Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Wyspiański, Stanisław: Menyegző (Wesele Magyar nyelven)

Wyspiański, Stanisław portréja

Wesele (Lengyel)

Akt I

SCENA 24.
POETA, GOSPODARZ.


POETA
Taki mi się snuje dramat
groźny, szumny, posuwisty
jak polonez; gdzieś z kazamat
jęki zgrzyt, i wichrów świsty. –
Marzę przy tym wichrów graniu – –
o jakimś wielkim kochaniu.
Bohater w zbrojej, skalisty,
ktoś, jakoby złom granitu,
rycerz z czoła, ktoś ze szczytu
w grze uczucia, chłop „qui amat”,
przy tym historia wesoła,
a ogromnie przez to smutna.

GOSPODARZ
To tak w każdym z nas coś woła:
jakaś historia wesoła,
a ogromnie przez to smutna.

POETA
A wszystko bajka wierutna.
Wyraźnie się w oczy wciska,
zbroją świeci, zbroją łyska
postać dawna, coraz bliska,
dawny rycerz w pełnej zbroi,
co niczego się nie lęka,
chyba widma zbrodni swojej,
a serce mu z bolów pęka,
a on, z takim sercem w zbroi,
zaklęty, u źródła stoi
i do mętów studni patrzy,
i przegląda się we studni.
A gdy wody czerpnie ręką,
to mu woda się zabrudni.
A pragnienie zdroju męką,
więc mętów czerpa ze studni;
u źródła, jakby zaklęty:
taki jakiś polski święty.

GOSPODARZ
Dramatyczne, bardzo pięknie –
u nas wszystko dramatyczne,
w wielkiej skali, niebotyczne –
a jak taki heros jęknie,
to po całej Polsce jęczy,
to po wszystkich borach szumi,
to po wszystkich górach brzęczy,
ale kto tam to zrozumi.

POETA
Dramatyczny, rycerz błędny,
ale pan, pan pierwszorzędny:
w zamczysku sam, osmętniały,
a zamek opustoszały,
i ten lud nasz, taki prosty,
u stóp zamku, u stóp dworu,
i ten pan, pełen poloru,
i ten lud prosty, rubaszny,
i ten hart rycerski, śmiały,
i gniew boski gromki, straszny.

GOSPODARZ
Tak się w każdym z nas coś burzy,
na taką się burzę zbiera,
tak w nas ciska piorunami,
dziwnymi wre postaciami:
dawnym strojem, dawnym krojem,
a ze sercem zawsze swojem;
to dawność tak z nami walczy.
Coraz pamięć się zaciera – – –
tak się w każdym z nas coś zbiera.

POETA
Duch się w każdym poniewiera,
że czasami dech zapiera;
tak by gdzieś het gnało, gnało,
tak by się nam serce śmiało
do ogromnych, wielkich rzeczy,
a tu pospolitość skrzeczy,
a tu pospolitość tłoczy,
włazi w usta, uszy, oczy;
duch się w każdym poniewiera
i chciał by się wydrzeć, skoczyć,
ręce po pas w krwi ubroczyć,
ramię rozpostrzeć szeroko,
wielkie skrzydła porozwijać,
lecieć, a nie dać się mijać;
a tu pospolitość niska
włazi w usta, ucho, oko; – –
daleko, co było z bliska?
serce zaryte głęboko,
gdzieś pod czwartą głębną skibą,
że swego serca nie dostać.

GOSPODARZ
Tak się orze, tak się zwala
rok w rok, w każdym pokoleniu;
raz w raz dusza się odsłania,
raz w raz wielkość się wyłania
i raz w raz grąży się w cieniu.
Raz w raz wstaje wielka postać,
że ino jej skrzydeł dostać,
rok w rok w każdym pokoleniu,
i raz w raz przepada, gaśnie,
jakby czas jej przepaść właśnie. –
Każden ogień swój zapala,
każden swoją świętość święci...

POETA
My jesteśmy jak przeklęci,
że nas mara, dziwo nęci,
wytwór tęsknej wyobraźni
serce bierze, zmysły draźni;
że nam oczy zaszły mgłami;
pieścimy się jeno snami,
a to, co tu nas otacza,
zdolność nasza przeinacza:
w oczach naszych chłop urasta
do potęgi króla Piasta!

GOSPODARZ
A bo chłopi ma coś z Piasta,
coś z tych królów Piastów –
sąsiadujemy o miedzę.
Kiedy sieje, orze, miele,
taka godność, takie wzięcie;
co czyni, to czyni święcie,
godność, rozwaga, pojęcie.
A jak modli się w kościele,
taka godność, to przejęcie;
bardzo wiele, wiele z Piasta;
chłop potęgą jest i basta. 

 


Menyegző (Magyar)

HUSZONNEGYEDIK JELENET

Költő, Gazda

KÖLTŐ
Nekem egy dráma az álmom,
szörnyű és polonéz-könnyed;
zajos, mint kazamatákban
jajszó, és viharként csörtet. –
Vihar süvít nagy szertelen - -
s álmom: egy nagy-nagy szerelem.
A hős szilárd, fegyvert csörget,
valaki - egy szikladarab,
valódi lovag, „qui amat”,
érzelmek teljében látom,
de a történet, az vidám,
úgyhogy igazán szomorú.

GAZDA
Ez van mindünkben, bizony ám
a történet igen vidám,
úgyhogy igazán szomorú.

KÖLTŐ
Mese mindez, mégis való.
Szem betelni nem tud vele,
csillog-villog a fegyvere,
régi, mégis új a mese,
ódon bajnok páncélzatban,
nem fél senkit, de őt félik,
őt ennen tette riasztja,
szívét súlyos bajok tépik,
s ő, szívével páncélzatban,
forrásnál áll átkozottan
s néz a kútba, néz a mélybe,
s tükörképét pillantja meg,
s mikor vizet merítene,
elszennyeződnek a vizek.
Szomjat nincs mi enyhítene,
így hát merít szennyes vizet;
átkozottan áll a kútnál,
ahogyan csak lengyel szent áll.

GAZDA
Szép, s nem lehet drámaibban –
nálunk mindent dráma árnyal,
emelkedett, égig szárnyal -
s ha ilyen hős egyet nyikkan,
egész lengyelségünk zokog,
minden fenyves erről fecseg,
minden hegycsúcs erről morog,
csakhát senki sem érti meg.

KÖLTŐ
Drámai, mert hősünk átkos,
mégis úr, úr, méltóságos
magányos a várban, halott,
a vár pedig elhagyatott,
a népünk meg, az együgyű,
áll a várnál, a kapuban;
és az úr művelt valóban,
s egyszerű a nép, könnyelmű,
s kemény a lovag és bátor,
s Istenünk haragja szörnyű.

GAZDA
Mindőnkben így nő a harag,
bennünk lassan vihar érik,
így csapkod belénk a villám,
sok alak forr bennünk furcsán:
ó öltözet, régi szabás,
de a szív, az sohase más;
régiségünk harcol velünk.
Sok emlék már alig fénylik - - -
s mindőnkben valami érik.

KÖLTŐ
Kicsinyes bennünk a lélek,
lélegzetünk alig éltet;
pedig szállnánk fel, fel szépen,
szívünk kezdene merészen
nagy dologba, szép dologba,
de a szürkeség tart fogva,
itt csak szürkeség tenyészik,
szájba, fülbe, szembe mászik;
kicsinyes bennünk a lélek,
holott ugrana, kitörne,
kezünket vérben fürösztve,
karunkat szélesre tárva,
szárnyra kelni, fel az égre,
szállni, soha el nem térve;
de itt mindig szürkeség van,
mászik fülbe, szembe, szájba; - -
mi közel volt, már sehol van -
a szív pedig mélyre ásva,
hétpecsétes lakat alatt,
hogy szívünkig sose érjünk.

GAZDA
Így vetnek és így aratnak
évről évre nemzedékek;
olykor föllebben a lélek,
olykor nagyságunk kiderül,
majd mindenre árnyék terül.
Olykor nagy alak is támad,
úgy tűnik, növeszt már szárnyat
szinte minden nemzedékben,
aztán eltűnik, kilobban,
tán eltűnni szeret jobban. –
Tüzesek mind, lángra kapnak,
szentek, fényre kárhozottak...

KÖLTŐ
Mi vagyunk az átkozottak,
álomkép és lidérc nyugtat,
szomorú képzelmünk láza
ösztöneinket igázza;
szemünk ködös és fénytelen,
nekünk már csak álom terem,
s azt, mi körülvesz itt minket,
eltorzítja a tekintet:
szemünkben megnő a paraszt
s oly királyi, akár egy Piast!

GAZDA
Bizony királyi a paraszt,
a Piastokkal van egy tőről!
- Tíz éve, hogy köztük lakom,
szomszéduk vagyok a soron.
Mikor vet, arat vagy őröl,
benne van a szenvedélye,
amit tesz, szentül van téve,
méltósággal, hozzáértve.
Fohásza a templomkőről
méltósággal száll az égre;
sok van benne, igen sok Piast;
mese nincs, erő a paraszt! 

 


Az idézet forrásaStanisław Wyspiański: Drámák, p. 42-46.

minimap