Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Balla Zsófia: Tíz év után

Balla Zsófia portréja

Tíz év után (Magyar)

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.

                                              

Szemem sós szilánkjain

úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.

Pedig valaha úgy olvastalak,

akár Isten első betűjét.

                                  

Hajnali ösztön térképét követve

testünk a tengerekhez ért.

Nem porlott még hullámra és homokra,

hajónk nem volt fahulladék.

Más-világunkban az ég folytatódott.

Medveárnyas erdőkben

szerettük egymást.

                                              

És most itt lépdelek az emlékek jegén.

Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.

A vad hajtásra, amelyet

beillesztettek a rendszertanokba.

Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.

Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.

Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

                                                                      

Véges vagyok. Mért volna végleges

amit gondolok vagy cselekszem?

Miképpen eshetnék mindörökre túl

a nehezén, az elhajtott szerelmen?

 

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,

később egy véletlen találkozás!

Az ész eldugott, hátsó traktusában

le-föl jár a cseléd remény.

 

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.

Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.

Álom fonákján így hihettem én is,

hogy életre kel, akit eltemettem:

                                  

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.

Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak

kibukkan Perszephóné s dermedt februárban

megint a felvilágra pattan.

                                  

Öröm csak hullócsillagok

kondenzcsíkjában füstölög.

Öröklét csak a veszteségben él.

Sosem érik egésszé, aki fél.

 

Ahogy tóra inni hajlik az éj,

úgy hűlt rám, mint a szenvedély

a magány.

Hideg bőre most felszakad.

Az égre szállok -

 

Hold vagyok, szabad!

Az egyedüllét egészen enyém.

A múlt nem vonszol már magával,

félelmeimhez enged:

fölöttem villog százezer szilánkban.

 

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://lyrikline.org

minimap