This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Šindelka, Marek: Hiba - II. (Chyba - II. in Hungarian)

Portre of Šindelka, Marek

Chyba - II. (Czech)

Odemkl dveře bytu. Nic nového. Sluneční světlo skrz okna padalo na stěnu a podlahu. Zabouchl za sebou a zapálil si cigaretu. Zkusil zavolat Mariánovi, ale nikdo to nezvedal. Pak si všiml, že na stole v kuchyni leží dopis. Byla na něm vyplněná jeho adresa. Zpáteční, přeškrtnutá byla Mariánova.
Jak se sem jenom mohla pošťačka dostat? Přemýšlel Kryštof, když rozlepoval obálku.
Vytáhl z ní dva poskládané papíry. Byly popsané Mariánovým špatně čitelným písmem. Vypadalo to, že psal dost narychlo. Často škrtal.
S každým slovem, které Kryštof četl, jeho předešlá radost mizela a konec vzkazu už očima přelétával značně nervózně. Celé se to točilo kolem květiny, kterou měl nyní v sobě…

Je to prudce jedovatý, prastarý druh rostlin. Podle toho, co se o něm vypráví, byl dlouho a tajně šlechtěn někde na jihu Japonska během nepokojů a samurajských válek v období Eikjó (1429–1441) speciálně pro jediného muže, zchudlého nižšího daimjóa, jemuž v bojích padli dva synové a zradou jeho spojenců byl rozprášen celý jeho rod i družina. Tehdejší společnost se od něj odvrátila jako od faktického chudáka a on dožíval v hanbě a bídě na svém rozpadajícím se statku. Ve svém zoufalství se rozhodl vložit všechen svůj zbylý majetek do vypěstování nejkrásnější podoby smutku, jakou kdy kdo spatřil… A tak podle pověsti vznikla ta rostlina.
Květina byla opředena spoustu příběhů a pověstí. Kvůli své temné kráse byla zahalena tajemstvím. Tajemství přitahuje. Každý ji chtěl mít. A znáš to, jací jsou Japonci, když jde o květiny. Ikebana a tady ty věci…
Ten zchudlý daimjó, když mu květinu přivezli, byl prý naprosto okouzlen její krásou. Nechal ji uložit do mísy s vodou, jako by to byl leknín. Květina ale začala chřadnout. Vyzkoušel všechno, co bylo v jeho silách, aby ji zachránil, ale marně. Jednou ráno našel květinu mrtvou. Celé to bylo k ničemu. Propadl naprosté beznaději. Veškerý svůj majetek promarnil s touto rostlinou… Na tři dny se zavřel sám v domě a rozkázal, aby nebyl nikým rušen, protože se bude oddávat modlitbám. Nikdo nevěděl, co se tam za tu dobu událo. Když se po pěti dnech sluhové odvážili vejít, nalezli svého pána mrtvého. Spáchal seppuku, rituální samurajskou sebevraždu. A květina k jejich překvapení žila.
O tomhle v Japonsku koluje řada mýtů. Říká se tomu „migawari ni tacu“ (volně přeloženo: jednat jako náhradník). Věřilo se, že bohové můžou pomoci člověku přemístit svou duši do jiné bytosti a vrátit jí tak život výměnou za svou vlastní smrt…
Příběh muže, který dal svůj život květině, se brzy donesl i ke dvoru, kde měl veliký ohlas. Romantika a tragičnost celé pověsti silně zasáhla urozenou společnost…
Květina prý později začala být pěstována v domě jednoho rodu z vyšší tokijské společnosti, který byl s oním daimjóem vzdáleně příbuzensky spjatý, a dělal si tedy na rostlinu nárok jakožto na dědictví. Dlouhý čas měl tenhle rod na pěstování květiny jakýsi monopol a za obrovské sumy ji prodával tehdejším aristokratům. Často se soudilo, že byla tak exkluzivní a žádaná kvůli svým halucinogenním účinkům, že se zní extrahovala nějaká droga… Ale tak to nebylo. A tohle je na tom to nejúžasnější! Ta květina je parazit. Tos už asi zjistil sám. Paraziti jsou vždycky zajímaví, důmyslné rostlinné mechanismy, však víš… ALE… Tohle je opravdu něco speciálního. Ta květina, a teď dávej pozor, ta květina je něco jako mezičlánek mezi říší živočichů a říší rostlin. Je to prostě napůl zvíře a napůl kytka. A není to tak, že by byla jedno, nebo druhé a jen by se nějak geniálně maskovala. Ne. Prostě úžasná, ÚŽASNÁ věc… Ale zpátky k tomu příběhu… Tak ta rodina s těmi květinami obchodovala. Prodávala je jako šperky!!! Teď se drž, fakt se posaď, nebo se něčeho chytni… Ta květina je parazit na živých organismech. Roste jen na živých věcech. Nejvyšší šlechta si tu květinu nechávala dobrovolně zakořenit do těla! Nosili ji na tváři! Prostě se nechali napadnout… Nechali si ji kvést ze spánků nebo odněkud z tkání pod uchem. Považovalo se to za znamení nejvyšší prestiže, bohatství a luxusu. Taková naprosto dekadentní móda… Něco jako když si čínské šlechtičny nechávaly podvazovat nohy tak, až si je znetvořily do sedmicentimetrových pařátků a pak jen ležely, protože už nebyly schopné chůze, jak to bolelo. Je to celé naprosto neuvěřitelné, úžasné, zvrhlé… Prostě ty aristokratky se dobrovolně staly symbionty s tímhle neskutečným parazitem. Mělo to svá úskalí. Pokud se květina jakkoliv poškodila (stačilo zlomit jediný kořínek), už docela malá dávka jedu, jenž je držený uvnitř rostliny, svého hostitele zabil. Výhodou bylo, že smrt to nebyla nijak útrpná, naopak. Člověk údajně zemřel omámen a zaplaven nejsladšími představami a sny naprosto bezbolestně. Smrt tímto způsobem se snad dokonce stala jakousi rozmarnou a jednorázovou „kratochvílí“. Vznikl uzavřený spolek nihilistů, jehož členové okázale pohrdali životem, údajně pořádali jakési tajné sexuální sešlosti, při nichž se praktikovaly nejrůznější krutosti, a často končily sebeusmrcením řady účastníků právě touto rostlinou…
Ale dál… Rodina, která silně profitovala na téhle neskutečně bizarní módě, byla jednoho dne prokleta jakýmsi vysokým úředníkem, jehož žena se nedopatřením jedem z rostliny otrávila… Jelikož byla kletba vyřčena v hrozném zoufalství a rozhořčení, s nejvyšší možnou mírou vzteku a přesvědčení o způsobené křivdě, nikdo nepochyboval o jejím účinku. Kletba spočívala jednoduše v tom, že rodina bude dříve nebo později kvůli té rostlině vyhubena, rozprášena, zničena. Proklel i samotnou květinu. Vykřikl, že je to ďáblův květ. Každému, kdo po ní zatouží, přinese smrt…
To už se pak s květinou táhlo napořád. Po nějaké době s ní nechtěl nikdo nic mít. A pokud ano, tak jedině a pouze z jakési perverze. Rodina postupně ztrácela vliv a prestiž. Klesala na společenském žebříčku stále níž a níž, až se na ni i na květinu zapomnělo nadobro.
Květina se stala dědičným „šperkem“ a zároveň kletbou visící nad touto rozvrácenou tokijskou rodinou. Udržovali jen minimální počet rostlin nutný k zachování druhu. Později prý rostlina vyhynula úplně. Rod definitivně ztratil své postavení, odsunul se někam do ústraní a všeobecně se předpokládalo, že rostlina zanikla spolu s pádem svých majitelů.
To se teda ukázalo jako omyl. Píšu ti, co jsem zjistil, aby sis uvědomil, co ses rozhodl prodat. Je to asi nejúžasnější rostlina, která kdy byla a bude… Její cena je nevyčíslitelná. I všechny ty prachy, cos za ni dostal a dostaneš, jsou směšné… Tohle má úplně jinou hodnotu.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherPistorius - Olšanská
Source of the quotationChyba, Pistorius - Olšanská, Příbram, 2008
Bookpage (from–to)171-174
Publication date

Hiba - II. (Hungarian)

Benyitott a lakásba. Semmi változás. A napfény az ablakon át a falra és a padlóra vetődött. Becsapta maga mögött az ajtót, es rágyújtott egy cigarettára. Megpróbálta felhívni Mariánt, de senki sem vette fel a kagylót. Ekkor észrevette, hogy egy levél hever a konyhaasztalon. Az ő címe volt rajta. A feladó helyen áthúzva Marián címé.
Hogy juthatott be ide a postás? tűnődött Kryštof, miközben feltépte a borítékot.
Két összehajtott papírlapot emelt ki belőle. Marián macskakaparásával voltak teleírva. Kapkodva írt, gyakran áthúzott egy-egy szót.
Kryštof kezdeti öröme minden elolvasott szóval megcsappant, és az üzenet végét mar nagyon idegesen futotta át. Az egész a növényről szolt, amit magában hordott...
Erősen mérgező, ősi növényfajta. Az a hír járja, hogy sokáig és titokban nemesítettek Japán déli részen a
zavargások és szamurájháborúk idején, az Eikyo korban (1429–1441), kifejezetten egyetlen embernek, egy elszegényedett daimyonak, aki az összeütközésekben elvesztette két fiát, és a szövetségesei árulásának következtében szétkergettek egész nemzetséget és kíséretet. Korának társadalma elpártolt tőle, mint igazi szerencsétlentől, és ő szégyenben és nyomorban élte le élete fennmaradó részét széthulló birtokán. Elkeseredettségében úgy döntött, hogy minden megmaradt vagyonát a szomorúság leggyönyörűbb megtestesülésébe fekteti, amit emberi szem valaha is látott... A legenda szerint így keletkezett ez a növény.
A virágot történetek és mítoszok sokasága fonta körül. Sötét szépsége miatt titok övezte. A titok mindenkit vonz. Mindenki magának akarta. Tudod, milyenek a japánok, ha virágról van szó. Ikebana, meg ilyenek...
Ezt a lecsúszott daimyot, amikor meghoztak neki a virágot, teljesen elvarázsolta a szépsége. Egy vízzel teli edénybe rakta, mintha vízirózsa lenne. A növény azonban hervadni kezdett. A daimyo mindent megpróbált, hogy megmentse, ám hiába. Egy reggel holtan találta. Minden hiába volt. Teljes reménytelenség kerítette hatalmába. Minden vagyonát elfecsérelte erre a növényre... Három napra bezárkózott a házába, és meghagyta, hogy senki ne zavarja, mert imádkozni fog. Senki nem tudta,
mi történt ez idő alatt az épületben. Mikor öt nap elteltével a szolgák be mertek menni hozza, holtan találtak urukat. Harakirit követett el. A virág viszont legnagyobb megdöbbenésükre élt.
Erről Japánban számos mítosz maradt fenn. „Migawari ni tacu”, ezt mondjak a japánok arról, ami történt (nyersfordításban: tartalékként cselekedni). Akkoriban hittek abban, hogy az istenek segíthetik az embert, hogy lelkével más élőlénybe költözzön, és így saját halálával visszaadhassa annak életet.
Az eletet a  virágért feláldozó férfi története hamar eljutott az uralkodói udvarba is. Az egész legenda romantikus és tragikus volta nagy hatással volt a nemesi társadalomra. A virágot később állítólag a felsőbb tokiói nemesi réteg egyik családja kezdte házában termeszteni, amely az említett daimyoval távoli rokonságban állt, így örökségként igényt tartott a növényre. Ez a család hosszú ideig egyfajta monopóliumot elvezett a növény szaporítása terén, és hatalmas összegekért adtak el a virágot az akkori arisztokratáknak. Sokan úgy hittek, hogy hallucinogén hatása miatt volt ennyire exkluzív és keresett, hogy valami drogot nyertek ki belőle... De ez nem igaz. És ami az egészben a legelkepesztőbb! Ez a virág egy parazita. Erre mar talán magad is rájöttél. A paraziták mindig érdekes, elmés növényi mechanizmusok, de hát ezt te is tudod... VISZONT... Ez tényleg valami különös dolog. Ez a virág, és most jól figyelj, ez a virág egyfajta hiányzó láncszem a növények és az állatok birodalma között. Szóval félig állat, félig virág. És nem arról van szó, hogy egyik vagy másik lenne, és csak zseniálisan álcázza magát. Nem. Egyszerűen lenyűgöző, LENYŰGÖZŐ valami... De térjünk vissza a történethez... Tehát a család kereskedett a virágokkal. Ékszerként árulta őket!!! És most kapaszkodj meg, tényleg ülj le, vagy fogódzkodj meg valamiben... Ez a növény élő organizmusokon élősködik. Csak elő dolgokon nő. A legfelsőbb nemesi réteg tagjai önszántukból saját testükbe gyökereztették a virágot! Az arcukon hordtak! Egyszerűen hagytak, hogy a parazita megtámadja őket... A halántékból vagy valahonnan a fül mögötti szövetből virágoztatták ki. A legnagyobb presztízs, gazdagság és luxus jelenek számított. Teljesen dekadens divat... Valami olyasmi, mint amikor a kínai arisztokrata nők hétcentis karmokka torzították elkötött lábfejüket, aztán csak feküdni tudtak, képtelenek voltak járni, annyira fájt. Az egész teljesen hihetetlen, lenyűgöző, romlott... Ezek az arisztokraták egyszerűen önként szimbiotikus kapcsolatba léptek ezzel az elképesztő parazitával. Persze megvolt ennek a hátulütője. Ha a növény egy picit is megsérült (elég volt, ha csak egyetlen gyökér megtört), a belsejében levő méreg már viszonylag kis mennyiségben is a gazdaszervezet halálát okozta. Előnynek számított, hogy az ilyen halál nem volt különösebben gyötrelmes, ellenkezőleg. Az ember állítólag kábulatban halt meg, a legédesebb képzelgések és almok áradatában, teljesen fájdalommentesen. A halál ezáltal majdhogynem valamifajta derűs és egyszeri „időtöltéssé” lett. Alakult egy zárt, nihilista közösség, melynek tagjai tüntetően lenezték az életet, állítólag valamifajta titkos szexuális orgiákat tartottak, melyek során a legkülönfélébb kegyetlenségeket gyakoroltak. Ezek gyakran a résztvevők halálával végződtek, amiért épp ez a növény volt felelős...
De haladjunk tovább... A családot, amely jelentősen meggazdagodott ezen az elképesztően bizarr divaton, egy nap elátkozta valami magas rangú hivatalnok, akinek a felesége elővigyázatlanságból a növény mérgének áldozatává vált... Mivel a hivatalnok az átkot szörnyű elkeseredésében és felindulásában, a lehető legnagyobb dühvel mondta ki, miközben meg volt győződve a sérelmek hallatlan voltáról, senki nem vonta kétségbe az átok hatását. Egyszerűen megátkozta a családot, hogy az a virág miatt előbb-utóbb haljon ki, szóródjon szét, semmisüljön meg. Az átokból maga a növény sem maradt ki. A hivatalnok a Sátán virágának nevezte. Mindenkire halált hoz, aki áhítozik utána...
Ez aztán mindörökre összefonódott a virággal. Egy idő elteltével senki nem akart közösséget vállalni vele. Ha mégis, kizárólag valamifajta perverzió következtében. A család befolyassa és presztízse fokozatosan csökkent. Egyre mélyebbre süllyedt a társadalmi ranglétrán, mígnem teljesen feledésbe merült a növénnyel együtt.
A virág öröklődő „ékszerré” és egyben a felbomló tokiói család felett lebegő átokká lényegült. Csak a faj fenntartásához szükséges minimális mennyiségben szaporítottak. Később állítólag a növény teljesen kihalt. A család végérvényesen elvesztette pozícióját, háttérbe húzódott, és általánosságban az a hír járta, hogy gazdái bukásával a növény is kipusztult.
Ez tévedésnek bizonyult. Azért írom le neked mindazt, amire rájöttem, hogy tudd, mit akarsz eladni.
Valószínűleg ez a legnagyszerűbb növény, melyet valaha is hátán hordott és hord majd a Föld... Az ára felbecsülhetetlen. Még az a rengeteg lové is nevetségesen kevés, amit kaptál és meg kapsz érte... Ez a virág teljesen más értékkel bír.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherEurópa Könyvkiadó
Source of the quotationHiba, Európa Könyvkiadó, 2011
Bookpage (from–to)226-230
Publication date

minimap