Jókai Anna: Nebojte se (Ne féljetek Cseh nyelven)

(1994. március tizenötödikén Márk a megbeszéltnél fél órával korábban érkezik Máriáért. Csipkedd magad, anyukám, nem lehet a dugókat kiszámítani, és nekem is dolgom van, megyünk a Petőfi szoborhoz, aztán fáklyával fel a Várba! Az ikreket miért nem viszed? kérdi Mária, s még egyszer átpúderezi az arcát. Ez nem gyerekprogram, mondja Márk, félig-meddig tüntetés. Mellett vagy ellen? kérdi Mária, ti is mindent ennek a kormánynak a nyakába varrtok? Te aztán, anyukám, a politikához sohasem értettél, mondja Márk, de mi speciel a szélsőségesek ellen vagyunk, félő, hogy ez a kapkodás csak az ő malmukra hajtja a vizet, nem engedjük a nemzeti ünnepet így vagy úgy kisajátítani... ez egy tiszta képlet! Van olyan? Mária bebujtatja a lábfejét a trottőrcipőbe, van olyan, hogy „tiszta képlet"?)
Mária
...mintha mindenki hazudna. Bele a képünkbe. Voltaképpen ki a csaló? Akiről állítják vagy aki állítja? Vagy valamiképpen mind a kettő? Mintha nem az volna valójában a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy miből lehet minél nagyobb botrányt kerekíteni, hogyan lehet az ügyeket felhasználni... manipulálni a tömegeket. Akik nem „bennfentesek". Egyre nagyobb a zűrzavar. Egyre ízléstelenebb az egész. És az a szegény ember sem él már, hogy akár pizsamásan is, de legalább megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket. Mindenki csak olajat önt a tűzre. Talán az elején kellett volna egy kicsit megfontoltabban válogatni, akkor elmozdítani a régi hatalmi garnitúrát. Megnézni, mit kire bízzunk... nem ilyen ügyetlenül. Igen, ez a jó szó. Ügyetlenek. Hebrencsek. A többi viszont nem ügyetlen. Dörzsölt. Ez a jó szó. Dörzsölt.
(Márk határozott: Ha figyelmesebben követnéd az eseményeket, anyukám, rájöhettél volna, hogy például a fiatalság nem ugrik be... sem az antiszemitizmusnak, sem a komcsi-nosztalgiának... magunkra találtunk! Adná Isten, sóhajtja Mária, de azért vigyázz a gumibotokra! Hol élsz te, anyukám, kiáltja Márk, kiveszi a lakáskulcsot Mária kezéből, zárja az ajtót. Gumibot! Ez nem a Kádár-rendszer!)
Mária
...ez a hatalomtól való rettegés már a zsigereimben van... Megverték Márkot! Hetvenkettőben a rendőrök... március tizenötödikén... amikor nemzetiszínű szalaggal a karjukon átvonultak az egyetemisták a Lánchídon... Nekem kellett garantálni, mint megbízható szülőnek, hogy csak gyerekes romantika... Most meg elég egy-két bőrfejű barom, és kész a provokáció...
(Az a baj, kicsi fiam, mondja Mária, hogy olyan ramatyul működik az új, hogy az emberek kezdik a régit sajnálni... Remélem, az én okos anyukám nem áll közéjük, mondja Márk, hiszen neked mindig is fontos volt a szabadságod... Lesz itt még jóvilág, az aranyborjút se táncoljuk újra s újra körbe... csak nem kivénhedt gyászhuszárokra vagy az átvedlett pufajkásokra kell bízni... és nem is a cinikus ravaszokra. Irigyellek, mondja Mária, az optimizmusodért. Én már semmi evilági csodában nem tudok hinni. Örülök, hogy az apróságokban helyt tudok állni. Ne vess meg érte, Márk, de nekem jelenleg előbbre van, hogy időre bejussak Blanka nénihez, mint bármelyik ide-oda vonulás. Azt képzeli szegény, hogy én vagyok az Erzsi nevű lánya! Márk megcsókolja Mária kesztyűs kezét. Bámullak is érte, anyukám, odacaplatsz, hetvenkét évesen... se inged, se gatyád, mégis... Le a kalappal! Ezért nem jár dicséret, mondja Mária, ez a minimum.)
Mária
...ez a minimum, havi két-három óra. Ha idevenném magamhoz, az lenne valami. Ha éjjel-nappal hordanám alóla a piszkot. Az lenne jóság; ez csak halvány utánzat. Próbálkozás, a lelkiismeret kicselezése... Az nem mentség, hogy idegen. „Aki közületek a legkisebbel cselekszik, az velem cselekszi”, világosan megíratott, de nincs már rá erőm, erre a teljességre, erre a megalkuvás nélküli szolgálatra. Fizikai erőm nincs már erre. Lelkierőm pedig még nincs. Annyi jót tenni, mint amennyi rosszat kaptunk... széndioxidot lélegezni be és oxigénné átalakítva lehelni ki... mint a fák... Gyűlölségből szeretetet, meg-nem-értettségből megértést... könyörtelenségből könyörületességet... Nincs kivel beszélnem. Angyalom, Istenem! Ha legalább leírhatnám. Mint gyermekkoromban. Kockás füzetbe. Versek. Az az üres kapcsos könyv... Tímeától. Egy sor nem sok, annyi sincs benne. Nem lettem költő. Nem lettem orvos. Csak egy bölcselkedő öregasszony, ennyi lettem...

(Blanka néni az elfekvő részlegen, nyolcágyas szobában fekszik. Valamennyi éjjeliszekrényen sárga műanyag bögre, a pisiszínű langyos teával. A szobában áporodott szarszag keveredik a hipó szagával. Mária leül a repedezett tonettszékre, Blanka néni megragadja a kezét. Mit hoztál Erzsikém? A banánt nem szeretem, behozza az Édszt Afrikából, alma, az rendben, de csak a jonatán! Mikor viszel haza, Erzsikém, mindig csak ígéred, pedig hát „Aranyos Erzsike", Marlittól, onnan szedtem a nevedet, de azt, hogy évekre eltűntél, soha meg nem bocsátom... Nyáron, mondja Mária, hámozza az almát, nyáron, ha már tudsz járni... Hát persze, akkor már könnyű, Blanka néni hangja agresszív, te mindig is a könnyebbet kerested, az apád vére, meg is átkozhatnálak, az megfogan, az anyai átok...! Bocsáss meg, mondja Mária, bocsáss meg a lányodnak. Kérlek, békélj meg, nagyon kérlek...)
Mária
...ki tudja, hol kallódik az a nyomorult. Ki tudja, talán segíthetek, ha kikönyörgöm a bocsánatot, az én személyem által, neki...
(Nem szoktál bocsánatot kérni, kiskorodban is olyan önfejű, megátalkodott voltál, mondja Blanka néni dühödten, felállítottalak az ablakpárkányra, ott maradsz, amíg bocsánatot nem kérsz, akár órákig is! Féltél, remegtél, de hiába, az Istennek se hagyta el a megbánás a szádat!)
Mária
...jaj. Szegény Erzsike. Reszket a pipaszár lába. Szédül a keskeny párkányon. Jaj, jaj, Blanka néni...
(Most már benőtt a fejem lágya, ne haragudj a te szerencsétlen Erzsikédre, mondja Mária, mély lélegzetet vesz, megcsókolja Blanka néni lucskos homlokát.)
Mária
...nem törlöm meg a számat. Nem szabad megtörölnöm.
(Blanka néni sírni kezd. Két oldalt a füle mögé csurognak a könnyek: Engem nem csókolt meg senki. Szinte szűz vagyok... évek óta szűz... Nem haragszom. Nem haragszik a mama...)
Mária
...az érintés. Ó, az érintés. A bőr a bőrön. Nem más, csak az érintés. Mennyire hiányzik!
(Márió bevonul a szobájába, egy kis délutáni elmélkedésre, a takarót a dereka köré csavarja. Villő a lehalkított tévét nézi, és közben suttog a cicáknak: Nincs miau, kussti!)
Márió
...régen sokkal melegebbek voltak a március tizenötödikék. Etelka néni rám adta a térdharisnyát és a rövid Bocskai-nadrágot. A térdharisnya mindig gurigába szaladt... folytonos húzkodás. Szavalnak a Múzeumkertben, és én a térdharisnyámra figyelek. Hogy harmonikázik-e? „Minden olyan unbetamt ezen a gyereken', ezt mondja Etelka néni egy másik nőnek, és anya nincs velünk, hogy megvédjen... hogy megcáfolja... Hát engem ugyan már nem ugratnak ki az utcára! Én még az igazságot se bírom ordítva közvetíteni, nemhogy skandálni... Hogy mi lett ebből az egészből… és még mi lesz? Megint naponta egy lista. Aztán ellenlista. Aki aláír, annak a fele csak „igazodik". Hogy meg ne bélyegezzék. A pikszisből ki ne essék. Aki meg kontra adja a nevét, ijesztő figurákkal is egybekerülhet. Nincs olyan lista, amelyiken minden név hiteles, vállalható... a kakukk-tojások szinte szemet szúrnak... Nem. Ha a Kádár-rendszerben nem tiltottam le magam, most sem teszem. Ezt a habot valahogy túlverték a tálon. Mindkét oldalról. Nincs esélye az objektív, higgadt szónak. Meg kellett érnem, hogy a Kabai, akit én ajánlottam az Intézetbe, nem is alacsony posztra, egy jóemberem, szinte kioktasson: hogy a moralitás már nem elég. Lehet, hogy tíz éve elég volt, de most már nem elég, a tettek mezejére kell lépni, letenni a voksot, nem nyummogni-nyammogni, finnyáskodni... A vezércikkek vagy az egzakt, tudományos tényfeltárás ideje jött el, nem a lamentatív szövegeké... És a meditáció is lejárt műfaj! ...”Moralizálás”, „lamentáció"!!! Meditáció, ami számukra egyenlő a terméketlen köldöknézegetéssel... Van olyan színtartomány, amit szabad szemmel nem vagyunk képesek észlelni, de attól az még létezik. Van olyan jelrendszer, amihez a többségnek nincs kódja. S mivel nem érti, hát lecsúsztatja a maga szintjére, közhelyként értelmezi. A moralizálás túlbeszélt, fölvizezett locsogás, a mondatok lötyögnek; a lamentáció pedig pergő, szürke, száraz homok... A meditáció viszont a legnagyobb összefogottság. Meg fogom érni, hogy amíg a régi rendszer alig tolerálta, szinte tiltotta a közléseimet, ez meg most annullálni akarja. A tiltásban volt remény. De ha átnéznek a szón...! ...Csak nem lemerülni a lelkemmel, soha többé. Összekapni magam, időben... Mi a részletes ős-oka és végcélja a létezésnek? Nem, ma már nem betegszem bele újra a kételyekbe, de valamit azért meg kell oldanom, mielőtt... Ez még nem a belesimulás... még mindig valamiféle lázongása az elhivatott Én-nek, hogy vajon miért kell így lennie? Miért ez a törvényszerű? Istenem-Uram. Krisztus Jézus imája az apostolokért. A János Evangéliumban. Az Atyához könyörög, valahogy így: „Amit tanítottál, én továbbadtam nekik. A világ gyűlöli őket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok evilágból való. Nem azt kérem, vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket... Amint Te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket..." Apostol!!! Hol vagyok én ettől?! Csak már azt ne képzeljem. Vénségemre meghülyülve. De egy... közvetítő. Az önbizalom nem elbizakodottság. „Ti vagytok a világ sója... és ha a só elízetlenül, ki sózza meg?" Nem elgyengülni. Képviselni. Csak ez a hermetikus szellemi magány. Ez a társtalanság, ha százan is vesznek körül... Krisztus Jézus a Getsemánikertben. Minden tanítvány elaludt. Vérverejték. Egy Angyal erősítette meg, Őt, a lényében istenit. Hát akkor mit várhat a halandó, csupa halandó közt? Leszáll-e egy Angyal, ilyen mélyre?

(Patnáctého března 1994 přijede Marek pro Mariu o půl hodiny dříve, než měli domluveno. Hoď sebou, mami, musíme počítat i se zácpou, a taky něco mám, jdeme k Petőfiho soše a potom pochodňový průvod nahoru na Hrad! Proč jsi nevzal dvojčata? zeptá se Maria a ještě jednou si přepudruje obličej. To není nic pro děti, řekne Marek, je to více méně demonstrace. Pro nebo proti? zeptá se Maria, taky chcete všecko házet na tuhle vládu? Maminko, ty ses v politice nevyznala nikdy, řekne Marek, my ale jsme proti extrémům, možná že ten chvat žene vodu na jejich mlýn, a my nepřipustíme, aby si národní svátek přivlastňovali ti či oni ...to je jasné jako facka! Že by? Maria si nazouvá sportovní polobotku, je tady vůbec něco jasného?)
Maria
...všichni jako by lhali. Nám do očí. Kdo tady vlastně podvádí? Ten, o němž se to tvrdí, anebo ten, kdo to tvrdí? Nebo vlastně oba? Jako by ve skutečnosti ani nebylo důležité, kdo má pravdu; nýbrž to, co by se dalo nafouknout, aby z toho byl skandál co největší, jak to či ono zneužít... jak manipulovat davem. Těmi, kdo nepatří mezi “zasvěcence“. Panuje tu zmatek čím dál tím větší. A je to všecko čím dál tím nevkusnější. A už nežije ani ten chudák, který se aspoň pokusí uklidnit vášně, i když má při tom na sobě pyžamo. Každý jenom přilévá oleje do ohně. Snad hned na začátku se mělo vybírat poněkud uváženěji, a teprve potom odstranit starou mocenskou garnituru. Podívat se, komu co svěřujeme... a nepočínat si tak nešikovně. Ano, to je ten správný výraz. Jsou nešikovní. Zbrklí. Ostatní ale nejsou nešikovní. Jsou protřelí. To je ten správný výraz. Protřelí.
(Marek má pevný názor: Kdybys sledovala události pozorněji, maminko, zjistila bys, že mládež nenaletí... ani antisemitismu, ani nostalgii po komouších... našli jsme se! Kéž by Pánbůh dal, povzdychne Maria, ale dávej si pozor na pendreky! Kde žiješ, maminko, vykřikne Marek, vezme z Mariiny ruky klíč od bytu a zamkne dveře. Pendreky! Tohle není Kádárův režim!)
Maria
...ten strach z moci se mi už usadil pod kůží... Marka už jednou zmlátili! Policajti v dvaasedmdesátém... patnáctého března... když studenti táhli přes Řetězový most s trikolorami na rukávech... Já jakožto spolehlivý rodič jsem se za něho musela zaručit, že je to pouhá dětinská romantika ...Teď stačí pár holohlavých tupců, a je z toho provokace...
(Potíž je v tom, synáčku, řekne Maria, že to nové funguje tak mizerně, že lidé začínají litovat toho, co bylo... Doufám, že moje chytrá maminka se k nim nepřidá, řekne Marek, svoboda přece byla pro tebe vždycky velice důležitá... Vsak ty časy přijdou, kdy se tady bude žít dobře, a nebudeme pořád jenom tancovat kolem zlatého telete... jenom se to nesmí svěřit starým milostpánům anebo převlečeným komančům... ani mazaným cynikům. Závidím ti ten optimismus, řekne Maria. Já už nedokážu věřit ničemu na světě. Jsem ráda, když v maličkostech obstojíte. Nevysvětluj si to špatně, Marku, ale pro mne je teď důležitější, abych se včas dostala k paní Blance, než nějaké průvody sem a tam. Chudinka, představuje si, že já jsem její dcera Erzsi! Marek políbí Marii ruku v rukavici. Taky tě pro to obdivuju, maminko, je ti dvaasedmdesát, a vypravíš se tam... a není to ani tvoje, příbuzná, ani kamarádka... Klobouk doltů! Za to si žádnou chválu nezasloužím, řekne Maria, tohle je minimum.)
Maria
... ty dvě nebo tří hodiny měsíčně, to je opravdu minimum. Skutek by to byl, kdybych si ji vzala k sobě. Kdybych ji obsluhovala ve dne v noci. To by byla laskavost; to, co dělám, je pouhá ubohá napodobenina. Pokus o oklamání svědomí... To, že není příbuzná, nehraje vůbec roli. “Kdo z vás prokáže dobro tomu nejmenšímu, mně je prokáže,“ stojí jasně napsáno, na takovou úplnost, na takovou bezvýhradnou službu mi už ale nezbývají síly. Na tohle se mi už nedostává tělesných sil. A duševní síly ještě nemám. Prokázat tolik dobra, kolik zla se nám dostalo... vdechovat kysličník uhelnatý a vydechovat kyslík... jako stromy... Z nenávisti lásku, z nepochopení pochopení... z krutosti slitování... Nemám, s kým bych si promluvila. Anděli strážný, Bože! Kdybych to aspoň napsala. Jako v dětství do čtverečkovaného sešitu. Básně. Ten prázdný deník s uzávěrem... Od Timey.
Nezapsala jsem do něj jediný řádek. Nestala se ze mne básnířka. Nestala se ze mne lékařka. Je ze mne stará mudrlantka, a to je všecko...
(Paní Blanka leží na oddělení pro dlouhodobě nemocné, v pokoji je jich osm. Na všech nočních stolcích stojí žlutý hrnek z umělé hmoty a v něm vlažný čaj, který má barvu moče. V pokoji se mísí pach zatuchlých výkalů s pachem mycího prostředku. Maria usedne na popraskanou tonetovou židli, paní Blanka ji popadne za ruku. Co jsi mi přinesla, Erzsike? Banány nemám ráda, na těch přichází z Afriky aids, jablka ano, ale jenom jonatány! Kdy mě vezmeš domů, Erzsike, pořád mí to jenom slibuješ, a přitom “Roztomilá Erzsike”, to napsala Marlittka, pojmenovala jsem tě po ní, ale to ti nikdy neodpustím, že jsi mi zmizela na celé roky... V létě, řekne Maria, loupá jí jablko, v létě, až už budeš zase chodit... No bodejť, to už to bude lehké, v hlasu paní Blanky zazní agresivita, ty ses vždycky snažila, aby ses nepředřela, potatila ses, taky bych tě mohla proklít, a matčina kletba, ta se vždycky vyplní... ! Odpusť mi, řekne Maria, odpusť své dceři. Prosím tě, moc tě prosím, smiř se se mnou...)
Maria
...kdoví, kde bloudí, ubožačka. Kdoví, třeba pomažu, když jí vyprosím odpuštění, když mým prostřednictvím... (Nikdy jsi nechtěla prosit o odpuštění, i jako malá jsi byla moc svéhlavá a zarputilá, řekne zlostně paní Blanka, postavila jsem tě na parapet, a tady budeš stát, dokud nepoprosíš o odpuštění, třeba celé hodiny! Bála ses, třásla ses, ale nadarmo, neomluvila by ses ani za boha! )
Maria
...ach. Chudák Erzsike. Hubené nožky sejí chvějí. Na úzkém parapetu se jí točí hlava. Ach, ach, paní Blanko... (Ted už jsem dostala rozum, nehněvej se na tu svoji nešťastnou Erzsike, řekne Maria, zhluboka se nadechne a políbí paní Blanku na lepkavé čelo.)
Maria
... ústa si neutřu. Nesmím si je utřít.

(Paní Blanka se rozpláče. Slzy jí stékají po obou stranách za uši. Nikdo mě nepolíbil. Jsem jako panna,.. jsem panna už celé roky. Nezlobím se. Máma se na tebe nezlobí... )
Maria
... dotek. Ach, ten dotek. Kůže na kůži. Pouze dotek, nic jiného. Ten moc chybí!
(Mario vejde do svého pokoje věnovat se odpoledním úvahám, zabalí se do přikrývky. Villő se dívá na televizor se staženým zvukem a šeptá kočkám: Psst, ne abyste zamňoukaly!)
Mario
...dřív bývalo na patnáctého března mnohem tepleji. Teta Etelka mi oblékala podkolenky a krátké kalhoty. Podkolenky mi pořád klouzaly... ustavičně jsem si je popotahoval. V parku u muzea se recituje, a já se starám o podkolenky. Jestli mi nepadají. “Na něm všecko vypadá tak jaksi nepořádně,“ řekne teta Etelka nějaké jiné ženě, a matka s námi není, aby se mě zastala... aby to vyvrátila... Na ulici já už se vyhnat nedám! Já neumím sdělovat pravdu řevem, natož skandováním... Co se z toho všeho vyklubalo... a co se ještě vyklube? Zase denně nějaký seznam. A potom seznam proti. Polovina těch, kteří je podpisují, se jenom ,přizpůsobuje". Aby nebyli ocejchováni. Aby nevypadli ze hry. A ten, kdo se přidá k protistraně, se může ocitnout pohromadě s velice podivnými figurami. Takový seznam, na němž by všechna jména byla důvěryhodná, aby se za ně člověk postavil, ani neexistuje... kukaččí vejce přímo bijí do očí... Ne. Když jsem se nezdráhal v Kádárově režimu, nebudu se zdráhat ani ted. Ty bílky v míse ušlehali jaksi moc. Na obou stranách. Objektivní, klidné slovo nemá naději. Musel jsem se dožít toho, že takový Kabai, kterého jsem doporučil do ústavu já, a na post velice slušný, tedy že můj človék mě poučí, že moralizovat už nestačí. Před deseti lety to možná stačilo, ted ale nestačí, je nutno přejít k činům, a dát svůj hlas, ne se zdráhat a ofrňovat se a pofňukávat... Nastal čas úvodníků nebo exaktního, vědeckého odkrývání faktů, a ne nějakých lamentací ...A obehraný žánr je i meditace! ... “Moralizování“, “lamentace“!!! Meditace se u nich rovná neplodné zahleděnosti na vlastní pupek! Existuje barevná škála, kterou pouhým okem neuvidíme, ale to ještě neznamená, že by neexistovala. Existuje takový systém znaků, k němuž většina nemá kód. A protože mu nerozumí, strhne jej na svou úroveň a vyloží si jej jako banalitu. Moralizování je mnohomluvné, vodnaté žvanění, věty jsou rozbředlé; kdežto lamentace je šedivý, suchý písek, který se sype... Zatímco meditace je nejvyšší stupeň soustředění. Starý režim moje práce s bídou toleroval, spíš je zakazoval, a ještě se dočkám toho, že tenhle je bude chtít anulovat. V zákazu byla naděje. Budou-li ale hledět skrz slova... ! Hlavně se už víckrát neponořit i se svou duší... Včas se zmátořit. .. Jaká je pravá prapříčina bytí a jeho konečný cíl? Ne, dneska už nepropadnu znovu pochybám, něco ale musím ještě vyřešit, než... To ještě není odevzdání... angažované Já se stále ještě bouří, proč tomu musí být takto?Proč je zákonité toto? Pane Bože. Modlitba Ježíše Krista za apoštoly. V Janově Evangeliu. Prosí Otce asi těmito slovy: Já jsem jim dal slovo tvé, a svět jich nenáviděl; nebo nejsou z světa, jako já nejsem z světa. Neprosíme, abys je vzal z světa, ale abys je zachoval od toho zlého. Ze světať nejsou, jako i já nejsem z světa." Apoštol!!! Kde já jsem od něho?! To by tak jéště scházelo, abych si to vyfantazíroval! Zhlouplý stářím. Ale... prostředník. Sebedůvěra není nadutost. “Vy jste sůl země... a když sůl ztratí chut, kdo osolí?“ Neochabnout. Zastupovat. Jenomže co ta hermetická duchovní osamocenost. Ta opuštěnost, třebaže mě obklopují stovky... Ježíš Kristus v zahradě Getsemanské. Všichni učedníci usnuli. Krvavý pot. Anděl ho posílil, jeho, vlastně Boha. Co pak lze očekávat mezi smrtelníky, mezi samými smrtelníky? Slétne anděl tak hluboko?