl muž bojovně. ,,Mám na to! Vydělávám peníze!“
,,Aha," řekl jsem.
,,Pán mi nevěří?" zeptal se muž.
,,Věřím," řekl jsem.
,,Nevěříš? Tak já pánovi něco povím, vidí pán toho psa?“
Kývl jsem.
,,Tak ten pes měl, prosim pána, v Hamburku, ví Pán,co je Hamburk? Tak ten pes měl v Hamburku kurvu! Pes regulérně jebal kurvu! A ví pán, kdo mu ji koupil?! Celou hodinu jsem mu zaplatil!" práskl letec dlaní do barelu, až to zadunělo. ,,Němka jebala se psem! Nechtělo se ji ale musela, a proč musela? Protože peníze jsou peníze! Peníze jsou peníze, rozumíte?“
,,To je jasny," potvrdili jsme.
,,No jisté! Ještě pivko? Jen si dejte, chlapci... A co tu vlastně děláte?"
,,Jsme na výletě.“
',Tady? Dyť tady nic není!“
,,To se nám právě líbí," řekli jsme.
,,Co se vám na tom může líbit, baby tu nejsou, muzika nehraje, jeďte do města tancovat!“
,,Však jo, my za pár dní pojedem do Gdaňska.“
,,Gdaňsk je pěkný město... Gdaňsk nám po válce vypálili Rusové, víte to? Ne Němci, ale Rusové, aby zničili konkurenci! Můj táta byl ve tyřicátejch letech v Rusku v koncentráku a makal. A přežil to, poněvadž, tam byl jeden dozorce, kterej nad nim držel ochrannou ruku, pro , protože rád hrál šachy a můj táta bejval mistr Polska v šachu! Tak si ho vždycky vytáhnul do bunkru, a tam spolu hráli, zatimco vedle řval ňákej chudák, kterýho mlátili hadicí. Aj, sviné!“ připlácl si muž ke krku nacucaného ováda. ,,Ale jinak byly horší tábory, v tomhle se dělalo pro zbrojovku, tak je aspoň jakž, takž živili, sice se občas pár lidí ztratilo a nevědělo se kam, jestli je lifrujou na Sibiř nebo střílej v lesejku, a nebo něco ještě horšího, ale jinak to prej šlo... No, a po konci války měl můj otec to štěstí že se moh vrátit. A tenhle dozorce se s nim přišel rozloučit a řek mu: ,A pro myslíte, vy blbci, že jste se měli celou válku tak dobře? Co myslíte, že jste žrali? Kde bysme pro vás vzali maso! Svý soudruhy jste žrali! Poláky jste žrali! Vařili jsme vám z nich celou válku polívku!"'
Znovu jsme kývli.
,,A můj táta na něj koukal, koukal na něj a nevěděl, jestli ho má na místě zabít, nebo mu poděkovat. Tak neudělal nic a šel od něj pryč ...,“ dokončil muž, otočil se po větru a
zapálil si cigaretu velkým zlatým zapalovačem.

Vraceli jsme se tichým, vedrem zmalátnělým krajem. Dojeli jsme serpentýnami do údolí. Nás penziónek z hrubých neomítnutých tvárnic ležel na kraji borového lesa a podobal se sluncem vysušené kravské mrtvole.
Jsme na pláži, hledejte nás! Piky piky na babu… H. a R., leželo na stole v pokoji.
Pootevřeným oknem zavanul dovnitř chladný vzduch soumraku. Někde blízko zakřičel pták. Zamkli jsme dveře otevřeli láhev zubrovky a vydali jsme se co nejpomaleji po písčité pěšině mezi řídce rostoucími borovicemi na pláž.




Uploaded byBarna Otilia
PublisherArgo
Source of the quotationO létajících objektech, Praha, Argo, 2004
Bookpage (from–to)158-163
Publication date

Sétarepülések a tenger felett (Hungarian)

Az autóban ültünk lépésben haladva a kátyús országúton, én és egy ismerősöm. Az autóban ültünk, könyökünk kilógott a nyitott ablakon, vontatottan beszélgettünk követve az aszfalt-szerpentin előreláthatatlan kanyarulatait, amely alatt ott feküdt a szürke, lustán hömpölygő tenger. Az erdő szélén, egy panzióban laktunk száz méterre a tengerparttól. Velünk voltak a feleségek is, ők azonban idejük nagy részét a strandon töltötték, miközben mi lassú, hallgatag útjainkat jártuk a törpefenyőkkel borított tájon.
    Az egyik kanyar után feltárult előttünk egy mező, ahol három, Nap által kiszívott  repülőgép kotlott vékony lábacskákon, két feslőszárnyas egyfedeles és egy lepattogzott, öblös kétfedeles. Rögtön az országút mellett egy düledezett bádogbódé állt titáni táblára írt felirattal: LOTY WIDOKOWE NAD MORZE.1 A bódé előtti széken egy napbarnított, köpcös pasas punnyadt, nyakában egy egész aranylánc-készlet. Ránk integetett. Az ismerősöm megállt, kiszálltunk és kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat.
    „I kdzie jest moźno kupić takiego pięknego fordeczka?” kérdezte egyből az ürge.
    „Prágában,”vallotta be a haverom, merthogy az ő autójáról volt szó.
    „Praga, azt ismerem, jó sör!”mondta a pasas, majd felállt, és a hűtőszekrényből három Żywiec feliratú dobozos sört vett elő.
    „És hol lehet ilyen csinos repülőre szert tenni?” kérdeztem.
    „Az Aeroklubban, ezek az én gépeim! Nyugdíjas vagyok, így keresem meg a betevő falatra valót. Repülök.”
    A pasi nem nézett ki negyvennél többnek.
    „Maga nyugdíjas?” kérdezte az ismerősöm.
    „Igen. Hangsebességnél gyorsabb gépekkel repültem, uram, tizenöt éven át a légierőnél! Tizenöt év MIG 21-en, most meg mi lett belőlem? Kávédarálóban utaztatok öreglányokat, hogy lássák a tengert...,” bökött ujjával a szétterpeszkedő, aprócska gépre.
    „Ez egy wilga, nem?” jegyeztem meg.
    „Wilga,” helyeselt a pasas, „az ott meg egy andula, csak elszállt a motorja. Úgyhogy csak a wilgával repülők.”
    A bódé mellett egy porlepte kutya hentergőzött, nyalogatta magát, és figyelt bennünket. Kicsit arrébb a bogáncsosban sötétzöld összenyomott pléhlemez fénylett. Felkeltette az érdeklődésemet. Közelebb mentem, és próbáltam megfejteni, mi a fene lehet az. Német repülési instrukciós feliratok és egy dupla kerekű, első futómű képe bontakozott ki előttem. Egy tűzokádó sárkány lenyesett lábaként kandikált elő a szemétdombból.
    „És ez micsoda?” kérdeztem.
    „Ez egy német F4-es Phantom, a Luftwaffe gépe volt.”
    „És hogy került ide?”
    „Lelőtték! Bumm, és már lent is volt! Á dehogyis, csak vicceltem,” veregette a vállunkat, „egy évvel ezelőtt egy tengerészeti hadgyakorlat során a tengerbe zuhant, a mieink meg kihalászták. A tenger felett repültek vele, amikor kigyulladt. A németek meg? Uccu neki, egy-kettő katapultáltak! A németek mindent túlélnek! De mi lengyelek is!”
    „Mi csehek is, csak épp másként, mint maguk, meg mint a németek,” mondtam.
    „Ó, azzal tisztában vagyunk!” kontrázott az ürge. „Tudják-e például, kérem tisztelettel, miért nem voltak maguknál Csehországban a háború alatt partizánok?”
    „Nem.”
    „Mert a németektől nem kaptak rá engedélyt! Ha, ha, ha, na semmi, csak vicceltem, fiatalurak...”
    De hát elvétve nálunk is akadt egy-kettő, jutott eszembe, inkább azonban nem szóltam semmit, hanem fogtam magam, és közelebbről szemügyre vettem a Phantom maradványait. A leggyönyörűbb darab minden kétséget kizárólag a két rozsdás barrellel kitámasztott páncélüveg-szélvédő volt. Letérdeltem, és az üvegén keresztül a tájat néztem. A farkaskutya hozzám lopakodott, és a tarkómra lihegett. A kezemet nyalogatta. Büdös volt a szája. Az ürge és az ismerősöm mindeközben egymás próbálták túllicitálni az élettel való kicseszés művészetének teóriájában. Mindehhez a harmadik Żywiec-üket fogyasztották.
    Körbejártam a bódét, hogy elvégezhessem a dolgom. A tető árnyékában egy vén, kopasz kecske állt, és a bogáncsost cibálta. Nyakában egy masszív arany lánc lógott. Megvakargattam púpos, érdes hátát, és ellenőriztem a csípőjét. Bélyegző volt rajta. Az állat a szemembe nézett, és durva pofájával a száraz gallyakat próbálta feldolgozni.
    „Ne haragudjon, de mi van azzal a kecskével ott hátul?” kérdeztem visszatérve a férfit, „miért lóg arany lánc a nyakában?”
    „Mert, kérem tisztelettel, megengedhetem magamnak!” válaszolta harciasan az ürge. „Van rá pénzem! Eleget keresek!”
    „Aha,” mondtam.
    „Az úr nem hisz nekem?” kérdezte a férfi.
    „De hiszek,” válaszoltam.
    „Szóval nem hiszel? Akkor elmesélek valamit az úrnak. Látja az úr ezt a kutyát?”
    Bólintottam.
    „Na, ennek a kutyának Hamburgban, tudja az úr, mi fán terem az a Hamburg? Szóval, ennek a kutyának Hamburgban volt egy kurvája! Ez a kutya rendszeresen kefélt egy kurvával. És tudja az úr, ki vette neki?! Egy egész órára befizettem!” csapott a pilóta tenyerével a barrelre, hogy az csak úgy döngött. „Az a német csaj egy kutyával kefélt! Nem akaródzott nekije, de muszáj volt! És miért volt muszáj? Mert a pénz, az pénz! A pénz, az pénz, értik?
    „Világos,” adtunk neki igazat.
    „Hát persze! Még egy sört? Igyatok csak, fiúk... Tulajdonképpen mit csináltok errefelé?”
    „Kirándulunk.”
    „Itt? Hisz itt semmi sincs!”
    „Épp ez tetszik nekünk,” mondtuk.
    „Mit tetszik ezen nektek, csajok errefelé nincsenek, a zene sem szól, menjetek a városba táncolni!”
    „Persze, persze néhány nap múlva Gdansk felé vesszük az irányt.”
    „Gdansk szép város... Gdanskot a háború után felgyújtották a ruszkik, tudtátok? Nem ám a németek, hanem a ruszkik, hogy felszámolják a konkurenciát! Apám a negyvenes években az oroszoknál gürcölt egy munkatáborban. Túlélte, mivel volt ott egy felügyelő, aki védőszárnyai alá vette. Hogy miért? Mert imádott sakkozni, az apám meg lengyel sakkbajnok volt! Úgyhogy mindig kivitte a bunkerbe, ahol együtt játszottak, miközben a szomszédban valami szerencsétlen óbégatott, akit csővel vertek. Au, te rohadék!” csapott a nyakára egy jóllakott bögöly után. „Egyébként voltak ennél szörnyűbb táborok is, ebben épp a fegyvergyárnak dolgoztak, úgyhogy még valahogy eltartották őket, néha ugyan eltűnt egy-két ember nem tudni, hova, hogy vajon Szibériába penderítették, netán az erdőben lőtték agyon őket, vagy esetleg még valami ennél is rosszabb történt velük, de ezt leszámítva állítólag el lehetett viselni... Na, és a háború végeztével apám azon szerencsések közé tartozott, akik hazatérhettek. Az a felügyelő pedig jött, hogy elbúcsúzzon tőle, és a következőket mondta: „Mégis mit gondoltok, ti marhák, miért volt olyan jó dolgotok az egész háború alatt? Mit gondoltok, mit zabáltatok? Honnan a francból szereztünk volna nektek húst? Az elvtársaitokat zabáltátok! Lengyelekkel tömtétek a fejeteket! Az egész háború alatt belőlük főztünk nektek levest!”
    Ismét bólintottunk.
    „Az apám meg csak bámult rá elképedve, és nem tudta, hogy helyben elgyapálja-e a pasit vagy inkább köszönetet mondjon neki. Úgyhogy nem csinált semmit, egyszerűen otthagyta...,” fejezte be az ürge, majd szélirányba fordult, és egy hatalmas arany öngyújtóval rágyújtott egy cigarettára.

Csendes, hőségtől bágyadt tájon keresztül vezetett vissza utunk. A szerpentineken lejutottunk a völgybe. Durva, vakolatlan téglákból emelt panziónk egy fenyőerdő szélén feküdt, és leginkább egy Nap által kiszárított tehéntetemhez hasonlított.
    A strandon vagyunk, keressetek meg! Aki bújt, aki nem... H. és R., hevert az üzenet a szobaasztalon.
    A résnyire nyitott ablakon az alkonyat hűvös levegője áramlott a szobába. Valahol a közelben elrikoltotta magát egy madár. Bezártuk az ajtót, kinyitottunk egy üveg zubrovkát, és a lehető leglassabb tempóban, a ritkás fenyőerdőn át vezető homokos ösvényen a strand felé vettük az irányt.





Uploaded byBarna Otilia
Source of the quotationNagyvilág, 2007/3
Bookpage (from–to)245-247
Publication date

minimap