Wywiad z dzieckiem (Lengyel)
Mistrz od niedawna jest wśród nas. Dlatego czai się ze wszystkich kątów. Zasłania twarz rękami i patrzy przez szparkę. Staje czołem do ściany, potem odwraca się nagle.
Mistrz odrzuca z niesmakiem absurdalną myśl, że stół spuszczony z oka musi być stołem bez przerwy, że krzesło za plecami tkwi w granicach krzesła, i nawet nie próbuje skorzystać z okazji.
To prawda, trudno świat przyłapać na innośći. Jabłoń wraca pod okna tuż przed oka mgnieniem. Tęczowe wróble zawsze pociemnieją w porę. Ucho dzbanuszka złowi każdy szmer. Szafa nocna udaje bierność szafy dziennej. Szyflada stara się przekonać Mistrza, że jesr w niej to, co do niej wcześniej włożono. Nawet w książce z bajkami otwartej z nienacka, królewna zawsze zdąży usiąść na obrazku.
Czują we mnie przybysza - wzdycha Mistrz - nie chcą obcego przyjąć do wspólnej zabawy. Bo żeby wszystko, cokolwiek istnieje, musiało istnieć tylko w jeden sposób, w sytuacji okropnej, bo bez wyjścia z siebie, bez pauzy i odmiany? W pokornym stąd - dotąd? Mucha w pułapce muchy? Mysz w potrzasku myszy? pies nigdy nie spuszczany z utajonego łańcucha? Ogień, któregy nie może zdobyć się na nic innego, jak sparzyć po raz drugi ufny palec Mistrza? Czy to jest ten właściwy ostateczny świat: rozsypane bogactwo nie do pozbierania, bezużyteczny przepych, wzbroniona możliwość ?
Nie - krzyczy Mistrz i tupie tyloma nogami iloma rozporządza - w tak wielkiej rozpaczy, że mało by tu było i sześciu nóg chrząszcza. Feltöltő | Sebestyén Péter |
Az idézet forrása | http://wiersze.bfcior.pl/wislawa-szymborska.php?show=wywiad_z_dzieckiem |
|
Interjú egy gyerekkel (Magyar)
A Mester nem rég tartózkodik körünkben.
Ezért kukucskál az összes sarokból.
Arcát elfedi kezével, a résen át les.
Arccal a falnak áll, majd megfordul hirtelen.
A Mester elveti az abszurd gondolatot,
hogy a nem látott asztal szakadatlanul asztal,
s háta mögött a szék a szék határain belül marad,
és meg sem próbál élni az alkalommal.
Igaz, nehéz másságon kapni a világot.
Az almafa egy pillantással előbb az ablak előtt terem.
A szivárványszín veréb mindig időben elsötétül.
A korsó füle minden neszt kifülel.
Az éjszakai szekrény tetteti a nappali bénát.
A fiók igyekszik meggyőzni a Mestert,
hogy csak az van benne, amit beletettek.
Még a hirtelen kinyitott meséskönyvben is
sikerül visszaülnie a királynőnek a képre.
A jövevényt érzik bennem - sóhajt a Mester -
nem vesznek be idegent a közös mulatságba.
Mert ha mindennek, ami csak létezik,
csakis egy módon kéne léteznie,
szörnyű helyzetben, hol nincs kiút önmagából?
Szünet és váltás nélkül? Az ettől-eddig alázatában?
Légy a légyfogóban ? Egér az egérfogóban ?
Rejtett láncáról soha el nem engedett kutya?
Tűz, mely nem képes többre, mint hogy
másodszor is a Mester bízó ujjába marjon?
Ez volna voltaképpen a végleges világ:
szétszórt gazdagság, mit nem lehet összeszedni,
hasztalan fényűzés, betiltott lehetőség?
Nem - rikolt a Mester, és annyi lábbal toppant,
amennyi csak van - oly kétségbeesetten,
hogy kevés volna hozzá a bogár hat lába is.
|