This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Čapek, Karel: A költő (Básník in Hungarian)

Portre of Čapek, Karel
Portre of Zádor András

Back to the translator

Básník (Czech)

Byla to běžná policejní událost: ve čtyři hodiny ráno přejelo auto v Žitné ulici opilou stařenu a v největší rychlosti ujelo. A teď měl mladý policejní koncipient dr. Mejzlík vyšetřit, které auto to bylo. Takový mladý koncipient to bere vážně.
“Hm,” řekl dr. Mejzlík strážníkovi číslo 141, “tak vy jste viděl ze vzdálenosti tří set kroků rychle jedoucí auto a na zemi lidské tělo. Co jste nejdřív udělal?”
“Nejdřív jsem běžel k té přejeté,” hlásil strážník, “abych jí po­skytl první pomoc.”
“Nejdřív jste měl zjistit ten vůz,” bručel dr. Mejzlík, “a teprve pak se starat o bábu. Ale možná,” dodával drbaje se tužkou ve vlasech, “že bych já to udělal zrovna tak. Tedy číslo vozu jste neviděl; a co se jinak toho vozu týče -?”
“Myslím,” řekl váhavě strážník číslo 141, “že byl nějaký tmavý. Mož­ná, že byl modrý nebo červený. To nebylo dobře vidět pro kouř z výfuku.”
“Ach ježíšikriste,” naříkal dr. Mejzlík, “jakpak mám potom zjis­tit, který to byl vůz? Copak mám běhat po všech šoférech a ptát se jich: Pěkně prosím, nepřejeli jste starou bábu? No tak, člověče, co s tím mám dělat?”
Strážník pokrčil rameny v subordinované bezradnosti. “Prosím,” řekl, “mně se přihlásil jeden svědek, ale neví taky nic. Prosím, on čeká vedle.”
“Tak ho přiveďte,” řekl dr. Mejzlík znechuceně a marně hleděl něco vykoukat z hubeného protokolu. “Prosím, jméno a bydliště,” řekl mechanicky; ani se na svědka nepodíval.
“Králík Jan, studující strojního inženýrství,” pronesl svědek pevně.
“Tak vy jste, pane, byl při tom, když dnes ráno ve čtyři ho­diny přejelo neznámé auto Boženu Macháčkovou.”
“Ano, a já musím říci, že šofér je vinen. Prosím, pane komisaři, ulice byla úplně volná; kdyby byl šofér na křižovatce zpomalil -”
“Jak jste stál daleko?” přerušil ho dr. Mejzlík.
“Na deset kroků. Já jsem doprovázel svého přítele z - z kavárny, a když jsme byli v Žitné ulici –”
“Kdo je váš přítel?” přerušil ho znovu dr. Mejzlík. “Toho tady nemám.”
“Jaroslav Nerad, básník,” řekl svědek s jistou hrdostí. “Ale ten by vám asi nic neřekl.”
“Proč ne?” bručel dr. Mejzlík, chytající se stébla.
“Protože on.., je takový básník. Když se stalo to neštěstí, dal se do pláče a utíkal domů jako malé dítě. Tedy když jsme byli v Žitné ulici, přihnalo se odzadu šílenou rychlostí auto -”
“Které mělo číslo?”
“To nevím, prosím. Toho jsem si nevšiml. Já jsem pozoroval tu šílenou jízdu, a zrovna jsem si řekl, že -”
“A jaký to byl vůz?” přerušil ho dr. Mejzlík.
“Čtyřtaktní výbušný motor,” pravil znalecky svědek. “Ve znač­kách aut já se ovšem nevyznám.”
“A jakou měl barvu? Kdo v něm seděl? Byl otevřený nebo za­vřený?”
“To nevím,” děl svědek zaražen. “Myslím, že to byl nějaký čer­ný vůz; ale blíž jsem si toho nevšiml, protože když se stalo to ne­štěstí, řekl jsem Neradovi: Koukej; ti lotři přejedou člověka a ani se nezastaví!”
“Hm,” mínil dr. Mejzlík nespokojeně, “to je sice docela místná a správná morální reakce, ale já bych byl raději, kdybyste si všiml čísla vozu. To je úžasné, pane, jak lidé nedovedou pozorovat. Vy ovšem víte, že šofér je vinen, vy ovšem správně soudíte, že ti lidé jsou lotři, ale na číslo se nekouknete. Soudit dovede každý; ale pořádně, věcně si všimnout věcí - Děkuju vám, pane Králíku; nebudu vás zdržovat.”
Za hodinu zazvonil strážník číslo 141 u bytné básníka Jaroslava Nerada. Ano, pan básník je doma, ale spí. Básník vykulil ze dveří malá užaslá očka na strážníka; nemohl se jaksi upamatovat, co vlast­ně provedl. Nakonec přece jenom pochopil, proč má jít na policii. “Musí to být?” ptal se nedůvěřivě. “Já se totiž na nic už nepamatuju; já byl v noci trochu-”
“- nalitej,” děl strážník chápavě. “Pane, já jsem poznal mnoho básníků. Tak se, pane, ustrojte; mám na vás počkat?”
Načež se básník a strážník dostali do řeči o nočních lokálech, o životě vůbec, o zvláštních úkazech na nebi a mnohých jiných před­mětech; jen politika byla oběma cizí. Takto v přátelském a pouč­ném hovoru se dostal básník na policii.
“Vy jste pan Nerad Jaroslav, básník,” řekl mu dr. Mejzlík. “Pane svědku, vy jste byl při tom, když neznámé auto přejelo Boženu Macháčkovou.”
“Ano,” vydechl básník.
“Mohl byste mně říci, jaké to bylo auto? Zda bylo otevřené nebo zavřené, jaké barvy, kdo v něm seděl, jaké mělo číslo?”
Básník usilovně přemýšlel. “To nevím,” řekl, “já jsem si toho nevšiml.”
“Nevzpomínáte si na žádnou podrobnost?” naléhal Mejzlík.
“Kdepak,” děl básník upřímně. “Víte, já nedávám vůbec na podrobnosti pozor.”
“Tak prosím vás,” spustil dr. Mejzlík ironicky, “co jste tedy vů­bec pozoroval?”
“Tu celou náladu,” pravil básník neurčitě. “Víte, tu opuštěnou ulici... takovou dlouhou.:. za úsvitu... a jak tam ta ženská zůstala ležet -” Najednou vyskočil: “Vždyť já jsem o tom něco napsal, když jsem přišel domů!” Hrabal se ve všech kapsách a vytahal množství obálek, účtů a jiných takových hadrů. “Ne, tohle to není,” brumlal, “tohle taky ne... Počkejme, snad je to tohle,” mínil pohřížen v pozorování rubu jakési obálky.
“Ukažte mi to,” řekl dr. Mejzlík shovívavě.
“To nic není,” bránil se básník: “Ale jestli chcete, já vám to pře­čtu.” Načež vykuliv nadšeně oči a zpěvavě protahuje dlouhé slabi­ky recitoval:

“Marš tmavých domů ráz dva zastavit stát
úsvit na mandolínu hrá
proč dívko proč se červenáš
pojedem vozem 120 HP na konec světa
nebo do Singapore
zastavte zastavte vůz letí
naše veliká láska v prachu leží
dívka zlomený květ
labutí šíje ňadra buben a činely
proč tolik pláču”

“A to je celé,” prohlásil Jaroslav Nerad:
“Prosím vás,” řekl dr. Mejzlík, “co to má znamenat?”
“No přece, to je to neštěstí s tím autem,” podivil se básník. “Co­pak tomu není rozumět?”
“Myslím, že ne,° mínil dr. Mejzlík kriticky. “Já v tom jaksi ne­mohu poznat, že dne 15. července ve čtyři hodiny ráno v Žitné uli­ci přejelo auto číslo to a to šedesátiletou opilou žebračku Boženu Macháčkovou; raněná byla odvezena do Všeobecné nemocnice a zápasí se smrtí. O těchhle faktech se vaše báseň, pane, pokud jsem pozoroval, nezmiňuje. Tak.”
“To je jen syrová skutečnost, pane,” děl básník mna si nos. “Ale báseň je vnitřní skutečnost. Báseň, to jsou volné, surreální představy, které skutečnost vyvolá v podvědomí básníka, víte? Takové ty zrakové a sluchové asociace. A těm se má čtenář poddat,” prohlá­sil Jaroslav Nerad káravě. “Pak tomu rozumí.”
“Prosím vás,” vybuchl dr. Mejzlík. “Nebo počkejte, půjčte mi ten váš opus. Děkuju. Tak tu máme, hm: ‚Marš tmavých domů ráz dva zastavit stát‘ Tedy mně, prosím, vyložte -”
“To je přece Žitná ulice,” pravil básník klidně. “Takové dvě řady domů, víte?”
“A proč to není třeba Národní třída?” ptal se dr. Mejzlík skepticky.
“Protože ta není tak rovná,” zněla přesvědčující odpověď.
“Tak dál. ,Úsvit na mandolínu hrá - No, dejme tomu. ‚Proč dívko proč se červenáš‘ - Prosím vás, kde se tu bere ta dívka?”
“Červánky,” řekl básník lakonicky.
“Aha, promiňte. ‚Pojedem vozem 120 HP na konec světa‘ - Nu?”
“To asi přijel ten vůz;” vysvětloval básník.
“A měl 120 HP?”
“To já nevím; to znamená, že jel rychle. Jako by chtěl letět až na konec světa.”
“Ah tak. ‚Nebo do Singapore‘ – Proboha vás prosím, proč zrov­na do Singapore?”
Básník pokrčil rameny. “To už nevím. Třeba proto, že tam jsou Malajci.”
“A jaký má vztah to auto k Malajcům? He?”
Básník sebou stísněně vrtěl. “Možná, že ten vůz byl hnědý, ne­myslíte?” řekl zahloubaně. “Něco hnědého tam jistě bylo. Proč by tam jinak byl Singapore?”
“Tak vidíte,” řekl dr. Mejzlík, “ten vůz byl červený, modrý a černý. Co si z toho mám vybrat?”
“Vyberte si hnědý,” radil básník. “To je příjemná barva.”
“Naše veliká láska v prachu leží dívka zlomený květ,” četl dál dr. Mejzlík. “Ten zlomený květ, to je ta opilá žebračka?”
“Přece nebudu psát o opilé žebračce,” pravil básník dotčen. “Byla to prostě žena, rozumíte?”
“Aha. A co je tohle: ‚labutí šíje ňadra buben a činely‘ To jsou volné asociace?”
“Ukažte,” řekl básník zaražen a naklonil se nad papír. “Labutí šíje ňadra buben a činely - co to má být?”
“Na to se právě ptám,” bručel dr. Mejzlík poněkud urážlivě.
“Počkejte,” přemýšlel básník, “něco tam muselo být, co nutě připo­mnělo - Poslouchejte, nepřipadá vám někdy dvojka jako labutí šíje? Koukejte se,” a napsal tužkou 2.
“Aha,” řekl dr. Mejzlík pozorně. “A co ta ňadra?”
“To je přece 3, dva obloučky, ne?” divil se básník.
“Ještě tam máte buben a činely,” vyhrkl policejní úředník napjatě.
“Buben a činely,” přemýšlel básník Nerad, “buben a činely... to by snad mohla být pětka, ne? Helejte,” řekl a napsal číslici 5. “To bříško je jako buben, a nahoře činely -”
“Počkejte,” řekl dr. Mejzlík a napsal si na papírek 235: “Jste si tím jist, že to auto mělo číslo 235?”
“Já jsem si vůbec žádného čísla nevšiml,” prohlásil Jaroslav Nerad rozhodně. “Ale něco takového tam muselo být - kdepak by se to tu vzalo?” divil se hloubaje nad básničkou. “Ale víte, to místo je to nejlepší z celé básně.”
Za dva dny navštívil dr. Mejzlík básníka; básník tentokrát ne­spal, nýbrž tam měl nějakou dívku a marně sháněl prázdnou židli, aby ji policejnímu úředníkovi nabídl.
“Já už zase běžím,” řekl dr. Mejzlík. “Já vám jen jdu říci, že to byl opravdu vůz číslo 235.”
“Jaký vůz?” užasl básník:
“Labutí šíje ňadra buben a činely,” vysypal jedním dechem dr. Mejzlík. “A Singapore taky.”
“Aha, už vím,” děl poeta. “Tak vidíte, to máte tu vnitřní skuteč­nost. Chcete, abych vám přečetl pár jiných básní? Teď už jim bude­te rozumět.”
“Až jindy,” řekl honem policejní úředník. “Až zase budu mít nějaký případ.”  



A költő (Hungarian)

Közönséges rendőrségi eset volt: egy autó reggel négykor a Žitná utcában elütött egy részeg öregasszonyt, és továbbhajtott. Dr. Mejzlíknek, a fiatal rendőrfogalmazónak, most ki kellett derítenie, hogy melyik autó volt az. Ilyen fiatal fogalmazó komolyan szokta venni a kötelességét.
- Hm - szólt a 141. számú rendőrhöz -, szóval maga háromszáz méter távolságról egy gyorsan hajtó autót és a földön egy emberi testet látott. Mit csinált legelőször?
- Először is az elgázolthoz futottam, hogy elsősegélyben részesítsem.
- Először is meg kellett volna állapítania az autó rendszámát - morgott dr. Mejzlík -, és csak azután törődni a vénasszonnyal. De lehet - tette hozzá, ceruzájával a hajába turkálva -, hogy én is azt tettem volna, amit maga. Tehát az autó számát nem látta; és egyébként az autóra vonatkozólag?...
- Azt hiszem - felelte a 141. számú rendőr -, hogy sötét színű volt. De lehet, hogy kék vagy vörös. A kipufogóból kitóduló gáz miatt nem láttam jól.
- Ó, Jézusom, hát akkor hogyan állapítsam meg, hogy melyik kocsi volt az? Menjek talán oda minden egyes sofőrhöz, és kérdezzem meg tőle: kérem szépen, nem gázolt el véletlenül egy öregasszonyt? No, mondja meg, mit csináljak most?
A rendőr az alárendelt szerv tanácstalanságával vonta meg a vállát. - Kérem - mondta -, egy tanú jelentkezett nálam, de az se tud semmit. Itt vár kint.
- Hát vezesse be - morgott dr. Mejzlík kedvetlenül, és hiába igyekezett valami okosat kiolvasni a sovány jegyzőkönyvből. - Kérem a nevét és lakcímét - mondta gépiesen, rá se nézve a tanúra.
- Jan Králík, műegyetemi hallgató - jelentette ki a tanú szilárd hangon.
- Ön, uram, jelen volt, amikor egy ismeretlen autó ma reggel négy órakor elütötte Božena Macháčkovát?
- Igen, jelen voltam, és meg kell mondanom, hogy a sofőr a hibás. Kérem, fogalmazó úr, az utca egészen üres volt, és ha a sofőr a keresztezésnél lassított volna...
- Milyen messze volt ön onnan? - szakította félbe dr. Mejzlík.
- Tízlépésnyire. A barátomat kísértem el a... a kávéházból, és mikor a Žitná utcába értünk...
- Hogy hívják a barátját? - szakította félbe újra dr. Mejzlík. - Nem látom a nevét itt a jegyzőkönyvben.
- Jaroslav Nerad, költő - mondta a tanú kissé büszkén. - De ő aligha mondana önnek valamit.
- Miért ne mondana? - morgott dr. Mejzlík, belekapaszkodva a szalmaszálba.
- Mert ő olyan... olyan... költő. Mikor az a szerencsétlenség megtörtént, sírva fakadt, és rohant haza, mint egy kisgyerek. Szóval, amikor a Žitná utcához értünk, hátulról őrült sebességgel egy autó közeledett...
- Mi volt a rendszáma?
- Azt nem tudom, kérem. Nem figyeltem meg. Én csak azt az őrült sebességet figyeltem, és éppen azt gondoltam, hogy...
- És milyen volt az a kocsi? - szakította félbe dr. Mejzlík.
- Négyütemű robbanómotor - mondta szakértelemmel a tanú. - Az autómárkákban persze nem ismerem ki magam.
- És milyen színe volt? Ki ült benne? Nyitott volt vagy csukott?
- Nem tudom - mondta a tanú megütődve. - Azt hiszem, hogy valami fekete kocsi volt; de pontosabban nem figyeltem meg, mert amikor a baleset történt, azt mondtam Neradnak: Nézd, ezek a pimaszok elütnek egy embert, és még csak meg se állnak!
- Hm - szólt dr. Mejzlík elégedetlenül -, ez ugyan egészen helyénvaló és indokolt erkölcsi reakció, de én jobban örülnék, ha megfigyelte volna az autó rendszámát. Uram, borzasztó, hogy az emberek mennyire képtelenek megfigyelni valamit, ön persze tudja, hogy a sofőr a hibás, ön helyesen véli, hogy az emberek pimaszok, de a számot nem nézi meg. Ítélkezni mindenki tud, de rendesen, tárgyilagosan megfigyelni valamit... Köszönöm, Králík úr, köszönöm, nem tartóztatom tovább.
Egy óra múlva a 141. számú rendőr becsöngetett Jaroslav Nerad költő szállásán. "Igen - mondta az asszony, akinél Nerad lakott -, a költő itthon van, de alszik." A költő az ajtóból a rendőrre meresztette apró, meghökkent szemét, sehogy sem tudott rájönni, mit követett el. A végén mégis megértette valahogy, miért kell a rendőrségre mennie. - Okvetlenül el kell mennem? - kérdezte bizalmatlanul. - Én ugyanis semmire sem emlékszem; éjszaka kicsit be voltam...
- Rúgva - segített a rendőr megértően. - Uram, én sok költőt ismerek. Hát akkor öltözzön fel; megvárjam?
Aztán a költő és a rendőr beszélgetésbe mélyedt; az éjszakai lokálokról, az életről általában, a mennybolton tapasztalható különös jelenségekről és sok egyéb dologról csevegtek; csak a politika volt mindkettőjük számára idegen. Ilyen barátságos és tanulságos beszélgetés közben érkeztek meg a rendőrségre.
- Ön Jaroslav Nerad - szólította meg dr. Mejzlík a költőt. - Tanú úr, ön jelen volt, mikor egy ismeretlen autó elütötte Božena Macháčkovát.
- Igen - sóhajtott a költő.
- Meg tudná mondani, milyen volt az az autó? Hogy nyitott volt-e vagy csukott, milyen volt a színe, ki ült benne, és mi volt a rendszáma?
A költő erősen gondolkodott. - Azt nem tudom - mondta -, nem figyeltem meg.
- Nem tud visszaemlékezni semmi apróságra sem? - próbálkozott dr. Mejzlík.
- Á, dehogy - felelte a költő őszintén. - Én ugyanis egyáltalán nem figyelek az apróságokra.
- Hát kérem - fordult feléje dr. Mejzlík ironikusan -, mit figyelt meg egyáltalában?
- Azt az egész hangulatot - felelte a költő bizonytalanul. - Tudja, azt az elhagyatott utcát... olyan hosszú utca volt... hajnalban... és ahogy az az asszony ott fekve maradt - s itt a költő hirtelen felugrott. - Hiszen én erről írtam is valamit, amikor hazaértem! - Kotorászni kezdett a zsebeiben, és kihúzott egy csomó borítékot, számlát és egyéb hasonló holmit. - Nem, nem ez az - morogta -, ez se az... Várjunk csak, talán ez lesz az - szólt reménykedve, miközben valami boríték hátlapját nézegette.
- Adja ide - szólt dr. Mejzlík barátságosan.
- Nem sokat ér - szabódott a költő -, de ha akarja, felolvasom. Lelkesen tágra nyitotta szemét, és a hosszú szótagokat éneklő hangon elhúzva, szavalni kezdett:

Komor színű házak menete: egy, kettő, állj!
a hajnal játszik mandolinján
miért pirulsz, leánykám?
120 HP géppel rohanunk a világ végére
vagy Szingapurba
megállj, megállj, a gép repül
nagy szerelmünk a porban fekszik
a leány letört virág
hattyúnyak, kebel, dob és cintányér
miért sírok egyre?

- Ennyi az egész - jelentette ki Jaroslav Nerad.
- Kérem szépen - kérdezte dr. Mejzlík -, mi legyen ez?
- Hát az autóbaleset - csodálkozott a kérdésen a költő. - Mi az, talán nem világos a vers?
- Attól tartok, hogy nem - vélekedett dr. Mejzlík bíráló hangon. - Én valahogy nem tudom kiolvasni ebből, hogy július 15-én reggel négy órakor egy ilyen és ilyen számú autó a Žitná utcában elütötte Božena Macháčková ittas állapotban levő koldusasszonyt, a sebesültet az Általános Kórházba szállították, ahol a halállal küzd. Ezekről a tényekről az ön verse, uram - amennyire alkalmam volt megfigyelni -, nem tesz említést. Hát így áll a helyzet.
- Ez csak a nyers valóság, uram - felelte a költő, és megdörzsölte az orrát. - De a vers... az a belső valóság. A vers szabad, szürreális képzetek egymásutánja, amelyet a valóság a költő tudata alatt életre hív, érzi? Látási és hallási asszociációk sora. És az olvasónak alá kell vetnie magát ezeknek az asszociációknak - jelentette ki Jaroslav Nerad szemrehányó hangon. - Akkor megérti őket.
- Kérem - robbant ki dr. Mejzlík. - Vagy várjunk csak. Adja csak ide az ópuszát. Köszönöm. Hát itt az olvasható, hogy, hm: "Komor színű házak menete: egy, kettő, állj!" Most legyen szíves megmagyarázni...
- De hiszen ez a Žitná utca - mondta a költő nyugodtan. - Két olyan házsor, tudja?
- És miért nem például a Národní út? - kérdezte dr. Mejzlík kétkedve.
- Azért, mert az nem olyan egyenes - hangzott a meggyőző válasz.
- Jó. Gyerünk tovább. "A hajnal játszik mandolinján." - Na jó, legyen. "Miért pirulsz, leánykám?" - Mondja, kérem, hogy kerül ide egy lány?
- A hajnalpír - felelte a költő lakonikusan.
- Aha, bocsásson meg: "120 HP géppel rohanunk a világ végére" - Nos?
- Alighanem akkor ért oda az autó.
- És 120 lóerős volt?
- Azt nem tudom; ez azt jelenti, hogy gyorsan hajtott. Mintha a világ végére akarna repülni.
- Ja úgy. "Vagy Szingapurba" - Az istenért, miért éppen Szingapurba?
A költő vállat vont. - Azt már nem tudom. Talán azért, mert ott malájok laknak.
- És miféle kapcsolat fűzi azt az autót a malájokhoz? He?
A költő leverten izgett-mozgott. - Lehet, hogy az a kocsi barna volt, nem gondolja? - mondta gondolataiba merülve. - Valami barnaságnak feltétlenül kellett ott lenni. Különben miért írtam Szingapurt?
- No látja - mondta dr. Mejzlík -, az a kocsi vörös volt, meg kék, meg fekete. Most melyik színt válasszam?
- Válassza a barnát - ajánlotta a költő. - A barna kellemes szín.
- "Nagy szerelmünk a porban fekszik, a leány letört virág" - olvasta tovább dr. Mejzlík. - Ez a letört virág a részeg koldusasszony?
- Hát csak nem fogok részeg koldusasszonyról írni a versemben? - szólt a költő sértődötten. - A koldusasszony egyszerűen nő volt, érti ezt?
- Aha. És mi ez itten: "Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér." Ezek szabad asszociációk?
- Mutassa - mondta a költő meglepetten, és a papír fölé hajolt. - Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér - mit akar ez jelenteni?
- Éppen azt kérdezem én is - morgott dr. Mejzlík sértően.
- Várjon csak - gondolkodott a költő - valaminek kellett ott lenni, ami ilyesmire emlékeztet... Ide hallgasson, nem emlékezteti önt néha a kettes szám hattyúnyakra? Nézze - és ceruzával egy 2-est írt a papírra.
- Aha - mondta dr. Mejzlík figyelmesen. - És mi a kebel?
- Az a 3-as két kis ív, igaz? - magyarázta a költő.
- Még dob is van itt meg cintányér - mondta a rendőrtisztviselő feszülten.
- Dob és cintányér - gondolkodott Nerad, a költő -, dob és cintányér... az talán az ötös lesz, ugye? Nézze - mondta, és egy 5-öst írt le. - Ez a has itt a dob, és a cintányér fent van!
- Várjon - mondta dr. Mejzlík, és egy papírra ezt a számot írta: 235. - Biztos benne, hogy annak az autónak a száma 235 volt?
- Én nem figyeltem meg semmiféle számot - jelentette ki Nerad, a költő, határozottan. - De ilyesvalaminek kellett ott lenni, különben hogyan került volna ez bele a versembe? - kérdezte csodálkozva, és tovább töprengett a költeményén. - De tudja, ez a két sor a legjobb az egész versben.
Két nap múlva dr. Mejzlík meglátogatta Neradot; a költő ezúttal nem aludt, hanem valami lány volt nála, hiába keresett üres széket, hogy hellyel kínálja meg a rendőr-tisztviselőt.
- Én már megyek is - mondta dr. Mejzlík. - Csak meg akartam mondani, hogy annak az autónak a rendszáma valóban 235 volt.
- Milyen autónak? - lepődött meg a költő.
- Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér - fújta gondolkodás nélkül dr. Mejzlík. - És Szingapur is stimmelt.
- Aha, már tudom - eszmélt fel a költő. - No látja, hát ez a belső valóság. Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja érteni őket.
- Majd máskor - szólt gyorsan a rendőr-tisztviselő. - Ha majd megint ilyen esetem akad.  




minimap