Paměť mojí babičce - I. (Czech)
Babičku jsme pohřbily v létě roku opice, rok potom. Ojuna právě začínala běhat a tak s ní byla spousta práce. Přestala tehdy s plazenim a hopkánim po čtyřech kolem mámy a už se ani nepotřebovala přidržovat věcí v geru, když se chtěla postavit. Když jsme jí s Narou a Magi strašily Úregmou, tak si z toho nic nedělala, protože byla ještě hloupá a my jí měly na krku od rána do večera. Ten týden kdy babička umřela, jsme byli všichni kromě táty a Ojuny na návštěvě u Munchceceg. Munchceceg byla mámina sestřenice, která měla taky skoro jen samý dcery a bydlela s nima a se svým manželem Majdarem asi den cesty autem od našeho geru ve vedlejšim ajmaku. Pozvali nás tehdy na ochutnávání jejich kumysu. Jako my měli v našem kraji ty nejlepší hovězí kůže a taky náš kašmír patřil mezi ten nejvíc ceněnej, kvasili zas Majdar s Munchceceg to nejlepší kobylí mlíko v celým ovorchangajským ajmaku. Táta se neměl s Munchceceg rád a musel se starat o stádo a babička byla na cestu moc slabá. Doma nakonec zůstala i Ojuna, protože co se týče dohlížení na malý dítě, máma babičce věřila. A tak měla bejt Ojuna s babičkou čtyři dny zavřená v geru, protože tátovi se hned první den, co jsme odjely, zatoulaly nějaký ovce a musel je odjet hledat. Ale dopadlo to nakonec úplně jinak a skončilo to babiččinou smrtí. Nikdo vlastně neví, co se tenkrát přesně stalo, protože táta byl pryč a nic nám říct nemohl, a Ojuna jen křičela, až mámě slzama, jak se k ní křečovitě tiskla, promočila celej límec u délu. Auto se cestou zpátky od Munchceceg a Majdara pokazilo. Došel benzín a podle mámy, a asi to byla pravda, to bylo k nejbližší pumpě moc daleko na to, abychom tam šly pěšky. Měly jsme alespoň radost, že s sebou nemáme Ojunu, protože tahat jí dvacet kilometrů v gobijskym červencovym vedru střídavě na zádech a v náručí, to by nechtěla žádná. Taky jsme s sebou všelijak vlekly lahve od limonád plný kumysu a cestou jsme se zastavovaly a upíjely, a mlíko bylo za chvíli vroucí a nám všem se z toho točila hlava, protože za celejch dvacet kilometrů nebyl jedinej strom. Když už náš domov nebyl černá tečka, osamocená ve stepi jak zbloudilý hříbě vraníka, ale rozpoznávaly jsme rám dveří i oranžovej pruh ornamentů kolem dokola, všimly jsme si nějaký zborcený hromádky asi dvacet kroků na západ od geru. Čím víc jsme se blížily, tím bylo jasnější, že to je to, co nás napadlo všechny, ale žádná to ze strachu neřekla nahlas. Babička ležela na zemi divně rozhozená, jako vyvrácenej pokroucenej strom, takže bylo hned jasný, že jen tak neupadla, ale zmítala se asi v nějaký křeči, ačkoli žádný křeče nikdy před tim neměla. Taky nebylo zřejmý, kam babička šla, protože tím směrem se nechodilo ani močit, ani modlit, ani pro argal na topení, zkrátka tudy nikdo nikam nechodíval, natož aby tudy šla ona, která vždycky chodila jen někam pro něco. Potom, co jsme se všechny vzpamatovaly z toho leknutí, chvíli jsme tak nad babičkou bezradně stály. Byla už tuhá a nešla narovnat. Ani zaťatý pěsti se nám nepodařilo otevřít a zkoušely jsme to jedna po druhý všechny, jen máma ne, ale nechala nás, abychom to dělaly. Zničehonic pak najednou zbělala, vykřikla a rozeběhla se směrem ke geru. Magi, Nara i já, my ostatní, jsme na Ojunu zapomněly. Seděla v geru na bobku u kamen, zabraná do Maginýho pytlíku s kozíma kůstkama, který skládala do řádků a ryla jima do země. Tak to tvrdila máma, protože když jsme přišly my, Ojuna nebyla vidět, jen z mámina náručí se ozývalo drásavý hýkání a máminy paže byly úplně bílý bez krve, jak k sobě dítě usilovně tiskla. Táta přijel druhej den ráno, před gerem našel babičku přikrytou kůží, a vevnitř pět ženskejch namačkanejch na jedný posteli. Babičku máma s tátou vytáhli na naše místo na svahu hory kousek na východ od nás a tam ji nechali. Když jsme se tam šli po čtyřiceti pěti dnech podívat, nebylo tam nic. Tehdy zůstala Ojuna poprvý sama doma, protože když táta vyslovil cestou babiččino jméno, mlela se mu v náručí tak, že jí táta musel postavit na zem a ona rychlostí nakopnutýho štěněte utíkala zpátky domů. Když jsem se pak Ojuny ptala pozdějc, byla sice už velká a měla rozum, ale řekla mi o tom, jak to bylo, stejný nic jako tehdy. Ale jak tátu nabodnul na rohy bejk a on přišel domů a černě rudejma rukama si přidržoval natržený břicho, na to si pamatovala dobře. A to bylo jen pár tejdnů potom. Ojuně se dá věřit skoro tak málo jako mámě. Taky věčně držely spolu. Až do máminý smrti. O babičce se pak od tý doby u nás už moc nemluvilo. Tomu jak od nás odešla, nikdo nerozuměl. Jen Magi a Nara někdy rozvíjely strašidelný příběhy a dívaly se po očku na Ojunu, která se koukala do země a dělala, že nic neslyší, a táta se mračil a máma bledla a pak někdy praštila Magi a Naru po zádech, aby už mlčely. Jen jednou, to bylo pár měsíců potom, co jsme babičku položili na naše místo a nechali jí dravejm zvířatům, nám táta trochu povídal. To nás zas jeden večer vzal s sebou na koně obhlídnout Maginu oblíbenou bílou kobylu, která měla každou chvíli vrhnout hříbě. Jeli jsme tryskem, protože Magi naříkala, že kobyla už určitě rodí, za zadkama koní se v oblacích gobijskýho prachu k zemi skláněl unavenej tyranskej kotouč, a když jsem se otočila na Naru, cválala ve slunci jak juanská princezna v rámu zlatýho obrazu a jednotlivý vlasy jí zářily jako Ruskám, který žijou v našem somonním centru. Když jsme přijížděli ke stádu, už zdálky bylo vidět, že je po všem. Kus dál od stáda stála nehybná bílá silueta vyčerpaný kobyly s mokrým hříbětem přisátým ke struku. Vypadaly spokojeně a tak jsme je nerušili a táta řek, že nám něco poví. Takhle vážně a naléhavě mluvil naposled po tý velký zimě, když nám říkal, že nám nezbylo ani jediný kůzle a že jestli z toho místa rychle neodkočujem, nezůstane ani žádný jehně, a máma začla hned balit a druhej den ráno jsme jeli. Teď vypadal táta podobně slavnostně a skoro tak zasmušile. Prý nechtěl, aby u toho byla Ojuna, protože máma nám zakázala před ní o babičce mluvit a sama to taky nenesla dobře. Vyčítala si, že jí nechala doma samotnou, a na tátu se zlobila, že mu byli jeho ztracený ovce přednější než babička. Ale táta přece nemohl vědět, že babička umře, to jsem chápala už tehdy a tak jsem se táty zastávala a že nic špatnýho neudělal, si myslim i teď. Řekl: "Přestože o babičce nemluvíme, mezi prvníma slovama vašich dětí bude jméno Dolgorma. Díky ní a díky dalším západním durvudskejm předkům tu teď můžem sedět u našeho stáda a zadkama cejtit teplo domovskýho ajmaku. Babiččina prababička se jmenovala Čulúnceceg. To otec jí dal takový jmého, protože byla vymodlenym květem, kterej vyrazil v puklině neplodný skály, v lůně jeho ženy, spolu s prvníma šedinama. Dcera Čulúnceceg, matka Dolgorminy babičky, byla darovaná jako patnáctiletá jednomu mandžudskýmu princi, ale můj prapraděd ji noc před svatbou unes a celej život jí skrejval, ačkoli jinak to byl jen ubohej lovec hlavatek a jeden z mála čistejch zápaďanů usazenejch kolem Velkejch jezer, protože ostatní padli v chamarskejch válkách a zbytek nesnes to věčný chalchský ponižování.“ Tohle mě moc nebavilo. Cucala jsem stéblo a čekala jsem, až se táta dostane k něčemu zábavnýmu, k vyprávění, při kterym se tají dech. Že to uměl, jsem věděla, ale jen málokdy to předved. Tohle vyprávění bylo jako bzukot much v horkým odpoledni. Uspávalo mě. Věděla jsem, že pro tátu je důležitý, aby nám to řek. „Babička byla z bohatý rodiny magnátů kašmíru, protože její matka se zalíbila otci babiččina otce Onona, kterej kašmír dodával přímo na chánskej dvůr a z Urgy si pro něj jezdili chánský výběrčí v sametovejch čapkách s rajčíma chocholama. Babiččin otec byl velkej darga celýho kraje kolem Selengy, protože co on řek, to platilo a jestli darga nechtěl, celej kraj odmítnul platit Mandžuům odvody, protože dargovi nojoni by si to s ostatníma gerama vyřídili, což bylo jasný každýmu. Třeba když chán najednou z ničeho nic snížil cenu kašmíru a nebylo ze dne na den na čínskou rejži ani na dobrý ruský nože. Onon se vyhoup do sedla, křiknul morindó a proměnil se v čtyřnohý nedostižný vlající zvíře. A jak se tak v oblaku prachu řítil stepí, z gerů jeho mužů vybíhali bojovníci v karmínových délech, přes ruku pytle sušenýho masa a tvrdý dřevěný sedla. Jejich ženy s dětma mávaly a chrstali na ně mlíko pro štěstí a Onon, s bojovníkama v zádech, pokaždý chánovo rozhodnutí zvrátil. A tak za jeho života cena kašmíru nikdy nespadla tak nízko, aby se babiččina rodina musela zabejvat s kůžema, kšeftovat s masem a starat se zvlášť o mlíko, jako všichni ostatní, který se neustále hádali s lakotnejma Číňanama o každej juan. Nic jinýho jim taky nezbejvalo. Proto jima Dolgorma vždycky trochu pohrdala. Její rodina je nikdy k ničemu nepotřebovala, a tak se s Číňanama nemusela nijak zaplejtat.“
Už jsem tátu nějakou dobu moc neposlouchala, jména předků se mi pletly, nikdy předtim je táta neříkal a k tomu Magi lezl po vlasech krásnej lesklej modrej brouk a mně se chtělo koukat, jak obratně se mezi vlasama proplejtá, a trochu si u toho zdřímnout, protože slunce už dávno zašlo a ze země začal pomalu stoupat chlad. Zavrtěla jsem se ve svym délu, táta pořád mluvil o Číňanech, zas o tom, jestli je ten davchanskej zelinář, a byl to otec toho dnešního, erlíc nebo ne, protože jeho máma se pořád s někym tahala a tak je to klidně možný, ale jeho táta, starej Dordž se k němu měl jako ke svýmu. „Starej Dordž je ale na druhou stranu takovej trouba, že by přijal důvěřivě za vlastní asi jakýkoli mrně, který by mu ta jeho, na kterou nedá z nepochopitelnejch důvodů dopustit, přistrčila zabalený v povijanu. Takže vlastně davchanskej zelinář erlícem nakonec třeba fakt je.“ Takhle nějak táta chvíli mluvil a já už měla zavřený oči a tátovy slova jsem slyšela z dálky přes sladký šumění v mý hlavě a obraz velikýho neznámýho brouka, kterej měl křídla stejně mřížovaný jako jsou stěny našeho geru, když z nich dáme s mámou před dalšim kočovánim dolu všechny plstěný plachty. Už jsem si řikala, že usnu, protože když táta mluví o davchanskym Dordžovi a jeho synovi, tak už asi s babičkou skončil a nic zajímavýho se nedozvim, protože tahle historka už se jen léta omílá pořád dokola, když najednou slyšim, že táta mlčí. Možná už mlčel chvíli, a já to trochu zaspala. V ten okamžik jsem bleskurychle otevřela oči, byla by ostuda, kdyby táta viděl, jak zařezávám, když on takhle vypráví, protože to se nestává často. Tohle mi projelo hlavou když víčka vystřelovaly nahoru, a já uviděla tátu, jak se dívá upřenym pohledem do mýho obličeje a sestry se dívaly taky tak a já jsem jen zčervenala a sklopila oči a cejtila, že jsem mezi nima najednou úplně sama, jako když se mezi telatama narodí jedno s kulhavym rozštěpenym kopytem nebo když se jehně narodí černý. Ale tyhle zvířata hned umřou, protože je nikdo nechce, ani vlastní mámy je nechtěj k sobě pustit a když se takový tele žene hladový po struku dostane kopanec a za dva za tři dny vždycky pojde. Ale mě si nechali a já se najednou cítila jak to nepovedený tele, protože ta příhoda s davchanskym zelinářem, to mělo co dělat se mnou samou. Pak táta řek, že už je pozdě a pojedem. Ale ještě než jsme kopli koně do žeber, naklonil se k Magi a trochu v legraci, ale spíš proto, aby z toho Magi nebyla moc nafoukaná a nám dvěma to nebylo zas tak líto, ačkoli velký vyznamenání to teda bylo, řekl, že babička by měla určitě radost, kdyby se první vnučka jejího oblíbenýho syna jmenovala Dolgorma. Magi jen pohodila copem. Bejt nestarší je dobrý. To jsme věděly všechny.
Uploaded by | Barna Otilia |
Publisher | Torst |
Source of the quotation | Paměť mojí babičce |
Publication date | 2002 |
|
|
Nagyanyám emlékezete - I. (Hungarian)
Nagymamát egy évre rá, a Majom évében temettük el. Ojuna épp akkor kezdett szaladgálni, úgyhogy nagyon nehéz volt vele. Felhagyott az anyám körüli négykézláb mászással és sertepertéléssel, s már nem kellett semmiben se megkapaszkodnia, ha fel akart állni. Mikor Nara, Magi és én Űregmával ijesztgettük, nem nagyon érdekelte a dolog, mert még butácska volt, így reggeltől estig a nyakunkon lógott. Azon a héten, amikor nagymama meghalt, apámon és Ojunán kívül mindannyian Mönhcecegnél voltunk látogatóban. Mönhceceg anyám unokanővére volt, akinek ugyanúgy csak lányai születtek. Velük és férjével, Majdarral élt a szomszédos ajmagban, úgy egy napi autózásra a gerünktől. Akkor éppen azért hívtak, hogy megkóstoljuk a kumiszukat. Ahogy mi büszkélkedhettünk vidékünkön a legjobb marhabőrrel, és kasmírunk is a legértékesebbek közé tartozott, úgy Majdar és Mönhceceg erjesztették a legkiválóbb kecsketejet az egész övörhangaji ajmagban. Apám és Mönhceceg nem kedvelték egymást, egyébként is valakinek gondját kellett viselnie a nyájnak, nagymama meg már túl gyenge volt az úthoz. Végül Ojuna is otthon maradt, mert ami a kisgyerek felügyelését illeti, anyám ebben még megbízott nagymamámban. Úgyhogy végül Ojuna négy napra a nagymamával maradt összezárva a gerben, mert rögtön első nap, mikor elmentünk, apámnak elcsavargott néhány birkája, és a keresésükre kellett induljon. Ám aztán egészen más fordulatot vett a dolog, és minden nagymamám halálával végződött.
Valójában senki sem tudja, mi is történt pontosan, mivel apám éppen távol volt, így nem tudott semmit mondani, Ojuna meg üvöltött, ahogy a torkán kifért, mígnem anyám köntösének egész gallérját összekönnyezte, ahogy görcsösen hozzátapadt. Autónk a Mönhcecegtől és Majdartól való visszaúton felmondta a szolgálatot. Kifogyott a benzin, és anyám szerint – valószínűleg igaza lehetett – a legközelebbi benzinkút túl messze volt ahhoz, hogy gyalogosan közelítsük meg. Még örültünk is, hogy nincs velünk Ojuna, mert senki nem kívánta a Góbi júliusi hőségében felváltva cipelni a hátán és a karján. A kumisszal teli limonádésüvegeket is hoztuk magunkkal, így aztán az úton meg-megálltunk, hogy igyunk belőle, de a tej egykettőre felforrósodott, és mindannyiunknak kóválygott tőle a feje, mert közel s távol húsz kilométeren át egyetlen fa sem akadt utunkba. Mikor otthonunk már nem csupán egy fekete, magányos pont volt a sztyeppen, mint a fekete ló elcsatangolt csikója, hanem fölismertük az ajtókat és a díszítések narancsszínű, körbe-körbe vezető szegélyét is, úgy húsz lépésre a gertől nyugatra egy összeroskadt halomra lettünk figyelmesek. Minél közelebb értünk, annál világosabbá vált, hogy valóban az, ami mindannyiunknak eszébe jutott, de senki sem merte hangosan kimondani. Nagymama furcsán szétterülve, mint kifacsart, megtépázott fa feküdt a földön, ezért mindjárt gondoltuk, hogy nem egyszerűen elesett, hanem fájdalmasan vergődött, jóllehet soha előtte nem volt görcsös rohama. Az sem volt világos, hová is indulhatott, mivel arrafelé se vizelni, se imádkozni, de még a fűtéshez szükséges argalért sem járt senki, egyszóval soha senki nem indult el arrafelé, nemhogy ő, aki mindig csak valamilyen célból ment valahová. Miután mindannyian magunkhoz tértünk az ijedségtől, egy pillanatig csak tanácstalanul álltunk nagymama felett. Már merev volt, nem tudtuk kiegyenesíteni. Még összeszorított öklét sem sikerült kinyitnunk, pedig egymás után mindannyian megpróbálkoztunk vele, anyámat leszámítva, aki hagyta, hadd csináljuk. Ám egyszeriben, villámcsapásszerű hirtelenséggel elfehéredett, felkiáltott, és a ger felé rohant. Magi, Nara és én, mi többiek, teljesen megfeledkeztünk Ojunáról. A kályhánál guggolt Magi kecskecsontos zsákjába feledkezve, sorba rakta a csontokat, és a földbe vésett velük. Legalábbis anyám ezt állította, mert mikor mi beléptünk, Ojunát nem lehetett látni, csak anyám karjai közül feltörő, szívet tépő hüppögését hallottuk, és anyám karja egészen fehér volt a vértelenségtől, olyan erőteljesen szorította magához a gyereket. Másnap reggel apám is megérkezett. A ger előtt bőrrel letakarva a nagymama, a gerben pedig öt nő várta egy ágyba préselődve. Anyám és apám a nagymamát a szent helyünkre, tőlünk nem messze keletre a hegyoldalba vonszolták, és otthagyták. Mikor negyvenkilenc nap múlva elmentünk megnézni, hűlt helyét találtuk. Akkor maradt otthon Ojuna először egyedül, mert amikor apám az út során kiejtette a nagymama nevét, olyan kapálózásba kezdett a karjában, hogy le kellett tennie a földre, ő meg a fenékbe billentett kölyökkutya gyorsaságával rohant vissza a gerbe. Mikor aztán később arról kérdeztem Ojunát, hogy mi is történt akkor, ugyanúgy nem mondott semmit, mint annak előtte, jóllehet már nagyobb volt és megvolt a magához való esze. Bezzeg arra, hogy apámat hogyan öklelte fel egy bika, és amikor hazajött, hogyan szorította magához feketés-vöröses kezével a szakadt trikóját, arra nagyon is jól emlékezett. Pedig mindez csak egy-két héttel azután történt. Ojunának majdnem annyira kevéssé lehet hinni, mint anyámnak. Így aztán mindig is összetartottak. Egészen anyám haláláig. A nagymamáról ezt követően nem nagyon beszéltünk. Senki sem értette, hogyan távozott közülünk. Csak Magi és Nara kezdett néha bele egy-egy kísérteties történetbe, közben fél szemmel Ojunára sandítva, aki a földet bámulva úgy tett, mintha semmit sem hallana. Apám ilyenkor elkomorodott, anyám meg elfehéredett, és olykor-olykor hátba verte Magit és Narát, hogy hallgassanak végre. Csak egyetlen egyszer, néhány hónappal azután, hogy nagymamát elhelyeztük a szent helyünkön, otthagyva őt a ragadozóknak, akkor mondott valamit apám. Egyik este kilovagolt velünk, hogy megnézzük Magi kedvenc fehér kancáját, aki bármelyik percben megellhetett. Vágtattunk, mert Magi óbégatott, hogy a kanca már biztosan ellik. A lovak fara mögött a góbi porfellegében a föld fölé görnyedezett a zsarnoki korong, és mikor hátrafordultam Narához, úgy vágtatott a napban, mint egy Jüan kori hercegnő arany képkeretbe foglalva, és hajszálai úgy ragyogtak, mint a szumunk központjában élő orosz nőknek. Ahogy közeledtünk a nyájhoz, már messziről láttuk, hogy lekéstük a dolgot. A többiektől nem messze a kimerült kanca mozdulatlan, fehér sziluettje állt, emlőjéhez tapadva egy nedves csikó. Elégedettnek tűntek, úgyhogy nem zavartuk meg őket, és apám azt mondta, mesél nekünk valamit. Ennyire komolyan és nyomatékosan legutoljára azután a dermesztő tél után beszélt, amikor közölte, hogy egyetlen kecskegidánk sem maradt életben, és ha gyorsan el nem vándorolunk erről a helyről, bárányunk sem marad egy szál sem, úgyhogy anyám rögtön csomagolni kezdett, és másnap útnak is indultunk. Apám most is hasonlóképpen ünnepélyesnek és majdnem annyira komornak tűnt. Állítólag nem akarta, hogy Ojuna jelen legyen, mert anyám megtiltotta, hogy előtte beszéljünk a nagymamáról, és személy szerint ő sem viselte túl jól a dolgot. Hibáztatta magát, hogy otthon merte hagyni egyedül, apámra meg azért volt dühös, hogy holmi elcsavargott birkák fontosabbak voltak számára, mint a nagymama. De hát apám nem tudhatta előre, hogy a nagymama meg fog halni, ezt már akkor is megértettem, ezért apám védelmére keltem, és mindmáig úgy gondolom, hogy nem csinált semmi rosszat. Szóval apám így szólt: „Noha a nagymamáról nem beszélünk, gyermekeitek első szavai közt szerepelni fog a Dolgorma név. Neki és más nyugati dörböt ősünknek köszönhetően ülhetünk ma itt a nyájunknál, és érezhetjük alulról a hazai ajmag melegét. Nagymama üknagymamáját Csulúncecegnek hívták. Apja azért adta neki ezt a nevet, mert kiimádkozott virágként sarjadt az első ősz szálakkal együtt a terméketlen sziklarepedésben, asszonya méhében. Csulúnceceg lányának, Dolgorma nagymamája anyjának kezét tizenöt évesen egy mandzsu hercegnek ígérték, ükapám azonban az esküvő előtti éjszakán megszöktette, és egész életén át bújtatta őt, jóllehet csak egy egyszerű lazacvadászt tisztelhettek személyében, ám ugyanakkor egyike volt azon kevés tiszta származású nyugatinak, akik a Nagy tavak környékén telepedtek le, mivel a többiek elestek a hamari háborúkban, a túlélők meg nem bírták elviselni az örökös megaláztatást a halhák részéről.“
Engem mindez nem nagyon érdekelt. Egy fűszálat szopogatva vártam, hogy apám végre eljusson valami érdekfeszítő ponthoz, valami olyan történethez, amelynek hallgatása közben elakad a lélegzetünk. Tudtam, hogy képes rá, ám nagyon ritkán hengerelt le minket ezzel a tudományával. Ez az elbeszélés forró délutánok légyzümmögésének érzetét keltette bennem. Álomba ringatott. Tisztában voltam vele, hogy apámnak fontos, hogy mindezt megossza velünk.
„A nagymama kasmírmágnások gazdag családjából származott, mivel anyja megtetszett nagymama apai nagyapjának, Ononnak, aki közvetlenül a kán udvarának szállított kasmírt, amiért Úrgából jöttek mindig a kán bársonysapkás, paradicsommadár-tollból font bokrétát viselő behajtói. Nagymama apja a Szelenga környékén fekvő egész vidék nagy dargája volt, amit ő mondott, annak úgy kellett lennie, és ha a dargának éppen nem akaródzott, akkor az egész terület megtagadta az adófizetést a mandzsuknak, mert mindenki számára világos volt, hogy a darga nojonjai elintéznék a többi gert. Például amikor a kán egyszerre csak csökkenteni akarta a kasmír árát, és egyik napról a másikra hirtelenjében nemhogy jó orosz késekre, de még kínai rizsre sem futotta, Onon felpattant a nyeregbe, morindót kiáltott, és azon nyomban négylábú, utolérhetetlen, lobogó sörényű állattá változott. És ahogyan ily módon porfelleget képezve száguldott a sztyeppen, a sátrakból karjukon egy zsák szárított húst és egy fanyerget általvetve kárminvörös köntöst viselő harcosok ugrottak elő. Feleségeik és gyermekeik integettek nekik, és szerencsehozónak tejet loccsantottak utánuk, és Onon, harcosaival a nyomában, mindig visszavonatta a kán döntéseit. Így aztán amíg ő élt, a kasmír ára soha nem zuhant olyan alacsonyra, hogy nagymama családjának bőrökkel és hússal kellett volna kereskednie, vagy hogy külön kellett volna gondoskodniuk a tejről, mint mindenki másnak, akiknek minden egyes jüanért folyton meg kellett küzdeniük a fösvény kínaikkal. Persze mi mást tehettek volna. Ezért nézte le őket Dolgorma mindig is egy kicsit. Családjának soha nem volt rájuk szüksége, így egyáltalán nem kellett a kínaiakkal összeszűrniük a levet.” Már egy jó ideje nem igazán figyeltem, mit is mond apám, nem tudtam követni az ősök neveit, amiket életemben akkor hallottam először, ráadásul Magi hajában egy gyönyörű, fényes, kék bogár mászott, és én inkább nézni akartam, milyen ügyesen furakodik át a hajszálak között, s egy kicsit el is bóbiskoltam volna, minthogy a nap már rég nyugovóra tért, és lassan felszállóban volt a földből a hideg. Fészkelődni kezdtem köntösömben, apám még mindig a kínaiakról beszélt, most épp arról, hogy a dzavhani zöldséges, aki egyébként annak a mainak az apja, szóval hogy ez a dzavhani zöldséges erlídz-e vagy sem, merthogy az anyja folyton összeszűrte valakivel a levet, úgyhogy ez nagyon is lehetséges, ennek ellenére az apja, az öreg Dordzs mindig sajátjaként kezelte. „Az öreg Dordzs másrészről viszont akkor ökör, hogy teljes nyugalommal magáénak vallana bármilyen kis pockot, amit őnagysága, akiről érthetetlen okokból egy rossz szót sem lehet szólni, pólyába csomagolva az orra alá tolna. Úgyhogy a dzavhani zöldséges tulajdonképpen mégiscsak erlídz kell hogy legyen.“ Valahogy ekképpen beszélt egy ideig apám, és nekem már lecsukódtak a szemeim, szavait már csak a távolból, agyam édes belső sustorgásán keresztül hallottam, ahol egy nagy, ismeretlen, kék bogár képe is helyet kapott, melynek rácsozott szárnyai gerünk falaira emlékezettek, mikor anyámmal vándorlás előtt leszedjük az összes nemezponyvát. Már arra gondoltam, elalszom, mert ha apám a dzavhani Dordzsról és annak fiairól beszél, akkor a nagymamával már nyilván végzett, és semmi érdekeset nem fogok már megtudni, mert ez a történet már évek óta terítéken van, amikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy apám hallgat. Lehet, hogy már hosszabb ideje hallgatott, csak én elszundikáltam. Abban a pillanatban villámgyorsan kinyitottam a szemem, végtére is kellemetlen lett volna, ha apám észreveszi, miképpen bóbiskolok, miközben ő mesél, mivelhogy ez nem történik meg túlságosan gyakran. Ez futott át az agyamon, amikor szemhéjam villámsebesen felrándult, és apámat láttam, amint rám szegezi tekintetét. A testvéreim szintén engem néztek, én meg elvörösödtem, lesütöttem a tekintetemet, és éreztem, hogy hirtelen teljesen egyedül vagyok közöttük, mint amikor a borjúk között születik egy sánta, széthasított patával, vagy amikor a bárányok közt egy fekete jön a világra. Ezek az állatok azonban rögtön meghalnak, mert senkinek nincs rájuk szüksége, még saját anyjuk sem akarja magához engedni őket, és amikor az ilyen kisborjú éhesen anyja emlője után koslat, faron billentik, és két-három nap után elpusztul. Engem azonban megtartottak, és én hirtelenjében úgy éreztem magam, mint az a félresikerült borjú, mert az az eset a dzavhani zöldségessel kifejezetten rám vonatkozott. Majd apám azt mondta, hogy már késő van, és mennünk kell. De még mielőtt a lovak közé csaptunk volna, Magihoz hajolt, és félig tréfából, de inkább azért, hogy Magi ne hordja fönt emiatt túlságosan az orrát, mi meg ne legyünk annyira elkeseredve, - mert hát nagy kitüntetésnek számított, az biztos - azt mondta, hogy a nagymama biztos örülne, ha kedvenc fia első unokáját Dolgormának keresztelnék. Magi csak átvetette a copfját a másik oldalra. Jó legidősebbnek lenni. Ezzel mindannyian tisztában voltunk.
Uploaded by | Barna Otilia |
Publisher | Európa Könykiadó |
Source of the quotation | Nagyanyám emlékezete, Európa Könyvkiadó, 2004 |
Bookpage (from–to) | 21-31 |
Publication date | 2004 |
|
|