Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Twardoch, Szczepan: A király (Król Magyar nyelven)

Twardoch, Szczepan portréja

Król (Lengyel)

— Sza-pi-ro, Sza-pi-ro, Sza-pi-ro!
Widziałem, z jakim spokojem się nosi, jak jest pewien swojego ciała, jak nim włada, jak mu się to ciało wyćwiczone, skatowane na treningach poddaje, jakby naciągnięte wewnętrznymi sprężynami, z jaką swobodą pracuje głową i ramionami, jakby prześlizgiwał się pod belkami niskiego stropu.
I jak uderza.
Siła idzie z nóg. Stopy, wewnętrzne krawędzie, kolana do środka, wszystko bardzo sprężyście, prawa pięść w rękawicy broni zawiasów żuchwy z prawej strony, lewych — lewy bark, łokcie blisko przy ciele. A kiedy uderza, całe ciało musi się spiąć w jednym wyrzucie energii.
Lewe biodro i bark skręcają się, szarpnięte mięśniami brzucha i grzbietu. Skurcz tych mięśni ściska przeponę, żebra, dlatego uderzeniu towarzyszy syknięcie, kiedy ucieka wyciśnięte z płuc powietrze.
Skręca się też lewa stopa, jakby peta gasił, i nagle wyrzuca lewą rękę, jakby kamieniem rzucał, pięść się w locie skręca i uderza krótkim strzałem, jak batem, i zaraz wraca, jakby cały był sprężyną.
Czasem jednak pięści nie owija bandaż ani nie otula rękawica. Czasem pięść nie uderza w worek. Czasem kość uderza o kość, sypią się zęby.
Czasem tak właśnie jest. Czasem tak musi być.
Ale teraz tanecznym krokiem podchodzi do Ziembińskiego, płynie po ringu, zmienia nogi, trochę jak Charlie Chaplin w kinowej komedii, podchodzi, lewą delikatnie dźgając powietrze, jakby szukał dziury w otaczającym przeciwnika kokonie.
Ziembiński odpowiada, walczy dobrze, to świetny bokser, teraz to wiem, bo wtedy chyba nie wiedziałem, wydaje mi się, że nie znałem się na boksie, że patrzyłem i nie wiedziałem, co widzę, ale teraz przypominam sobie moje ówczesne na nich spojrzenie i wydaje mi się ono spojrzeniem rozumnym, spojrzeniem analitycznym, spojrzeniem dostrzegającym w nich wszystko, co dostrzec potrafi tylko spojrzenie wprawne, zaznajomione z tym, na co patrzy. Może to moje spojrzenie dzisiejsze, nie ówczesne.
Walczyli w tempie szybszym niż to, w jakim zwykle walczą ciężcy bokserzy. Przed którymś z szybkich jak Luxtorpeda (tak następnego dnia napisali w gazecie) lewych Ziembińskiego Szapiro schodzi obrotem, lecz nie na wiodącej lewej nodze, tylko na prawej i na moment przyjmuje postawę mańkuta, z prawą z przodu, po czym zaskoczonemu Ziembińskiemu wrzuca w twarz dwa szybkie prawe, rozbijając lewy łuk brwiowy. Bokser Legii nawet nie wie, co go trafiło, ale Szapiro mu odpuszcza, odskakuje, rozluźnia się metr dalej, chociaż mógłby go teraz zepchnąć na liny, zasypać gradem sierpów na głowę i żebra.
— Kończ go teraz, kończ…! — krzyczy sekundant.
Szapiro mógłby teraz skończyć. Ale odpuszcza. Jest pewny siebie, zbyt pewny siebie. Ignoruje krzyki sekundanta. Chce się jeszcze bić.
Ma trzydzieści siedem lat. Nie jest już młody. Urodził się jako poddany cara Mikołaja II, pod adresem Nowolipki 23, numer mieszkania 31, niecałe dwa kilometry od miejsca, w którym właśnie walczy. W akcie urodzenia figuruje rosyjskie imię Иаков, żona (chociaż nie mają ślubu, to jednak żona) mówi do niego po polsku „Jakub”, albo czasem, tak jak matka, zwraca się doń imieniem Jankiew, po żydowsku, nazwisko pozostawało niezmienne, ale dla mnie zawsze był Jakubem, kiedy oczywiście przestał być panem Szapiro.
Przyglądałem mu się wtedy z nienawiścią, chociaż nie wiedziałem jeszcze, że zabił mojego ojca.Wiedziałem tylko, że go zabrał. Wszystkiego dowiedziałem się później i później też pokochałem Jakuba Szapirę i chciałem stać się Jakubem Szapirą i może jakoś się nim stałem.
A może już wiem. Może wiem już wszystko.
Widziałem, dwa dni wcześniej, jak Szapiro wyciąga mojego ojca Nauma Bernsztajna z naszego mieszkania w kamienicy na rogu Nalewek i Franciszkańskiej, pod numerem 26, mieszkanie 6, wlecze go za długą brodę, klnąc pod nosem.
— Byz alejn szildyg, di szojte ajno, di naryszo frajer!*— mówi Szapiro, szarpiąc za brodę mojego ojca.
Na dole, eskortowany przez olbrzyma Pantaleona Karpińskiego i szczurkowatego Munję Webera, o których napiszę później, wrzucił mojego ojca do kufra swojego buicka i odjechał.
Stałem w kuchni, matka szepnęła, bym nie drgnął nawet, więc nie drgnąłem, ojciec schował się w szafie, znaleźli go zaraz i wyciągnęli, a kiedy zobaczyłem, jak wywlekają go za brodę z domu, to nagle i nieświadomie uwolniłem zawartość pęcherza, plama moczu rosła szybko na wełnianych spodniach.
Zatrzymał się wtedy przy mnie, nie puszczając brody mojego ojca.
— No, nic się nie bój, chłopczyk — powiedział bardzo delikatnie, nie spodziewałem się takiej delikatności.
Na prawej dłoni, widziałem z bliska, wytatuowane miał bladosiną kreską miecz obosieczny i cztery hebrajskie litery: מוות, mem, waw, waw i taw, patrząc tak jak się pisze, od prawej, co po hebrajsku oznacza śmierć.
Rzuciłem się na niego wtedy, próbowałem uderzyć. I wcześniej chętnie się biłem, z żydowskimi i chrześcijańskimi chłopcami odbywaliśmy wielkie bitwy na pięści i kamienie, na placu Broni, cheder przeciwko chederowi, szkoła przeciwko szkole, póki nas policja nie przegoniła. Jak wszyscy.



FeltöltőJakus Laura 1.
KiadóWydawnictwo Literackie
Az idézet forrása.

A király (Magyar)

– Sza-pi-ro, Sza-pi-ro, Sza-pi-ro!
Láttam, milyen nyugodtan viselkedik, milyen biztos a testében, mennyire uralja, mennyire engedelmeskedik neki ez a kisportolt, edzéseken kizsigerelt test, mintha belső rugóra járna, milyen lazán dolgozik a fejével és a karjával, mintha egy alacsony mennyezet gerendái alatt csúszkálna.
És hogy üt.
A lábából jön az erő. Lábfej, belső él, befelé fordított térd, csupa ruganyosság, a jobb ököl a kesztyűben a jobb oldali állkapocsízületeket védi, a bal oldaliakat a bal váll, könyök a törzs mellett. Ütéskor az egész testnek meg kell feszülnie egyetlen energiakitörésben.
A bal csípője és válla forog, hasés hátizmai rángatják. A megránduló izmok összehúzzák a rekeszizmát, a bordáit, az ütéseket ezért sziszegés kíséri, amikor távozik a tüdejéből kipréselt levegő.
A bal lábfeje is forog, mintha csikket taposna el, hirtelen előrelendíti a bal karját, mintha követ hajítana, az ökle röptében elfordul, és korbácsként rövidet csap, majd rögtön visszatér, mintha egyetlen rugó volna.
Néha azonban nincs bandázsba kötve az ökle, nem védi kesztyű. Néha nem zsákot üt az ökle. Néha csontnak ütközik a csont, fogak potyognak.
Néha így van. Néha így kell lennie.
Most viszont közelebb táncol Ziembińskihez, úszik a szorítóban, váltogatja a lábát, kicsit, mint Charlie Chaplin egy vígjátékban, odatáncol, baljával finoman paskolva a levegőt, mintha a lukat keresné az ellenfelét körülvevő selyemgubóban.
Ziembiński válaszol, jól bunyózik, nagyszerű bokszoló, ma már tudom, mert akkor valószínűleg nem tudtam, azt hiszem, nem értettem a bokszhoz, néztem, és nem tudtam, mit látok, most viszont felidézem az akkori pillantásomat, és úgy érzem, értő, elemző pillantás, észrevesz mindent, amit csakis a gyakorlott szem vehet észre, amely avatott ismerője annak, amit néz. Lehet, hogy nem az akkori, hanem a mai pillantásom ez.
Tempósabban bunyóztak, mint ahogy a nehézsúlyú bokszolók szoktak. Ziembiński egyik gyors balütése elől (amit a másnapi újságban a Luxtorpedához1 hasonlítottak) Szapiro leforog, de nem az elöl lévő bal lábán, hanem a jobbon, és egy pillanatra balkezes pozíciót vesz fel, előrenyújtva a jobbját, majd két gyors jobbost vág a meglepett Ziembiński arcába, felhasítva a bal szemöldökét. A Legia bokszolója azt sem tudja, mi találta el, de Szapiro elengedi, elugrik, egy méterrel odébb kilazul, pedig nekiszoríthatná a kötélnek, horogütések záporával árasztva el a fejét és a bordáit.
– Üsd ki, üsd ki! – kiabál a segédje.
Szapiro most kiüthetné. De elengedi. Magabiztos, túl magabiztos. Elereszti a füle mellett a segéd kiabálását. Még verekedni akar.
Harminchét éves. Már nem fiatal. II. Miklós cár alattvalójaként született a Nowolipki utca 23. alatt, a 31-es lakásban, alig két kilométerre a helytől, ahol most bunyózik. A születési okmányaiban az orosz Иаков név szerepel, a felesége (nincsenek összeházasodva, de azért a felesége) lengyel nevén Jakubnak szólítja, vagy néha, mint az anyja, Jankiewnek, jiddisül, a vezetékneve nem változott, de nekem mindig Jakub volt, persze amikor már nem Szapiro úr.
Gyűlölettel néztem, pedig akkor még nem tudtam, hogy megölte az apámat. Csak annyit tudtam, hogy elvitte. Később tudtam meg az egészet, ahogy Jakub Szapirót is később szerettem meg, később akartam Jakub Szapiro lenni, és valamelyest talán az is lettem.
De az is lehet, hogy már tudom. Lehet, hogy már tudok mindent. Két nappal korábban láttam, ahogy Szapiro húzza kifelé a lakásból az apámat, Naum Bernsztajnt, a Nalewki és a Franciszkańska utca sarkán lévő, 26-os számú ház 6-os számú lakásából, vonszolja a hosszú szakállánál fogva, és káromkodik az orra alatt.
– Biz aléjn sildig, di sojte ájna, di nárisa frájer!*– mondja Szapiro, és rángatja apám szakállát.
Lent, az óriás Pantaleon Karpiński és a patkányképű Munja Weber kíséretében, akikről még írok, behajította az apámat a Buickja csomagtartójába, és elhajtott.
A konyhában álltam, meg ne moccanj, súgta az anyám, így hát nem moccantam, az apám a szekrénybe bújt, rögtön megtalálták és kirángatták; amikor megláttam, ahogy a szakállánál fogva vonszolják kifelé a lakásból, váratlanul és önkéntelenül kieresztettem a hólyagom tartalmát, a húgyfolt gyorsan növekedett a gyapjúnadrágomon.
Szapiro megállt mellettem, nem eresztve el apám szakállát.
– Na, ne félj, öcskös – mondta egész lágyan, nem számítottam ilyen lágyságra.
A jobb kézfejére, közelről láttam, halványkék vonallal egy kétélű kard és négy héber betű volt tetoválva, תוומ, jobbról balra, az írás irányába haladva: mem, vav, vav és tav, ami héberül halált jelent.
Rávetettem magam, próbáltam megütni. Azelőtt is szívesen verekedtem, a zsidó és keresztény srácokkal nagy csatákat vívtunk ököllel és kővel, mint a Pál utcai fiúk, egyik héder a másik ellen, egyik iskola a másik ellen, amíg el nem kergettek minket a rendőrök. Ahogy mindenki.



FeltöltőJakus Laura 1.
KiadóTypotex Kiadó
Az idézet forrása.

minimap