I
Nyárfáról a tóra lesve,
vizimanó ült egy este:
„Süss te, süss te, holdacska,
tű a cérnám forgassa.
Varrok magamnak fürge cipellőt,
szárazra és vízre kellőt:
süss te, süss te, holdacska,
tű a cérnám forgassa.
Csütörtök péntekre vált át –
varrok magamnak kabátkát:
süss te, süss te, holdacska,
tű a cérnám forgassa.
Zöld ruhácska, rőt cipőcske –
megyek így holnap az esküvőmre
süss te, süss te, holdacska,
tű a cérnám forgassa.”
II
Hajnal hasad, a lány felkel,
indul nagy batyu szennyessel:
„Lemegyek, anyám, a tóra,
kendőim hadd mossa hóra.”
„Ne menj a tóra, leányom,
maradj, az isten megáldjon!
Rémet álmodtam, no, halld hát –
kerüld, kerüld a víz partját.
Szemelgettem gyöngyöt neked,
fehérbe öltöztettelek,
szín hab-fodra volt a szoknyád –
kerüld, kerüld a víz partját.
Bánat jele ily ruhácska,
gyöngyökben könnyek búvása;
pénteki nap bút-bajt hoz rád –
kerüld, kerüld a víz partját.”
Jaj, szegény lány, csak nincs nyugta!
Valami a tóhoz húzza,
valami a tóhoz űzi;
otthon semmi se jó néki.
Első kendőjét áztatta –
reccsent a padló alatta,
hullt a leány, hullt a mélybe,
örvény tátongott feléje.
Hullám-mélyek hömpölyültek,
széles gyűrűk, szétterültek;
sziklák mellett, nyárfa lombján
zöld manó ült tapsikolván.
III
Hej, komor ám, nem vidám
a víz mélye-tája,
füvén, tavirózsa-árnyon
hal-fogócska járja.
Napocska itt nem melenget,
nem legyez fuvallat:
reménytelen, hűvös csend van,
tört szívek, kihaltak.
Hej, komor ám, nem vidám
a víz öle-mélye;
örök-egyforma a napok
félhomálya-fénye.
Vizimanó udvarában
a pompa királyi,
jószántából jött vendéget
mégse, mégse látni.
Mert aki a kristálykapun
belép e körökbe,
övéitől alighanem
elköszönt örökre.
A kapuban Vizimanó ül
s hálót javítgat.
Szép fiatal asszonykája
kicsi babát ringat.
„Csíjja, csíjja, kis fiacskám,
akit nem akartam!
Míg habkönnyen rámmosolygasz,
nagy bánat ül rajtam!
Míg kis kezed felém kapkod
tiszta örömödben,
feküdnék én sokkal inkább
sír mélyén, a földben.
Templom kertjében, a földben,
a sötét keresztnél,
az én édes jó anyámhoz
közelébb lehetnék.
Csíjja, csíjja, kis fiacskám,
vizimanó-csöppség!
Búval az édesanyámra
hogy ne emlékeznék!
Hej, de gondban is volt szegény,
ugyan kihez adjon?
Mire észbe kapott volna,
már nem voltam otthon.
Férjhez mentem, de hibásan,
magam lássam, úgy ám:
fekete rák volt a násznagy,
hal a koszorúslány!
S a férjem - irgalom, isten! –
bárhol jár, csurom víz,
és a vízbe, bögrék alá,
emberlelkeket visz.
Csíjja, csíjja, kis fiacskám,
kis zöldhaju többsincs!
Édesanyád ott ment férjhez,
ahol szerelem nincs.
Gonosz háló elragadta
alattomos csellel;
nincs itt más öröme néki,
csak te, kicsi ember!” –
„Hé, mit énekelsz te, asszony,
mit gajdolsz, sipítasz?
Istenverte dalaiddal
csak dühbe gurítasz!
Ne énekelj itt te, asszony,
epém ne forraljad!
Úgy jársz még, mint sokan itten:
hallá változtatlak!” –
„Vizimanó, édes uram,
rám ne haragudjál!
Rózsa voltam, te letéptél,
s csak elhajitottál.
Zsendülő, szép ifjuságom
szakítottad ketté!
Ne neheztelj rám, akivel
semmi jót nem tettél.
Kérleltelek számtalanszor,
hízelegtem, látod
eressz, csak egy csöpp időre,
engedj el anyámhoz.
Kérleltelek számtalanszor,
könnyem hullt patakban,
engedd, hogy tőle utólszor
még elbúcsúzhassam.
Kérleltelek számtalanszor,
hulltam érte térdre,
lásd, soha nem engedett fel
a te szíved kérge.
Kérlek, rám ne haragudjál,
Vizimanó, férjem!
Vagy ha tetszik, ne bocsáss meg,
s amit mondtál, légyen.
És ha nagy mérgedben hallá
változtatnál engem,
kérlek, tegyél kővé inkább
ne is emlékezzem.
Hadd legyek kő, ne érezzek,
semmiről ne tudjak;
napsütésre vágyakozva
így ne búslakodjak!” –
„Asszony, asszony, hej, szeretnék
hinni a szavadban!
Ám egy elsurrant halacska –
már megfoghatatlan.
Nem akadályoználak én,
ugorj el anyádhoz –
a női ész csak ne lenne
oly csalfa, oly átkos.
De hát - azért elengedlek,
mélyből föleresztlek,
csak jól vigyázz: parancsomnak
egy szavát se szegd meg!
Ne öleld meg az anyádat,
ne ölelj ott senkit,
avagy ily fönti szerelmed
veszejti a lentit.
Ne ölelj meg senkit ott fönt
reggeltől estélig,
így térj vissza, már az esti
harangszóra légy itt.
Estharangtól estharangig
kapsz időt, nem többet;
biztosítékul magamnak
itt marad a kisded.”
IV
Milyen lenne, mi is volna
a tavasz napfénytelen?
Találkozni hogy lehetne
öleletlen-hidegen?
Hogy a lány nagy idők telte
után anyját megölelte,
hej, ugyan kinek szemében
lehet szálka az ilyen?
Anyjának a tavi asszony
könnyek közt örvendezik.
„Jaj, édesanyám, az este
eljön, semmi nem segít!”
„Ne félj, kincsem, megsegítlek,
a gyilkostól menekítlek,
téged az a vízi szörny már
hatalmába nem kerít!” –
Este lett. - A zöld alak kint
jár-kél már az udvaron.
Kamrában anya s leánya,
zárt ajtajuk oltalom.
„Ne félj, nyugodj, drága kincsem,
a gyilkos el nem visz innen,
fönn a szárazon, a földön
nem hat vízi hatalom!” –
Elkong az esti harangszó;
durr! durr! az ajtó recseg:
„Hé, te asszony, haza indulj!
Főzd meg estebédemet!” –
„Hallod-e, te gyáva gyilkos,
legjobb, ha rögtön eliszkolsz!
Amit régente a tóban
vacsoráztál, azt egyed!”
Éjféltájban újra: durr! durr!
Ajtó dörren, korhatag.
„Hé, te asszony, haza indulj!
jöjj megvetni ágyamat!” –
„Hallod-e, te gyáva gyilkos,
legjobb, ha rögtön eliszkolsz!
aki azelőtt vetette,
vesse most is ágyadat!” -
S harmadszor: durr! durr! megint szól
az ajtó hajnal felé.
„Hé, te asszony, haza indulj,
sír a kisded, inna, hé...!”
„Jaj, anyám, szívem hasad meg!
Inni adnék kicsinyemnek...
Édesanyám, visszaengedj!
Övé vagyok, az övé!”
„Sehová se mégy, leányom!
Cselt sző vízi gyilkosod.
Gyermeked félted? A sorsod
nékem még iszonytatóbb!
- Gyilkos, eliszkolj vizedbe!
Lányomról mondj le örökre;
és ha a kisgyermeked sír,
küszöbünkre idehozd!” –
Vihar zúdul most a tóra,
sikolt benne egy gyerek,
szívig hat a jajgatása;
csak a csöndje jegesebb.
„Ó, anyám, e hangra, érzem,
megfagy minden csöppnyi vérem!
E szörnyű Vizimanótól,
édesanyám, rettegek!” –
Koppanás. - Ott, lenn a résen:
vér- s vízfolt... Terjedni kezd.
Megy a vénasszony... s amit lát:
ki tudná leírni ezt!
Vérben két dolog hevert ott,
lelket pokol-iszony elfog:
gyermekfej, kis teste nélkül,
fej nélkül a kicsitest.