This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hůlová, Petra: Nagyanyám emlékezete - III. (Paměť mojí babičce - III. in Hungarian)

Portre of Hůlová, Petra

Paměť mojí babičce - III. (Czech)

A tak se přede mnou podruhý v mým životě z mlhy vynořily dvě majestátní věže ulánbátarský elektrárny a já už hodinu před Městem cejtila jeho dýmovej opojnej pach, kterej se rodí v kamínkách tisícovky gerů a v kotelnách stovek hrdejch sovětskejch paneláků. V tom obřím šedivým prašným hrnci. Já vystoupila a šla tam, kde vždycky bejval trh.
To nohy mě takhle samy nesly. A hlava nemyslela. Byla plná těch zvuků kovu a kůže, trhovejch zvuků mužskejch, který zkoušej nový sedla a řemeny, zatímco kluci kusem dřeva objížděj vlnitej plech plácku se stánkama, kterej celej asfaltovej obdélník odděluje od Města, protože kdo chce na trh, musí zaplatit, dát nabalený ženský u vstupu něco málo za růžovou vstupenku.
Musela jsem kus přes okrajový Město. Mlhu jako vlčí vyceněný zuby prořezávaly trčící traverzy a betonový trosky s rezatejma kroucenejma drátama. Přelízala jsem trubky, ve kterejch dřímali lidi. Bylo ještě ráno. Erka s Purevem touhle dobou vždycky  začínali krájet mrkev a zelí na bajcány salát. Kdybych k nim tehdy šla, vrátila se do jejich teplý útulný jídelničky, dost možná bych tu teď takhle neseděla. Seděla bych asi někde jinde. S někým jiným.  
Lidem, který přicházej z Ruska se Město nelíbí. Říkaj, že Město, ve kterym se některý roky nezelená žádnej strom a ve kterým není jediná ulice bez trhlin a zrádnejch propadů, žádný Město není.  Já mluvila s  jednim Rusem v guanzu a ten říkal, že nic podobnýho našemu Městu  nikdy neviděl a to prej byl i v Evropě a Rusko zná jak dědové svůj ajmak. Hodil mi navrch za polívku tři sta tugrů, přitáh si mě na klín a říkal,že jestli chci, tak mě odsud dostane. Já ale musela zpátky do kuchyně a když jsem přišla s mlíčným čajem byl už pryč. Vyprávěla jsem to tehdy Erce. Jen se smála. Říkal, že je z Petrohradu. To jsem byla ve Městě poprvý.
Trh právě otvírali. Z narvanejch aut vynášeli krabice s trikama, s bundama, pochvy na nože, hřebeny, misky, rukavice, cigára, celý koňský postroje, televize, prostě všechno. Trhovci stavěli stánky, plnili je věcma a pak postávali vedle a mnuli si prochladlý ruce. Mezi stánkama se ploužila stařena s krabicí chúšúrů a prodavači si jí posílali od jednoho k druhýmu.
I mě si pohazovali jak horkej brambor. U žádnýho nebyla práce, ale každej mě zdržoval a chtěl víst nějaký hovory.
Večer jsem zavolala Kulanovi. Na mužskýho, s kterým jsem seděla pod třásněma pletenýho Čingischána, jsem nezapomněla, ani na ten mlíčnej čaj tehdy ráno. Než jsem se odhodlala, byl ten papírek s jeho číslem tak užmoulanej, že to skoro nešlo přečíst. Musel bejt překvapenej, že jeho číslo pořád mám, nejdřív bručel a nechtěl se moc bavit, ale nakonec pro mě přišel k trhový bráně nějakej mužskej, že je od Kolji a ať jdu s nim. Skoro celou cestu nemluvil, pak jsme zašli do starýho paneláku a on strašně dlouho šátral v kabele po klíčích. Byla tam tma a bála jsem se. Za jeho dveřma, když odemykal, zněly nějaký hlasy, pištění.
Ukázalo se, že má rodinu a tři malý děti. Pozdravila jsem manželku, lehla si, kde mi ukázali a v tu ránu jsem spala. Na trhu mě druhej den vzali.
Postávala jsem se zmrzlinama u vchodu a nosila jídlo a pití do několika stánků, který mi za to dávali denně pár tugrů. Tak akorát na nuzný přežívání.
Ani v našem guanzu bych se za to pořádně nenajedla.
Po tejdnu jsem byla vyhublá a špinavá, protože mejt se nebylo kde, a  Kulan když mě zaslech, pokaždý prásknul sluchátkem. Nikdy bych si nemyslela, že krást je tak snadný.
Po poledni, když chodilo nejvíc lidí, se dalo motat kolem stánku s bulkama a polejvanejma sušenkama docela dlouho. Za tu dobu jsem stačila ukrást něco z tašek, dvě nebo tři bulky z pultu a mohla jsem něco dát i malý holce, která zmrzlinu mezitim držela za mě. Ale kdovíjak dobře jsem se neměla.
Když den končil, lidi s pytlema plnýma nakoupenejch věcí odcházeli do útulnejch paneláků a trhovci se v hloučcích vytráceli pít.
Já postávala u brány.  Plachty stánků pleskaly do holejch konstrukcí, mezi kterejma poletovaly zmuchlaný papíry a obaly nedočkavejch. Spala jsem mezi krabicema před zadní bránou. Vlezla jsem si do několika pytlů a promrzlý ruce jsem stiskla stehnama. Vždycky tam byli i nějaký další, bezdomovný venkovani. Před spanim jsme si trochu povídali , z jakýho je kdo kraje a tak.
Často mi někdo nabíd, abych s nim šla. Byla jsem mladá a na první pohled z venkova. Oči měli rozteklý a chvějivýma prstama mě brali za ruku. Okoralý rty říkaly vždycky to stejný. Někdy jsem řekla jen ne a někdy jsem se musela vysmeknout a popoběhnout kus dál. Vítr unášel jejich hanebný slova. Po čtrnácti dnech se mi roztrh po dýlce celej délovej rukáv. Už jsem měla polejvanejch sušenek v rukávu pěknou hromádku, když tu najednou po mně někdo zezadu hrábnul prstama. Začala jsem utíkat a v tu chvíli se to stalo. Rukáv se rozchlíp, sušenky vylítly a já se dostala do prodavačovejch spárů. Přidalo se i pár jinejch lidí a když jsem se z toho chumlu vymotala, bublala mi v nose krev a z hlavy kapaly rychlý kapky na potrhanej dél.  Ten den ani druhej jsem nic neprodala. Od krvavý špindíry nikdo nic brát nechce a krást už jsem taky nemohla. Nezbejvalo než vymyslet něco jinýho.
Nara nikdy moje nejmilejší sestra bejt nepřestala a já se za ní nestavila hned jen z nějakýho ostychu či co.
Tohle jsem si opakovala cestou k Erčinýmu guanzu, kde by o Naře měli vědět. Jistý to ale úplně nebylo. Potý, co jsme se s Narou viděly na Ojuniný svatbě, se začly šířit divný zvěsti. Máma je musela mít od Šarceceg a ta je splašila Burchan ví kde. Nara se prej tahá s mužskýma. Doma jsme tomu jako nevěřili, ale vim, že mámě i tátovi to spalovalo srdce.
Táta si myslim vyčítal, že tehdy v noci ten nabroušenej nůž nechal spát. Brali mu dceru a on jím jen blejskal nad kamnama. Nahlas se neříkalo nic. Já tomu taky nevěřila. Ale přijít do guanzu a Naru tam nenajít, jsem nechtěla. I proto mě nohy nesly na trh. Ale teď jsem potřebovala pomoc. Kéž by to byly všechno jen pomluvy žárlivý Šarceceg.
Nara ale v guanzu nebyla. Erka mi na ní dala telefon a zlobila se, že jsem jim s Purevem tenkrát nedala vědět a na dlouhejch pět let jen tak zmizla a taky že jsem teď tak uválená a smrdutá. Říkala, že Nara pracovala moc svědomitě a jestli nechci zas místo ní já. Měla by pro mě po Naře pokoj a hrnce by mi myly malý holky, já bych jen dohlížela. Potřebovala jsem práci. Potřebovala jsem peníze. Někdo cizí řek ne. Byla jsem to já a nebyla. Přišlo mi to hned líto, ale Erka to vzala jako vyřízenou věc a já cejtila, že je čas jít. Venku už byla zima a autobusům svítily ve tmě lidský oči. Noční Město jsou útroby plný odstrčenejch psů. Nahoru dolů poblikává pár lamp, ale pořádný světlo je jen na hlavním náměstí. Aut je město plný pořád. Pěkný džípy bohatejch před sebou hrnou desítky pomačkanejch korábů z druhý ruky. I v noci stojej venku stoly s kulečníkama obsypaný mužskejma, který nikdy nechoděj spát. Hrbolatej chodník je plnej hučících černejch děr, otevřenejch kanálů. Sálaj teplem a hlubokým dechem spáčů. Převisy baráků a betonový výklenky skrývaj zachumlaný skrčence.
Šla jsem po hlavní a vyhejbala se stínům se zaťatejma pěstma, šla jsem po větru, kterej mě strkal, kterej voněl benzínem a mastným prachem. Šla jsem větrem, kterej nevoněl tak jako v Rudejch horách.
Nikde nemaj takovejhle vítr. Nikde nemaj takovýhle hrozící město, který z gerů stahuje plstěnou plachtovinu a oblíká je do rozpukanýho betonu. Který se panelama dotýká oblaků a gerama vrůstá do posvátný nekonečný stepi. Město, který má úsvit krvavej kopíma nekonečnejch šiků a západ rudej cípatou hvězdou s pěti  hrotama. Ta noc byla nocí hrdosti. Chánský Město dštilo prach a metalo kameny. Nařin nevěstinec ne a ne najít.
Volala jsem Naře hned, od chlapečka, kterej vysedával přímo před guanzem. Celý dny dřepěl na chodníku a vnucoval svůj chrastící telefon každýmu, kdo šel kolem. Cizí hlas ve sluchátku se odmlčel a pak asi Naru dlouho hledali, protože bylo ticho a já neklidně koukala na spokojenýho kluka, jak si počítá minuty a nemůže se dočkat mejch drobnejch.
Nara mluvila rychle a zmateně. Nevěděla jsem, jestli těch pět minut myslela pěšky, na koni, nebo autem.  Zapomněla jsem se zeptat. Po hodině trmácení jsem ten podnik našla. Byla jsem zas na hlavní ulici a Erčin guanz byl na dohled.
Vykřičenej dům to byl na první pohled. Od vchodu to rudě svítilo, nad dveřma stál velkej, pečlivě vyvedenej nápis Divádžin a před vchodem stálo několik pěknejch aut. Kolem nich se motaly ženský. Dvě postávaly v přátelským hovoru, jedna se divoce měla k mužskýmu, kterej kolem pomalu procházel a vůbec si jí nevšímal´,  a další dvě se pod neonovou vývěskou držely za vlasy a cloumaly sebou v ltým boji která z který. Rtěnky měly rozmatlaný po obličeji jako válečný šrámy, oči se jim ztrácely v černejch kolech, z kterejch to blejskalo, a nohy měly široce zápasnicky rozkročený tak, že zpod krátkejch sukní se ven hrnuly bohatý krajky.
Nara stála schovaná ve stínu vedle vchodu. Objaly jsme se. Chytla mě pod paží a vešly jsme dovnitř. Pak do prudkejch schodů, ženskej pištivej smích mě bodal do spánků, zábradlí se vlnilo jako rozpálenej had, světla se vzdalovaly někam do dálky a tam se pářily ve hvězdnou oblohu posetou svítivejma oblázkama a pak se zas zvětšovaly a zvětšovaly a já myslela, že shořím, dél mě začal pálit a připejkat se ke kůži. Chtěla jsem ven. Ven ze svý kůže, dolů po schodišti, nedalo se dejchat a Nařiny prsty se mi zařezávaly do podpaždí jako řemeny, a ty mě táhly pořád vejš a vejš do ostrýho a hlučnýho nebeskýho světla. V jednu chvíli jsem si řekla dost. Pamatuju si ty pravidelný klink klink nohama o schody. Musely mě táhnout dvě. Dřevěným schodištěm bušily údery jako odpočítávání, světla i hluk se  kalily a vmejvaly do sebe, strop byl čím dál nižší a jak buchar na mě padal. Pak se ozvalo cvaknutí. Asi vypínač Nařinýho pokoje.
Když jsem se probudila, Nara tam nebyla. Za stěnou se ozývalo pravidelný skřípání postele a chropění, jako když táta špatně střelil zvíře a krev se mu řinula do poraněnejch plic. Jinak bylo úplný ticho. Pak se pomalu začly rodit zvuky. Jeden po druhým, jak když se večer v Městě postupně rozsvěcujou světla. Zaslechla jsem ženský brebentivý hlasy, pak auta zvenku, pak zdálky hlasitou hudbu, která brněla, pak skřípění schodů, někdo šel nahoru nebo dolu, a pak zašramotila klika. Zavřela jsem oči zas. Nara říkala, že jsem na trhu nemohla bejt jen pár dnů. Já si byla jistá, že jo, ale ona říkala, že takhle zřízená, to se nedalo stihnout. Aspoň pár měsíců. Trvala na svým. Byla jsem slabá na to hádat se. Několik dnů jsem jen ležela a donekonečna počítala pavouky a vějířky trhlin na stropě. Vypadaly jako pavučiny a pokaždý jich bylo jinak. Mý sny byly plný sítí. Lovila jsem do nich zvířata.
Postupně jsem se naučila znát všechny Nařiný mužský.
Podle přírazů, podle dechů, podle šepotu a násilností.
Některý byli rychle vyřízený. Beze slov, bez dlouhýho skřípění. Ty měla Nara ráda. Některý nejdřív mluvili, nadávali a zasypávali Naru hanebnostma a Nara se musela dlouho svlíkat a ukazovat jim svý věci, a teprve pak to šlo. Pak celá vedlejší místnost burácela a mně se do snů pletli ty dva za stěnou. Nejhorší byli mužský s přáníma. Většina mužskejch žádný přání neměla, jen přišli, aby to dělali, a pak odcházeli spokojený s tichejma úsměvama ve tvářích. Některý ale přání mívali. Ty pak chodili  znova, a to už Nara věděla, jaký to bude a jak je to nejlepší a nejrychlejc, a nemusela se namáhat s přemejšlenim a pokusama.
Voloďa, milej Rus, jakejch se u nás v geru stavovalo za rok několik a v guanzu kolem poledne sedávali u zadního stolu, se vedle v místnosti vždycky nahlas rozezlil. Nevim proč, ale potom byl vždycky strašně hrubej a Nara z toho měla podlitý záda. Když přišel Voloďa, tak to bylo asi nejhorší. Nara pak musela spát na břiše, to odmalička nesnášela a jiný mužský byli rozladěný z toho, že má záda tak zničený, a šli za jinou.
S Ravdanem to bylo naopak. Nosil si k Naře vždycky tašku s různejma potřebama a Nara mi pak vykládala, co zas měl v kabele novýho a smály jsme se. Ravdan chtěl bejt mučenej a tak ho Nara mučila.
Naru práce v guanzu štvala. Erka jí prej pořád do všeho mluvila a nenechala jí nic dělat po svým.
Na okno jejího přízemního pokojíku v noci bušili podloudný pouliční mužský, a tak se každej den bála další noci. Večer z toho nemohla usnout, v práci se pak motala jako opilá, a když padla tma a Erka odešla, míhaly se v pokojíku stíny nočních aut a lidí, který klepali a smáli se. Byl slyšet i cinkot flašek a vodkový šplíchání. To když měla trošku pootevřený okno, aby se nadejchala.
Na Erce a Purevovi nenechala nitku suchou. Nesnášela, když jí Erka přes den mastnejma rukama šahala do vlasů. Já ty její mateřský dotyky měkkejch malejch dlaní milovala. Otravovalo jí chodit s Purevem vybírat na trh maso. Já si připadala důležitá a bavilo mě smlouvat, ale Naře to na trhu páchlo a když zavadila loktem o maso, který se tam na hácích kinklalo, říkala, že se jí vždycky udělalo mdlo.
Nara seděla u mě na posteli, vyprávěla, po chvílích se odmlčovala, uhlazovala si vlasy a já na ní mohla oči nechat.
Přemejšlela jsem o Chiroko. Když k ní s mámou Nara odjížděla, byla moje sestra podivnice, o tom nemoh nikdo říct nic jinýho. Ta událost s Džargalem byla z těch nejdivnějších, jaký se kdy v naší rodině udály. Celej náš rod byl vždycky rozumnej. Lidi se rodili, vyrůstali, muži chodili se stádem a ženy měly povinnosti v geru a zimy šly, lidi se klonili níž, pak usnuli navěky a rod kvetl dál potomkama, který se nejdřív všechny popelej kolem dospělejch, aby se pak rozdělili na ty, který jdou za stádem, a ty, které v náručí chovaj jejich děti.
O podivnicích se u nás vždycky jen vyprávělo. Babička sice byla čarodějka, alespoň od její smrti tomu všichni víc a víc věříme, nikdy ale nedělala nic, čemu by se nedalo rozumět. Byla někdy tajemná, protože toho znala víc než my a měla sílu, ale než k stáru začla zapomínat solit chúšúrový maso, plnila všechny svý domácí i jiný povinnosti, jak se má.  
Nařina tajemnost byla jiná. Potý, co jí to popadlo, přestala bejt jednou z nás. Z nás žen, který znají svoje místo, věděj, kdy se sluší mluvit a kde bejvá nejsušší argal, co s dítětem, který pořád křičí, a jak udělat mlíčnej čaj jemnej jak bříško narozenejch velblouďat. Tohle Nara přestala bejt.  
Já sice nevěděla, co se s Narou dělo u Chiroko, já ani nevěděla, kde Chiroko přebejvá, ale jistý bylo to, že nám Chiroko Naru nevrátila. Tak mi to přišlo, když Nara seděla u mě na posteli a vyprávěla o nekonečně špatnejch letech plnejch mytí umakartovejch stolů a kydání rejže do otřískanejch misek, o tlustym Purevovi, kvůli kterýmu v kuchyni nebylo k hnutí, a jeho ženě s věčně rudejma tvářema a špinavejma prstama, který strkala do hrnců, aby ochutnala břečku, která je stejně vždycky cejtit tím samým – žluklým lojem a levnou kořenovou zeleninou.
Já poprvý cejtila, že si s Narou nerozumim. Když jsem si vzpomněla na to, jak jsem s Erkou vybírala nový růžový ubrusy, který pak Nara drhla s proklínánim a odporem, když jsme kupovaly vázu, která pak s denně čerstvejma kytkama stála na pultu a Nara jí radši rozbila než aby ty kytky měnila a, jak říkala, věčně mžourala přes jejich vypelichaný haluze. Když jsem si na to vzpomněla, draly se mi slzy do očí. A Erka přitom Naru tak chválila. Já už to jejich dobrodiní, který prokazovali holce z venkova, nemohla snýst, vybuchla najednou Nara. Nemohla, rozumíš? To „rozumíš“ Nara zakřičela.
Nikdy dřív se na mě nekoukala tak zle. Ještě nikdy nebyla tak daleko.
Přitáhla jsem si deku až k očím a cejtila jsem jizvu, kterou mezi nás jak sekerou vyťaly Nařiny slova, a to, jak se každou chvilenkou tohohle ticha rozšklebuje do propasti, kterou ani jedna z nás nebude moct přeskočit. Já znala všechny ty slova a co znamenaj, ale proč Nara takhle mluví, jsem nechápala. Kdo jí udělal co zlýho? Neřekla jsem nic. Já byla starší a nemohla jsem přece nerozumět svý mladší a milovaný. Teď vím, že se nic tak hroznýho nedělo.
Tehdy jsem cejtila jenom to, že začít vyprávět o tom, jak pro mě všechny ty věci byly nový a zajímavý, že já si splnila svůj sen a dělala práci a pak zažila s Bjamchem skutečný štestí by nebylo k ničemu.
Ani říct to, že dělat kuchařku v dobrý jídelně je lepší než líhat za peníze s mužskýma, by nikam nevedlo. Za pár měsíců mě tyhle přechytřelý řeči stejně přešly. Začly jsme si zase rozumět. A nevěděly jsme, že za to můžou mužský.  
Jedno jsem ale obdivovala už tenkrát. Ačkoliv Naře bylo asi stejně zatraceně zle jako mě, pořád vypadala jako ta nejchlípnější ženská, která kdy podpadkama vyťukávala svý rytmy do ulánbátarskýho prachu. Tuhle nezdolnost osvědčila i pozdějc,. V alabastrově bílým obličeji vystupovaly rudý smyslný rty, přes všechno to překotný rozčílený mluvení pořád jak čerstvě namalovaný a vytrhaný obočí bylo dokreslený do ladný vyzývavý linky. Napudrovanej měla i krk, ne jako levný ženský, který mužskejm večer klepaj na okýnko auta a prsama se mačkaj na sklo. Tyhle ženský vypadaly jak masky čínský opery. Jejich bílej obličej byl naraženej na hnědej špinavej krk. Rtěnku měly přes celej obličej a přes trička páchly nemytostí. Nara to uměla. Když mrkla dlouhejma načerněnějma brvama, jako by svět umřel a znovu se narodil do jejích oříškovejch očí. To nebyly ty temný uhlíkový jehličky, který jsme měly všechny, ale krémový jadýrka cedru. Vladivostockej cesťák s rybkama se činil. Vlasy měla dost dlouhý, vlnily se jako duny pouštního písku a padaly jí na záda.
Pěkný líčka ale ženskou nedělaj. Podle babičky, ale i podle mužskejch, který za Narou chodili. Říkala mi to. Prej štíhlý nohy, široký boky a prsa pevný jak pytlíky narvaný brusinkama, který jsme sbíraly na podzim na úpatí Rudejch hor, jsou tim, proč se sem za ní táhnou chlápci víc než za jinejma. Já nevim. Je to jedno.
Vzpomněla jsem si na všechny ty škodolibý kluky, který se Naře v somonní škole kvůli jejím světlejm vlasům smáli. Na zlý, tlustý burjatský učitelky ve školce, který je to naučily.
Chlápky jim podobnejch ženskejch teď měla Nara obmotaný jediným plavým vlasem svý bohatý kštice. Vraceli se a neplatili málo.
Byla jsem jen strašně unavená, vyhladovělá a bolavá, ale vlastně  nic vážnýho. Nějakou dobu jsem si poležela a bylo. Nara se o mě starala jak Soldó o Malou. Když byl čas jíst a Nara zrovna nikoho neměla, podložila mi hlavu měkkejma polštářema a vybírala z chúragu ty nejtučnější sousta, abych se rychle spravila. Takhle by tě nikdo nechtěl, říkala. Podívej se, jak máš tenký ruce, a dvěma prstama mi stiskla paži. Koukej. Nara měla zápěstí jak mý kotníky a stejně nebyla tlustá. Postupně mi docházelo, že Nara bere za hotový, že tu zůstanu a budu celý noci ve stísněným kamrlíku hopsat s mužskejma jako ona. Hlavně jsem nechtěla, abychom se zas chytly a tak jsem jí nechala při tom, jak dlouho to bylo možný.
Když jsem odcházela, Nara se nezlobila. Zrovna někoho měla, a tak mě nakonec ani nemohla vyprovodit. Když se mužskej svlíkal, vyklonila se rychle z okýnka a vesele mi zamávala. Měla jsem pak Nary plnou hlavu ještě dlouho. Když jsem dělala ve stánku se sladkostma, když jsem vařila ve školní jídelně, když jsem na poště razítkovala psaní, když jsem hlídala ruský ženský plavýho Nikolajku, když jsem v silonovym plášti a v ustřiženejch rukavicích trhala lístky v městským autobusu linky Bombogor – Bochijn orgó a zpět.
Spala jsem za pár tugrů, kde se dalo a dalo, se skoro všude. To všechno jsem objevovala postupně. Postupně jsem přicházela na nový a nový věci. Možná jsem trochu začala rozumět tomu, co říkala Nara, možná ne, ale v guanzu Erky mě už nikdo nikdá nezahlíd. Nemohla jsem dělat něco, o čem si Nara myslela, že je hloupý, s někým, o kom Nara mluvila jak tehdy o Purevovi. To nešlo. Ale dělat něco, co jsem měla za špínu já, toho jsem schopná byla.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherTorst
Source of the quotationPaměť mojí babičce, Torst, 2002
Publication date

Nagyanyám emlékezete - III. (Hungarian)

Így hát életemben másodszor tűnt fel előttem a láthatáron az ulánbátori hőerőmű két fenséges tornya, és már egy órával a Városba való érkezésem előtt megcsapott a gerek ezreinek kéményeiből és a büszke szovjet panelházak százainak kazánjából szállingózó részegítő, füstös szag. Kiszálltam ebben a hatalmas, szürke, porlepte fazékban, és a piac felé indultam.
A lábaim maguktól vittek. Nem gondolkodtam. Fejem telve volt a fémek és a bőrök zajával, az új nyerget és szíjat próbáló férfiak vásári zsivajával. Ezalatt a gyerkőcök egy fadarabbal körberohangálták a bódékkal zsúfolt kis teret körbekerítő hullámos bádoglemezt, ami ezt az egész aszfalttéglalapot elválasztja a Várostól, mert aki a piacra akar menni, annak fizetnie kell, valami keveset adnia kell a bebugyolált asszonynak a rózsaszínű belépőért.
Egy darabon a külvároson át mentem. A kiálló gerendák és a betonmaradványokból meredező rozsdás, görbe vasak vicsorgó farkasfogakként szaggatták darabokra a ködöt. Átmásztam a csöveken, amikben emberek szunyókáltak. Még reggel volt. Erka és Pürev ekkortájt kezdik vágni a répát és a káposztát a bajcásalátába. Ha akkor hozzájuk megyek, és visszatérek a meleg, otthonos kis kifőzdéjükbe, valószínűleg ma nem így ülnék itt. És nem itt, hanem talán máshol. Másvalakivel.  
Azoknak, akik Oroszországból jönnek, nem tetszik a Város. Szerintük az olyan Város, ahol évek hosszat nem látni zöldellő fát, és ahol nem találni utcát repedések és alattomos gödrök nélkül, az nem Város. Egyszer a guandzban beszéltem egy orosszal, aki azt állította, hogy a mi Városunkhoz hasonlót sehol nem látott, pedig állítólag Európában is járt, Oroszországot pedig úgy ismeri, mint a nagyapák a saját ajmagukat. Mindennek tetejébe odavetett háromszáz tugrikot a levesért, és az ölébe húzott, mondván, ha akarom, elvisz innen. Nekem azonban vissza kellett mennem a konyhába, és amikor a tejes teával visszatértem, már csak hűlt helyét találtam. Ezt akkor elmeséltem Erkának. Csak mosolygott. A férfi saját állítása szerint Pétervárról jött. Ez a Városban tett első látogatásom alkalmával történt.
A piac éppen akkor nyitott. A telezsúfolt autókból trikókat és dzsekiket tartalmazó dobozok, késtokok, fésűk, tálak, kesztyűk, cigaretták, teljes lófelszerelések és televíziók  kerültek elő. Egyszóval minden. Az árusok standjaikat rendezgették, kirakosgatták a holmikat, majd félreálltak és gémberedett ujjaikat dörzsölgették. A standok között egy vénasszony vánszorgott, húsúrt kínálva dobozában, de az árusok mindenhonnan elkergették.  
Engem is úgy dobáltak, mint a forró burgonyát. Egyiknél se volt semmi munka, de mindegyik visszatartott, és megpróbált valami beszélgetésfélét kezdeményezni.
Este felhívtam Kulant. Nem feledkeztem meg arról a férfiról, akivel Dzsingisz kán hímzett képének csipkéi alatt ültem, és a reggeli tejes tea sem tűnt el emlékeim közül. Mire elhatároztam magam, a papírfecnit a telefonszámával már annyira összegyömöszkéltem, hogy alig lehetett elolvasni. Nyilván meglepődött, hogy ilyen sokáig megőriztem a számát, kezdetben morgott egy kicsit, és nem nagyon akart társalogni velem, végül aztán a piac bejáratánál megjelent egy férfi, hogy állítólag Kolja küldte, és hogy menjek vele. Szinte egész úton hallgatott, aztán befordultunk egy régi panelházba, és hosszan kotorászott a kulcsa után a táskájában. Sötét volt, és féltem. Az ajtó mögött, ahogy kinyitotta, hangokat, sipákolást hallottam. Kiderült, hogy van három pici gyereke.
Üdvözöltem a feleségét, ledőltem, ahova mutatták, és abban a pillanatban elnyomott az álom. Másnap elvittek a piacra.
Fagylaltot árultam a bejáratnál, és ételt-italt hordtam szét néhány standra, ahonnan ezért naponta pár tugrikot kaptam. A szűkös megélhetésre épphogy csak elég volt.
Még a mi guandzunkban sem tudtam volna rendesen megebédelni belőle.
Egy hét után csont és bőr voltam, ráadásul koszos is, mivel nem tudtam hol mosakodni, és Kulan, amikor meghallotta a telefonban a hangomat, egyből lecsapta a kagylót. Soha nem gondoltam volna, hogy lopni ilyen egyszerű.
Tizenkettő után, amikor a legtöbb ember járt a piacra, egész sokáig lehetett a kis cipók és a mártogatott kekszek körül legyeskedni. Ilyenkor sikerült a pultról két-három süteményt belecsúsztatnom a táskámba, legalább tudtam adni a kislánynak is, aki addig a fagylaltoknál állt helyettem. De azért olyan hű de nagyon jól nem éreztem magam.
A nap vége felé az emberek a vásárolt árukkal telepakolt zsákjaikat cipelve hazaindultak otthonos kis panellakásaikba, az árusok pedig falkákba verődve iddogálni szállingóztak.
Én a kapunál ácsorogtam. A standok ponyvája a csupasz szerkezetet csapdosta, köztük gyűrött papírdarabok repdestek. A hátsó kapu előtt, dobozok között aludtam. Belebújtam néhány zsákba, és átfagyott kezemet a combom közé dugtam. Mindig voltak ott más vidékről érkezett hajléktalanok is. Elalvás előtt beszélgettünk egy kicsit, ki honnan jött, meg ilyenek.
Gyakran felajánlotta valaki, hogy menjek vele. Fiatal voltam, és lerítt rólam, hogy vidékről származom. Tekintetük homályos volt, remegő ujjaikkal kézen fogtak, és kicserepesedett ajkuk mindig ugyanazt hajtogatta. Valamikor csak egyszerűen elutasítottam őket, máskor azonban elő kellett bújnom, és egy kicsivel odébb futnom. A szél elvitte gyalázatos szavaikat. Két hét után ruhám ujja hosszában végig kettészakadt. Már egész szép adag mártogatott kekszet sikerült köntösöm ujjába csempésznem, amikor valaki hátulról hirtelen utánam kapott. Futásnak eredtem, és megtörtént a baj. Ruhám ujja széthasadt, a kekszek szanaszét repültek, és én az árusok karmai közt végeztem. Más emberek is csatlakoztak hozzájuk, és mire végre kikászálódtam abból a csődületből, orromból bugyogott a vér, fejemből pedig a gyors cseppek szakadt köntösömre csepegtek. Sem aznap, sem másnap nem adtam el semmit. Egy maszatos koszfészektől senki nem fog semmit venni, lopni meg már nem tudtam. Nem maradt más hátra, minthogy kigondoljak valamit.
Nara továbbra sem szűnt meg a legkedvesebb testvérem lenni, és csak valamiféle szégyenérzet, vagy micsoda következtében nem kerestem fel azonnal.
Ezt ismételgettem magamban az Erka guandza felé vezető úton, ahol Naráról tudniuk kellett valamit. Bár ebben nem voltam egészen biztos. Azután, hogy Ojuna esküvőjén láttuk egymást Narával, különös történetek kaptak szárnyra. Anyám nyilván Sarcecegtől hallotta, de hogy ő honnan szedte, az rejtély. Nara állítólag férfiakkal keresi a kenyerét. Bár otthon úgymond nem hittek a dologban, de tudom, hogy anyám és apám is igencsak emésztették magukat.
Apám talán azért tett szemrehányást magának, hogy akkor, azon az éjjelen, azt a köszörült kést pihenni hagyta. A lányát vették el tőle, és ő csak épphogy megvillantotta a kést a kályha fölött. Hangosan nem mondott semmit. Egyébként én sem hittem egy szót sem az egészből, mégsem akartam a guandzba menni, mert féltem, hogy Nara nem lesz ott. Ezért is mentem inkább a piacra. Most azonban segítségre volt szükségem. Bárcsak az egész a féltékeny Sarceceg rágalomhadjárata lenne.
Nara azonban nem volt a guandzban. Erka megadta a telefonszámát, és dühös volt, hogy akkoriban egyáltalán nem küldtem nekik magamról semmi életjelet, és hogy öt hosszú évre egyszerűen csak eltűntem, nem beszélve arról, hogy most meg milyen gyűrött és büdös vagyok. Mondta, hogy Nara nagyon lelkiismeretesen dolgozott, és hogy nem akarom-e megint én a munkát. Lakhatnék Nara szobájában, és fiatal lányok mosogatnának, nekem csak felügyelnem kellene őket. Munkára volt szükségem. Pénzre volt szükségem. Valaki idegen azt mondta, nem. Én voltam, ugyanakkor mégsem én voltam. Rögtön megbántam, de Erka elintézettnek vélte a dolgot, és éreztem, hogy itt az ideje továbbállnom. Kint már hideg volt, és az autóbuszokon a sötétben emberi szemek világítottak. Az éjszakai Város élettel teli csatornahálózatnak tűnt. Időnként fel-felvillan egy-egy lámpa, de rendesen csak a főtér van megvilágítva. Autóval állandóan tele van a város. A gazdagok gyönyörű dzsipjei másodkézből származó, rozoga járgányok tucatját tolják maguk előtt. Az aludni soha nem járó férfiak által körülnyüzsgött biliárdasztalok éjjel is kint állnak. A göcsörtös járdaszigetet sustorgó fekete lyukak, nyitott kanálisok tagolják. Meleget és az alvók mély lélegzetét öntik magukból. A házak árkádjai és a betonfülkék bebugyolált, összegömbölyödött múmiákat rejtenek.
A főutcán mentem, kikerültem az összeszorított öklű árnyékokat. Hátamba fújt a szél. Lökdösött. Benzintől és a zsíros por szagától bűzlött. Olyan szél vitt előre, ami nem a Vörös-hegyek illatát hozta magával.
Sehol nincs ilyen szél. Sehol nincs ilyen ijesztő város, amely letépi a gerekről a nemezponyvát, és repedezett betonba öltözteti őket. Amely panelházaival a felhőket simogatja, gerjeivel pedig a véget nem érő, szent sztyeppbe hatol. Város, amely végeláthatatlan sorok kopjáitól véres hajnallal és ötágú csillag által vörösre színezett napnyugtával büszkélkedhet. Ez az éjjel a büszkeség éjjele volt. A káni Város  szórta a port és hajigálta a köveket. Nara bordélyháza csak nem akart előkerülni.
    A fiú telefonjáról, aki egész nap a guandz előtt üldögélt, rögtön felhívtam Narát. Napokat gubbasztott a járdán, és minden arra járóra próbálta rátukmálni  recsegő készülékét. Az idegen hang elhallgatott a vonal túl oldalán, majd nyilván hosszan keresték Narát, mert csend volt, és én nyugtalanul figyeltem az elégedett fiúcskát, hogyan számolja a perceket, és alig várja az értük járó aprót.
    Nara kapkodva és zavarodottan beszélt. Sejtelmem sem volt, hogy az öt percet gyalog, lovon vagy autóval gondolta. Elfelejtettem rákérdezni. Egy óra vesződség után rátaláltam a helyre. Ismét a főutcán álltam, még Erka guandzát is látni lehetett.
    Nyilvánosház volt, ezt első pillantásra megállapítottam. A bejáratnál vörös fény világított, az ajtó felett hatalmas, gondosan megszerkesztett „Divádzsin“ felirat függött, a ház előtt pedig néhány szemrevaló autó parkolt. Körülöttük nők legyeskedtek. Kettőjük ácsorgás közben barátságos beszélgetést folytatott, egy harmadik foggal-körömmel próbálta elnyerni egy arrafelé sétálgató férfi kegyeit, aki tudomást sem vett róla, két további pedig egymás haját tépve ádáz küzdelmet vívott a neonfelirat alatt. A rúzs háborús sérülésekként kenődött szét arcukon, szemük elveszett a csillámló fekete karikákban, lábaikat pedig a birkózókhoz hasonlóan olyannyira szétterpesztették, hogy a rövid szoknyák alól elővillantak a díszes csipkék.
    Nara a bejárat melletti árnyékban húzódott meg. Megöleltük egymást, átkarolt, beléptünk és a meredek lépcsők felé igyekeztünk. Sipító női kacaj hasított a halántékomba, a korlát átforrósodott és kígyóként hullámzott, a fények elvesztek valahol a távolban, és a csillámló kövecskékkel teleszórt csillagos égbolton párzottak, majd ismét növekedni kezdtek és egyre csak nőttek, és én úgy éreztem, elemészt a tűz, hogy köntösöm égetni kezd, és lassanként odasül a bőrömhöz. Kifelé kívánkoztam. Ki akartam bújni saját bőrömből, lerohanni a lépcsőn, mert nem kaptam levegőt, és Nara ujjai szíjként hasítottak a karomba. Ám ezek az ujjak egyre feljebb és feljebb vonszoltak, fel az éles és zajos égi fénybe. Aztán már nem bírtam tovább. Emlékszem a léptek rendszeres koppanására a lépcsőn. Ketten tudtak csak feltámogatni. A falépcsőkön visszaszámlálásként hatott a lábak dübörgése, a fények és a hangok is zavarossá lettek, egymásba mosódtak, a mennyezet egyre alacsonyabbnak tűnt, és pörölyként csapódott rám. Ekkor valami kattant. Talán Nara szobájának villanykapcsolója.
Mikor felébredtem, Nara nem volt ott. A szomszédból ütemes ágynyikorgás és hörgés hallatszott, mint amikor apám rosszul lövi meg az állatot, és a vér a sérült tüdőbe kerül. Egyébként teljes csend uralkodott, majd lassanként születőben voltak a hangok, mint mikor a Városban egymás után gyúlnak fel a fények. Karattyoló női hangokra lettem figyelmes, aztán kintről autó hangját, majd távolból hangos muzsikaszót hallottam, ami idővel elhalt, végül a lépcső nyikorgását, valaki épp felfelé vagy lefelé tartott, majd megnyikordult a kilincs. Ismét behunytam a szemem. Nara szerint nem csak pár napot töltöttem a piacon. Én biztos voltam benne, hogy igen, de ő azt mondta, hogy annyi idő alatt nem készülhettem ki ennyire. Legkevesebb néhány hónapot, és ehhez csökönyösen ragaszkodott. Gyengének éreztem magam, hogy vitába szálljak vele. Néhány napon át csak feküdtem, és a mennyezeten lévő pókokat és a repedések által formált legyezőket számlálgattam a végtelenségig. Úgy néztek ki, mint a pókhálók, és mindig másmilyennek láttam őket. Álmaim tele voltak hálókkal. Állatokra vadásztam bennük.
Fokozatosan felismertem Nara összes kuncsaftját.
Az ütődések, a lélegzetvétel, a suttogás és az erőszakosság alapján.
Egyesek hamar túl voltak a dolgon, szavak és hosszú nyögések nélkül. Nara ezeket kedvelte. Néhányan először beszéltek, káromkodtak és szégyenteljes kifejezések áradatát zúdították Narára, akinek hosszan kellett vetkőznie, és közben mutogatnia dolgait, és csak ezután került sor magára az aktusra. Az egész szomszédos helyiség visszhangzott a dübörgéstől, és azok ott ketten belekeveredtek az álmaimba. A legrosszabbak azok a férfiak voltak, akiknek külön kívánságokkal hozakodtak elő. Legtöbbjüknek semmi extra kérése nem volt, csak jöttek, hogy csinálhassák, és aztán elégedetten, csöndes mosollyal arcukon távoztak. Egyesek azonban konkrét kívánságokkal állítottak be. Ezek aztán újra eljöttek, és Nara már tudta, milyen lesz, hogyan lesz a legjobb és a leggyorsabb, és nem kellett gondolkodással és különböző kísérletekkel fárasztania magát.
Vologya, egy kedves orosz, amilyen nálunk a gernél évente több is megállt, vagy amilyenek a guandzban dél körül a hátsó asztal körül  üldögéltek, szóval ez a Vologya a szomszéd szobában hangosan hergelte magát. Hogy miért, azt nem tudom, de mindig nagyon durva volt Narával, akinek mindannyiszor véraláfutásos lett a háta. Az volt talán mind közül a legszörnyűbb, mikor Vologya jött. Nara aztán csak hason fekve tudott aludni, amit kiskorától fogva gyűlölt, arról nem is beszélve, hogy más férfiak meg kedvüket vesztették Nara szétkaszabolt hátát látva, és inkább felkerestek valaki mást.
Ravdannal épp ellenkezőleg volt. Mindig hozta a szükséges tartozékokat tartalmazó táskáját, és Nara aztán mindig elmesélte, milyen újdonsággal kecsegtette aznap. Ezen jót nevettünk. Ravdan azt szerette, ha kínozzák, Nara tehát kínozta.
Narát idegesítette a guandzi munka. Erka állítólag mindig mindenbe beleszólt, és nem hagyta, hogy a saját elképzelései szerint csinálja a dolgokat.
Földszinti szobájának ablakán mindenféle sötét utcai alakok dörömböltek, úgyhogy minden nap előre félt a következő éjszakától. Este emiatt nem tudott elaludni, aztán a munkában úgy kóválygott, mintha másnapos lenne. Amikor pedig besötétedett, és Erka elment, szobájában az éjjeli autók és a kopogtató, vigyorgó emberek árnyai keveredtek. Még az üvegek koccanását és a vodka loccsanását is hallani lehetett, amikor kissé nyitva hagyta ablakát, hogy friss levegő jöjjön be.
Erkát és Pürevet teljesen kivesézte. Gyűlölte, amikor Erka zsíros kezével a hajába nyúlt. Én Erka apró puha tenyerének anyai érintését kezdettől fogva szerettem. Narának terhére volt Pürevvel húsért a piacra járni. Én fontosnak éreztem magam, és élveztem az alkudozást. Nara nem bírta a piac szagát, és amikor könyökével nekiment a kampókon csüngő húsnak, állítólag mindig rosszullét fogta el.
Nara mellettem ült az ágyon, mesélt, időről időre elhallgatott, megigazgatta a haját, én rajta felejthettem tekintetemet.
Hirokóról gondolkodtam. Mikor anyám Narával elment hozzá, a húgom tébolyodott volt, ehhez nem fér semmi kétség. A Dzsargallal történt eseményekhez foghatót családunk se addig, se azóta nem élt át. Egész nemzetségünk mindig is gyakorlatias volt. Az emberek megszülettek, felnőttek, a férfiak a nyájjal foglalkoztak, míg a nők a gert tartották rendben, és az évek teltek-múltak, az emberek egyre görnyedtebbé váltak, majd végleg elszunnyadtak, és a nemzetség tovább virágzott az utódoknak köszönhetően, akik kezdettől a felnőttek körül sertepertéltek, hogy aztán később különváljanak azokra, akik a nyájat veszik gondjaikba, és azokra, akik karjukban az előbbiek gyermekeit dédelgetik majd.
A tébolyodottakról nálunk mindig csak beszéltek. Nagymama ugyan értett a varázsláshoz, legalábbis amióta meghalt, ebben mindannyian egyre inkább hiszünk, soha nem tett azonban semmi olyat, amit ne értettünk volna. Néha ugyan titokzatos volt, mert többet tudott a dolgokról, mint mi, de egészen addig, míg öregségére el nem felejtette megsózni a húsúrhoz a húst, minden háztartásbeli és egyéb kötelességét mintaszerűen teljesítette.
Nara titokzatossága másban gyökeredzett. Azután, hogy becsavarodott, már nem volt közülünk való. Mi nők, akik tisztában vagyunk a szerepünkkel, tudjuk, hogy mikor illik beszélni, hol találjuk a legszárazabb argalt, mit tegyünk a visító gyerekkel, és hogyan készítsük még az újszülött teve hasikájánál is lágyabbra a tejes teát. Nara már nem volt ilyen.
Nekem ugyan fogalmam sem volt, mi történt Narával Hirokónál, azt sem tudtam, hol is lakik Hirokó valójában, egy azonban biztos, hogy Hirokó nem adta nekünk vissza a mi Naránkat. Akkor is ez volt az érzésem, mikor Nara ott ült az ágyamon, és a linóleumborítású asztalok törölgetésével, csorba tányérokba való rizsmeregetéssel eltöltött végtelennek tűnő gyalázatos éveiről beszélt, vagy a dagadt Pürevet szidalmazta, akitől nem lehetett megmozdulni a konyhában, netán feleségét, akinek örökké vörös volt az arca, és piszkosak az ujjai, amikkel a fazekakba nyúlkált, hogy megkóstolja azt a kotyvalékot, ami mindig ugyanattól, az avas faggyútól és az olcsó fűszerzöldségtől szaglott.
Először éreztem, hogy nem értjük egymást Narával. Mikor visszaemlékeztem, hogyan választottuk Erkával az új rózsaszín terítőket, amiket Nara átkozódva és undorral súrolt, hogyan vásároltuk a vázát, ami aztán minden nap a pulton állt friss virágokkal, és amit Nara inkább eltört, minthogy azokat a virágokat nap mint nap cserélgesse, és - ahogy mondta -, örökké hunyorogjon vedlett szárain át. Ahogy ezekre visszaemlékeztem, könnyek szöktek a szemembe. Pedig Erka mindezek ellenére hogy dicsérte Narát! „Egyszerűen már nem bírtam elviselni a vidéki lánnyal szemben tett jótéteményeiket”, tört fel Narából. „Nem voltam képes, érted?” Az „érted” szónál Nara már üvöltött.
Soha előtte nem láttam szemében ennyi rosszindulatot. Soha még ennyire távol nem éreztem magamtól.
A homlokomig magamra húztam a takarót, és éreztem a sebet, amit Nara szavai hasítottak fejszével közénk, és azt, hogy a csenddel egyre inkább szakadékká tágul ez a seb, amit egyikünk sem lesz már képes átugrani. Minden szó jelentésével tisztában voltam, de hogy Nara miért beszél így, azt nem értettem. Ki tett vele bármi rosszat is? Nem szóltam semmit. Én voltam az idősebb, és mégsem értettem a fiatalabb és imádott húgomat. Most utólag már tudom, hogy semmiféle katasztrófáról nem volt szó.
Akkor csak azt éreztem, hogy teljesen fölösleges lenne elkezdeni arról beszélni, hogy ezek a dolgok számomra újszerűek és érdekesek voltak, hogy nekem ezzel megvalósult az álmom, mert dolgoztam, és hogy aztán Bjamhűvel megtapasztaltam, mi is az a valódi boldogság.
Arról sem akartam beszélni, hogy egy jó kifőzdében szakácskodni jobb hivatás, mint férfiakkal pénzért heverészni, merthogy ez sem vezetett volna sehova. Néhány hónap múlva egyébként is túlléptem ezeken az okoskodásokon. Megint kezdtünk egymásra találni. És nem is sejtettük, hogy ez a férfiaknak köszönhető.
Egyet azonban már akkor is csodáltam. Jóllehet Nara ugyanolyan nyomorultul érezhette magát, mint én, mégis állandóan úgy nézett ki, mint a legeslegcsábítóbb nő, akinek cipősarkai valaha is ritmust kopogtak az ulánbátori porba. Ennek a legyőzhetetlenségnek később is tanúbizonyságát adta. Alabástromfehér arcából kidomborodtak vörös, érzéki ajkai, amik minden elhamarkodott dühkitörése ellenére azt az érzetet keltették, mintha frissen lennének rúzsozva, kiszedett szemöldökét pedig csábos kis vonalakkal húzta ki. A nyaka is be volt púderozva, de nem úgy, mint azoknak az olcsó nőcskéknek, akik esténként az autók ablakán keresztül bekopognak a férfiakhoz, és ujjaikat az üvegre nyomják. Ezek a nők a kínai opera maszkjaihoz hasonlítottak. Fejüket barna, koszos nyakra erősítették. A rúzs egész arcukat körberajzolta, és ruhájukon keresztül mosdatlanságtól szaglottak. Narának volt ehhez érzéke. Mikor hosszú, feketére festett szempilláit egy pillanatra lehunyta, mintha az egész világ meghalt, majd újjászületett volna dióbarna szemében, amely nem a mi koromfekete, szúrós pillantásunkkal tekintett a világra, hanem a cédrus krémszínű magocskájára emlékeztetett. A vlagyivosztoki vigéc a halaival megtette a magáét. Nara haja elég hosszú volt, úgy hullámzott, mint a homoksivatag dűnéi, és hátára hullott.
Nagymama szerint és a Narához járó férfiak szerint sem a szép arcocska teszi a nőt. Nara legalábbis ezt mondta. Állítólag vékony lábai és széles csípője miatt jártak a kuncsaftok inkább hozzá, mint másokhoz, na meg persze feszes melleiről se feledkezzünk meg, amik olyanok, mint a Vörös-hegyek lábánál gyűjtött áfonyával teletömött zsákocskák. Nem tudom, de talán mindegy is.
Visszaemlékeztem azokra a kárörvendő fiúkra, akik világos haja miatt kinevették Narát a szum iskolájában, és a rosszindulatú, dagadt burját óvó nénikre, akik az óvodában megtanították őket erre. A hozzájuk hasonló nők férjeit Nara most üstökének egyetlen világos hajszálával ujja köré csavarta. Visszajártak, és nem keveset fizettek.
Egyszerűen csak szörnyen fáradt és éhes voltam, és sajgott mindenem, de semmi komoly. Egy rövid ideig ágyhoz voltam kötve, ennyi. Nara úgy gondoskodott rólam, mint Szoldó a Kicsiről. Amikor eljött az evés ideje, és épp nem volt nála senki, puha párnákkal alátámasztotta a fejemet, és kiválogatta a húragból a legkiadósabb falatokat, hogy mielőbb meggyógyuljak. Így senkinek nem fogsz kelleni, mondta. Nézd csak, milyen vékonyka vagy – és két ujjával megszorította a karomat. Nézd. Narának a csuklója olyan vastag volt, mint a bokám, mégsem tűnt kövérnek. Aztán fokozatosan körvonalazódott előttem, hogy Nara készpénznek veszi, hogy itt maradok majd, és éjjeleket fogok a pasikkal ugrándozni szűk szobámban, mint ahogy ő is. Viszont nem akartam, hogy megint összekapjunk, úgyhogy ameddig csak lehetett, hagytam, gondoljon, amit akar.
Mikor elmentem, Nara nem haragudott rám. Épp volt nála valaki, ezért végül ki sem tudott kísérni. Mikor a férfi vetkőzött, kihajolt az ablakon és búcsúzóul vidáman integetett. Még sokáig Nara körül forgott minden gondolatom. Miközben édességeket árultam, miközben az iskola menzáján főztem, miközben a postán borítékokat bélyegeztem, miközben egy orosz anyuka szőke Nyikolajkájára vigyáztam és miközben szilonköpenyemben és levágott ujjvégű kesztyűmben a Bömbögör – Böhín örgő - Bömbögör városi autóbuszjáraton a jegyeket tépdestem.
Pár tugrikért ott aludtam, ahol lehetett, és tulajdonképpen majd mindenhol lehetett. Mindezt folyamatosan fedeztem föl. Fokozatosan újabb és újabb dolgokra jöttem rá. Lehet, hogy érteni kezdtem, amit Nara mondott, lehet, hogy nem. Erka guandzában azonban már nem mutatkoztam többet. Nem csinálhattam olyasmit, amiről Nara azt gondolja, hogy hülyeség, nem dolgozhattam olyasvalakivel, akiről Nara úgy beszélt, mint akkor Pürevről. Egyszerűen nem ment. De hogy olyat csináljak, amit meg én tartottam mocskosnak, arra nem voltam képes.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherEurópa Könyvkiadó
Source of the quotationNagyanyám emlékezete, Európa Könyvkiadó, 2004
Bookpage (from–to)119-136
Publication date

minimap