Markó Béla: Prespektíva

Fehér szikrák a fekete zománcon,
ennyi csupán az éjszakai ég,
nincs benne mélység, és nincs messzeség,
s csak annyit érek, amennyinek látszom,

akár a lomb a földön szétterítve,
színek, formák, foltok és hézagok,
mert én is inkább csak egy kép vagyok,
külön-külön figyelek részeimre,

semmi semmihez nem illeszkedik,
nem rakják össze, és szét sem szedik
a pléhkrisztust a bumfordi kereszten,

csak megfestik, mert így a fájdalom
derűsebb s tartósabb, az ablakon
kinézve látom: lepereg a testem.